Kaiser Ottó Blog

Rodin szerelme

2011-11-23T20:57:00.001+01:00

A Párisi Galéria és Művészeti Szalon tisztelettel meghívja Önt és Partnerét

2011. december 1-én, 17.00 h-kor

az Alexandra Könyváruház (1061 Budapest, Andrássy út 39.) II. emeletén megtekinthető

Kaiser Ottó

RODIN SZERELME

című fotókiállításának megnyitójára

A kiállítást megnyitja: Vásáry Tamás zongoraművész

Előadásában elhangzik:

Debussy – Holdfény

Chopin – Cisz-moll valcer

Chopin – Forradalmi etűd

c. művei

A kiállított képeken Tunyogi Henriett balett-művész látható, aki Lángoló márvány címmel december 8-9-én a Francia Intézetben mutatja be saját koreográfiával a világhírű szobrászművész, Rodin modelljének, tanítványának, szerelmének érzelmi világát.

„ Camille Claudel zseni, rejtély, dráma, ezer szín. A szobrásznő fél életét ünnepelten, a párizsi művészvilág forgatagának tarkaságában, a másik felét pedig mélységes depresszióba süllyedt élő halottként az őrültek háza rácsai mögött töltötte. Lehet-e nagyobb ellentét egy életen belül, mint fény és árnyék? E kettősséget, a lángolóan boldog és az eldobott, elátkozott Camille-t mutatom meg a művészet és a tánc nyelvén.”

LACOSTE

2011-11-12T19:12:00.001+01:00

Puha rajzolatú tájakon, burjánzó levendula földek közt vezet az út ebbe a négy-ötszáz lakosú városkába, amely leginkább egy 18. századi botrányhős, író, filozófus tivornyáiról híresült el. A szűk, karcos utcák fölé magasodó kastélyban lakott ugyanis vagy harminc évig de Sade márki. Már persze amikor éppen nem csücsült börtönben, mert enyhén szólva is szabados házibulijai miatt gyakran meggyűlt a baja a rend szigorú őreivel. A helyiek mindig tartottak tőle, hogy a szadista, erotomán turisták zarándokhelye lesz egyszer ez a település, de szerencséjükre Pierre Cardin divattervező szeme megakadt a romos kastélyon. Kicsit rendbe hozatta, meg vásárolt néhány házat a faluban, s most közreműködésével a művészeket, s a művészetet kedvelők zarándokhelye van inkább kialakulóban. Koncertek, kiállítások, művészeti iskolák adják meg az alapmoraját a nyári napoknak, s noha az összeverődő társaságok így is bohémebbek az átlagnál, mégiscsak a kultúra megszállottjai. Szóval Pierre Cardin jó húzása volt a falunak. Bár, ha meggondolom, hogy Velencében a Casanova-palotát is ő vette meg, akkor jó lesz figyelni a kezét, mert úgy tűnik vonzódik a harisnyakötőket ügyesen oldozgató kalandorok világához.

Mindenesetre az elmúlt nyáron olyan művészek állítottak ki a sokat látott falak között, mint Yaacov Agam, Carlos Cruz-Diez, Philippe Hiqily, Jesus Rafael Soto, Nicolas Schöffer. Utóbbi Kalocsáról, hiszen Schöffer Miklós (1912-1992) magyar képzőművészről van szó, akinek egy viszonylag korai térdinamikus konstrukciója kapott helyet a rangos alkotások között.

Jesus Rafael Soto

Yaacov Agam

Nicolas Schöffer

2011-11-07T15:20:00.001+01:00

Budapesti sziluettek

2011-11-04T16:18:00.000+01:00

Párizsi sziluettek

2011-11-02T19:15:00.001+01:00

Dunakanyar

Róma

2011-10-30T06:56:00.000+01:00

Provence-i napló 15.

2011-10-28T19:19:00.000+02:00

Szieszta Frejus-ben

2011-10-24T11:23:00.000+02:00

Provence-i napló 14. (Antibes)

2011-10-20T10:24:00.000+02:00

Jaume Plensa (Nomade) alkotása azok számára, akik a tengerparton sem bírnak meglenni betűk nélkül.

Zsolnay az Andrássy úton

2011-10-07T13:22:00.000+02:00

A képek a tegnap megnyílt Párisi Galéria és Művészeti Szalon-ban készültek.

Vasárnap a Pilisben

2011-10-02T19:20:00.000+02:00

Mátyás király konyhájában

2011-09-26T13:43:00.000+02:00

Visegrád, 2011. szeptember 24.

Provence-i napló 13. (Aix-en-Provence)

2011-09-20T17:18:00.000+02:00

Léteznek helyek a világon, ahova belépve az ember nem tud megszólalni. Csak áll a tér közepén, s nem akaródzik eljönni onnan. Ilyen például Aix-en-Provence-ban Cézanne műterme.

Provence-i napló 12. (Camargue)

2011-09-16T21:05:00.000+02:00

Ha végigautózol a bájos fehér lovak, a fekete vad bikák, a minduntalan felröppenő madarak, valamint Európa legagresszívebb szúnyogjai között, s a mocsarak, legelők és homokdűnék között lejutsz egészen a tengerig, mássz fel Saintes-Marie-de-la-Mer-ben a templom tetejére, s nézz szét, hova is érkeztél. De jól kapaszkodj, mert ha a magasságtól nem, a látványtól biztosan szédülni fogsz. Ez Camargue.

Provence-i napló 11. (Sault és Senanque)

2011-09-12T19:16:00.000+02:00

Mediterrán mesék - A filmrendező

2011-09-07T07:52:00.000+02:00

A helyiek megszokták a hóbortos külföldieket, senki nem csodálkozik azon, hogy egy dél-franciaországi kisvárosban veszi feleségül húsz éves orosz menyasszonyát egy magyar származású, hatvan éves londoni filmrendező. Hogy miért pont itt? Ki tudja. Talán azért, mert a közelben horgonyoz a számára átalakított katonai cirkáló, amely nemcsak yacht, hanem egyben bázis. Amilyen a vezérekhez illik. A többi kellék is rendben van. Luxus lakás és luxus iroda Londonban, nyaraló a Riviérán. Reggelente egy Rolls Royce ülésen gyújt rá a legjobb szivarra, s miközben sofőrje az irodájába döcögteti, átlapozza az újságokat, hogy politikus barátaival aznap is legyen miben egyetértenie. Mert egyetérteni kell. Ez hozzá tartozik a játékszabályokhoz, ha valaki nemcsak híres filmrendező, de tehetős filmproducer is egyben, kinek filmforgalmazó cégét a kormány anyagilag is támogatja, a háború után előre törő amerikai filmgyártással szemben. Szóval egy filmmogul. Úgy egyébként egy zseni. Időközönként ugyan eltűnik kezei között néhány millió font, de magas körökhöz tartozó baráti kapcsolatai miatt, van játéktere. Bőven. A magyar kisvárosból elindult világfi különben teljes rokonságát úgy terelgeti és finanszírozza, mint egy igazi keresztapa, megadva családja minden tagjának a legjobbat, amit csak lehet. A sikeres élet összes kelléke együtt van. A partikon mosolyognak rá a vendégek, hiszen a dolgok úgy vannak rendjén, ahogyan ez a korát meghaladó nagy ember csinálja. Csupán egy kellék hiányzik még: a nő. Na, az egy bonyolult kellék. Mert legyen csinos, legyen fiatal, legyen egzotikus. Gazdag ne legyen, hiszen az a lényeg, hogy aki felemeli magához, annak hálával tartozik majd. Színésznőcskék hada áhítozik ilyen forgatókönyv után, de egy igazi játékos, az a nehezebb fajsúlyú jelentkezők közül választ. Olyat, aki tüntetően nem fogad el bundát vagy ékszert, csak az élet örömeit és az imádott férfi közelségét áhítja. Legalább is, amíg el nem hangzik a boldogító igen. Utána már nem alázhatja meg senki egy nerccel. Megveszi maga, és kész. Na, de ez még arrébb van. Még nem lehet tudni, hogy a boldogság látszatának megőrzése anyagilag és energiában is sokkal többet követel, mint a magányosság és a sikertelen magánélet elfedése. Mindenesetre az esküvőn senki nem akad fenn azon, hogy a menyasszony harmad annyi idős, mint a vőlegény, az meg nem köztudott, hogy erotikus izgalmakat nem a mogul, hanem unokaöccse gerjeszt a fiatalasszonyban. De ez mindegy is, hiszen ezek apróságok. A lényeg az, hogy forogjon a felvevőgép és a stáb ne unatkozzon. E musical műfaját persze nem tudja követni egyformán mindenki. A menyasszony apja például azon kesereg a színfalak mögött, hogy túl öreg a vőlegény. Még ilyet? Bizonyára egy idióta!

Mediterrán mesék - A borász

2011-09-03T07:30:00.000+02:00

Gustave-ot minden délben várja egy hatalmas pohár rosé, amikor behúzódik a présház falára felfutott bougainvillea levelei alá. Régen ilyenkor rá is gyújtott, de azt mondta a doktor, hogy még egy szívroham és kész. Bort sem nagyon szabadna, de a rosé az nem bor, akárki láthatja, milyen sápadt semmiség csupán. Ilyenkor, amikor feltámad a szokásos déli forró szél, csak ül és nézi az udvarát. Fejben belelapoz a szőlősorok közé, rendre veszi, hogy mi a teendő, aztán csak nézeget. Nem ebédel, mert akkor azonnal elalszik, csak magokat és aszalt gyümölcsöt csipeget minden korty után. Különösen azt szereti nézni, amikor Marie a pincelépcsőtől pihegve átmegy előtte az udvaron, hóna alatta két penészes palack borral. Kemény, vastag vádlija alatt klaffog a cipő, mintha minden lépésnél le akarná vetni magát a tulajdonosáról. Ez Gustave-ban izgalmakat kelt. Ráadásul Marie felszedett magára néhány kilót a télen, de továbbra is a tavalyi ruháját hordja, amely így most kicsit rövidebb. Minduntalan a térde fölé ugrál, oda, ahol a bőre már fehér, mint az alabástrom. Térdig lebarnul a szőlőben, de a combja, talán még soha nem kapott napot. Ettől valahogy olyan kiszolgáltatott az a két izmos láb. Ez izgatja Gustave-ot. Bár őszintén szólva Gustave-ot minden izgatja. Nem lehet tudni, hogy a fantáziája tartja életben a vágyait, vagy megfordítva. Mindenesetre az a két sűrű tésztájú, keletlen kenyér, amit Marie felül hord a ruhája alatt, az meg nem is felizgatja, hanem egyenesen kétségbe ejti. Mit is kezdene velük, ha egyszer bejuthatna közéjük? Erre a gondolatra úgy összeszorul a torka, hogy kénytelen kortyolni egyet. Aztán csak tovább fűzi a gondolatot. Vajon bejut-e oda valaha, vagy csak messziről csodálhatja őket a hátra lévő életében? Mindegy. Izgalmasak akkor is, ha csak úgy vannak, akkor is, ha Marie seprűjének lendületét követik, akkor is, ha előre hajol, akkor is, ha hátra dől. A franc, aki látott már ilyet. Ennek a Marie-nak ráadásul a haja is gyönyörű. Legalábbis a tarkóján. Ha feltűzi a feje búbjára a loboncot, olyan rakoncátlan vöröses pihék kerülnek elő, amelyek a kastélyok falára pingált díszeket idézik. Pedig összességében nem valami kecses ez a lány. Inkább igásló. Még kamasz korában került hozzá, amikor a vén részeges Lambert legurult a lépcsőn, s nem volt ki gondját viselje ennek az ijedt kis gebének. Van annak már vagy húsz éve is. Azóta figyeli, hogyan teljesedik ki minden porcikája. Figyelte persze másét is. A szüretelő asszonyokét, a vásárló asszonyságokét, s egyáltalán, kevés olyan női lény került útjába, akin kivetni valót talált volna. Amióta a felesége itt hagyta, azóta meg le sem tud állni a képzelete. Aztán egyik nap, ahogyan Marie áthajol az olajbogyókkal teli tállal a széles asztalon, Gustave megérzi a nő izzadságának illatát. Legszívesebben beletörölközne ebbe az illatba. Becsukja szemét, és rögzíti magában az illatot, felkészülve arra, hogy mindjárt megvonják tőle. De nem. Az illat marad. Kinyitja a szemét, s ott lóg a két hatalmas keletlen cipó az orra előtt. Már amennyire a ruha lógni hagyja. Marie két tenyerére támaszkodik, s kicsit zavartan azt kérdezi, miként juthatna jelentősebb előleghez a szüretig. Gustave hebegve évődik, s arra célozgat, hogy mit is kaphatna ő ezért cserébe. Meg hogy van annak módja, hogy meg sem kelljen adni. Marie-t is felizgatja ez a lehetőség. Bár továbbra is úgy ágaskodik Gustave fölött, mint egy csataló, ahogyan végigfut lassan agyában a lehetőség, ellazulnak arcizmai, elismerőn meggörbíti szája szélét, s alig észrevehetően bólint. Most Gustave kezd el zihálni, orrcimpái kitágulnak, mintha dugót vertek volna beléjük, s úgy érzi, hogy már a gondolattól is felrobbanni készül az ágyéka táján valami. Azt még látja, ahogyan Marie nyakáról egy izzadságcsepp indul útjára a két keletlen tészta közötti völgybe, aztán bekövetkezik a robbanás. De nem az ágyéka táján, hanem a mellkasában.

Mediterrán mesék - A márki

2011-08-31T20:48:00.001+02:00

A misztrál éppen azon volt, hogy a domb tetején álló pinea fenyőket kórussá hangolja, mikor a közelükben álló házhoz hintó érkezett. A hangorkán elnyomta a paták hangját, csupán a kocsi oldalán imbolygó lámpa jelezte a márki érkezését. Ápolt férfikéz fogta össze a ház felé lendülő kabátot, s mire a bejárathoz ért, a súlyos tölgyfa ajtó hangtalanul kinyílt előtte. A kiszűrődő fény megkarcolta néhány pillanatra a hajnali félhomályt, de a becsapódó ajtó visszaadta a szél zavartalanul tomboló hatalmát. A lovak párája a völgy fölé menekült, ahol a milliónyi érett szőlőszem édes illatában olyan idegenül tekergett a két állat kesernyés szaga, mint a márki dohányfüstje szokott gyermeklányok szoknyája alatt. Bent a házban is füstszag volt. A háromszáz éves falakhoz hozzátartozott a ritkán használt kandallók savanyú lehelete, de hozzátartozott a titkos találkahelyek elhanyagoltsága is. Egy szerzetes jött fel időnként, hatalmas kulcsot lóbálva, hogy a házat az alkalomhoz előkészítse, de ezúttal csak papírt és tintát kért az úr. Ha a lelkén akar könnyíteni, itt az ideje. Csak amit suttognak róla, az is elég az örök kárhozathoz. A márki egyenesen az asztalhoz ment, padlóra lökte válláról a kabátot, s állva kezdett írni. Úgy számolta, pár órányi előnye van, de már keresik a kastélyban, annyi bizonyos. Végrendeletét át sem olvasta, mielőtt nevét odakanyarította, hiszen vagyona jó részét úgy is elkobozzák, személyes holmijait pedig szerelmére, az ifjú Brandt hercegre hagyja. Betűi lendületesek, magabiztosak voltak. Ám vallomásával már nehezebben haladt. Cinikus világa minduntalan összeomlott. Mintha tollának időnként valaki más diktálná a szavakat. Írás közben gyermekkora óta halkan dünnyögött, de most, amikor a durván ácsolt ágyra, s a róla lelógó kötelekre tévedt a tekintete hangosan felnyögött. Érezte, hogy azt a két boszorkát, azt a két istenverte gyermeklányt nem lett volna szabad megkínoznia. Sejtette, hogy a kötelek mentén a vérükkel együtt, a bosszújuk is kiserken. Bármeddig ment el játékaival annak előtte, előbb utóbb mindenki megbocsátott neki, hiszen vagy élvezte maga is, vagy szégyenkezve hallgatott. Most azonban a két boszorka kegyetlenül kitervelt gyanúsításával találta magát szemben. Pedig a molnár ötéves gyermekéhez semmi köze. Pár év múlva lehetett volna tán, de azt már nem érte meg a szerencsétlen. Ráadásul kést ő csak egy kacsasült vagy egy alma kedvéért vesz a kezébe. Egyébként soha. De a gyűlölet úgy összesűrűsödött körülötte, hogy nem maradt más választása, mint kilépni saját életéből.

Kint már magasan járt a nap, mikor elfújta a gyertyát, s a csukott ablaktámlák mögött hátravetett fejjel valamit magában még dünnyögött. Tetszett neki, hogy pont ma üvölt ennyire a szél. Egy ilyen naphoz ez való. Talán kicsit nehezen fut majd ki vele a kikötőből a hajó, de ha már egyszer a fedélzeten van, bottal üthetik nyomát.

Búcsúzóul beleszippantott ősei odújának illatába, s kilépett a házból. A látvány annyira megütötte, hogy ismét felnyögött. A hintó ugyanott állt, ahol hajnalban hagyta, ám a lovak helyén, a rúdra két szőlőmunkás támaszkodott. A két gyermeklány apja. Szemükbe nézett, s lassan, megbocsájtón elmosolyodott. Visszament a sötéten hagyott házba, s egy székre rogyott. Nem maradt más hátra, mint bevárni sorsa beteljesülését.

A szél hirtelen elállt. Újra a kabócák hada kuncogott.

Váci sziluettek

2011-07-05T06:04:00.000+02:00

A tücsök és a hangya

2011-07-02T05:29:00.000+02:00

… vagy ez nem a tücsök? Akkor a hangya olyannak papol a szorgalomról, aki nem elég, hogy lusta, de hegedülni sem tud?

Hedvig (12,)

2011-06-30T10:30:00.000+02:00

András épp csak dobott valami elemózsiát az állatoknak, aztán sietős léptekkel nekiindultak a hosszú útnak. Lépetik nesze zörgött a fagyos földön, mintha egy végtelen ballada monoton ritmusát vernék ki lábaik. Időnként egy beszakadt tócsa hangos horkantása tudatta a világgal, hogy ezeknek a csizmáknak most semmi nem számít. A három behúzott vállú varjú a szőlőtőkék között kanyargó úton elszántan igyekezett a város felé. A pedellus lemaradozott, ő már órák óta úton volt, hátha Isten hagy még időt apának és lányának. De a kócos betűk már nem álltak össze szavakká Papus száján. A szurkos varrócérnától és a napi hatvan Levente cigarettától elszíneződött keze nekiindult néha, hogy nyomatékot adjon annak, amit ő szónak gondolt. De hiába.

Újév napján ment el végleg.

Hedvig a temetés után szobáról szobára járt a szülői házban, s nem értette, hogy ilyen rövid idő alatt, miként válhatott gyermekkorának helyszíne üres díszletté. Pedig minden tárgy, minden szag a helyén volt. Csak Papus hiányzott belőle. Úgy érezte, hogy nélküle a tárgyak gúnykacaja kikergeti őt a házból. A műhelybe nem is mert bemenni. Végül mindössze Papus szipkáját hozta el emlékül. Nagyon rossz állapotban volt még akkor is, amikor végre hazaérkeztek a hegyre. Csak ült kabátban, míg András tüzet rakott a konyhában, aztán meg csak állt összeszorult torokkal az ablak előtt. A jégvirágokat bámulta. Gyermekkorában a körmével folytatta a befejezetlen sejtelmes formákat, nem volt kétsége, hogy érti, mit akart kirajzolni a természet. Most már nem volt benne annyira bizonyos.

Egy biztos, András lett hirtelen a családfő. Persze a gyakorlatban inkább keresztanyu intézte a dolgokat, de az örökségen huzakodó rokonok között kettejüknek kellett igazságot tenni. Na, ilyen szerepre nem volt felkészülve. Tudott egészen nagy gazdaságot eligazgatni, de kicsi embercsoportban taktikázni, bajosan. Egyre gyakrabban fordult tanácsért Miseticshez, de titokban, mert Hedvig nem nagyon szívlelte a tanár urat. Érezte, hogy jobban átlát dolgokon, mint kellene. Arra pedig nem volt szüksége, hogy valaki esetleg egy rossz kérdést tegyen fel az ő terhességével kapcsolatban. Épp elég volt kóvályogni abban az űrben, amit Papus maga után hagyott, súlyosbítva a szorongással, hogy ő is oka lehetett a szélütésnek. Keresztanyu szeméből is ezt olvasta ki. Kár volt őt minden titkába beleavatni, mert mintha elfordult volna tőle. Még szerencse, hogy férjére támaszkodhat. Kapott is András ezen a tavaszon néhány váratlan gesztust, ami ráfért szegényre, mert kezdte úgy érezni, hogy ellenszélben gyalogol tavaly nyár óta. Pedig kell az erő, lassan itt a tavasz, amikor nagyon hosszúak lesznek a munkával töltött napok. Nem sejtette, hogy a kettős tragédia után, ez a néhány rövid hónap lesz életének egyik legnyugodalmasabb időszaka. Ki gondolta volna, hogy ősszel elindul egy rémálom, amely sok évig tart. Már nem csak mocorogtak Misetics németjei, hanem megindultak. Kitört a második világháború. Egy újabb generáció töltheti fel a családi emléktárakat frontélményekkel. Andrást a határőrséghez került sorkatonai szolgálatra.

Hedvig (11.)

2011-06-29T08:40:00.000+02:00

Milyen frontra? Szegény tanár úr. Bolond ez, ha iszik, ha nem. Ugyanúgy jajveszékel, mint a zsidó fogorvosék, ahol András húga dolgozik. aki ráadásul felkap a háziaktól olyan szavakat, amelyeket kis sem tud ejteni. Azt hogy Szudéták, olyan selypítve mondja, mintha sütemény darabkákról lenne szó. Épphogy le nem törli a szájáról a porcukrot. Pedig semmi nem történik mostanában, legfeljebb több szó esik katonákról, mint korábban. Esetleg a családi asztaloknál itt-ott sűrűbben kerülnek elő frontélmények. De ebben sincs semmi különös, hiszen édesapjuk is hol eldugja a jobb kezét társaságban, hol meg bátran kiteszi az abroszra a vasárnapi ebéd után. Ilyenkor kap egy simogatást rá a felségétől, s egy felszólítást valamelyik gyerektől, hogy mesélje el, hogyan fagyott le a hiányzó két ujja a fronton. Nem mintha helyette bárki nem tudná már pontosan elmesélni, de jó újra és újra végigborzongani egy didergető történetet a meleg szobában. Igaz, az hiányzik a meséből, hogy néha sírva fakadt a félelemtől ott a hegygerincen, ahol olasz hegyivadászokkal kellett farkasszemet néznie, alföldi tüzér létére. De Papusék családja például nem őrizget ilyen legendákat. Papus szótlan, konok ember lehetett mindig. Most, hogy Hedvig elveszítette a gyermeket, most sem jött ki a hegyre. Igaz, egyre inkább úgy tűnik, hogy ez valamiféle fogadalom nála, ami alól csak az esküvő volt kivétel. Csak annyit üzent keresztanyuval, hogy a lánya előtt bármikor nyitva áll a háza ajtaja. Meg azt is hozzátette a rossz hír hallatán, hogy el van átkozva ez a házasság. Néma tüntetésével azt érte el, hogy az ifjú pár a karácsony szentestét egyedül töltötte a présházban, távol szeretteiktől, távol eddigi otthonaiktól. Keresztanyu és Misetics ugyan beugrottak délután, de az egyik inkább csak hozott kóstolót a disznótorosból, a másik meg inkább csak vitt belőle. Magukra hagyottan, kicsit megszeppenve próbáltak meleg otthont varázsolni az ünnepekre, ha másként nem, hát a frissen hasogatott tüzifával. Egész este pattogott a tűz a Jancsi kályhában, még a kályhaajtó porcelán gombját is alig lehetett megfogni. Most nem kellett felmelegített téglákat dugni a lepedő alá lefekvés előtt. Szomorúra faragta az élet ezt az estét, de ez egyben összébb is tolta őket. Legalábbis Hedvig hagyta magát kicsit kényeztetni, nem kapta el a kezét, ha András gyengéden megfogta, s az ételt dicsérő szavakra sem vágott azonnal valamilyen grimaszt. Mikor eloltották a lámpát, még hosszú ideig nézték a falon a kályha lángjának csiklandós táncát, közben András suttogó hangon tervezgette a jövőt. Reszelős, durva ujjaival simogatta a háttal fekvő Hedvig nyakát, kereste azoknak a gyönyörű fürtöknek a tövét, amelyek az esküvőn úgy felizgatták. Akárcsak most. Hedvig azonban közben elaludt. Ahogyan Andrásban is a vágy.

Hajnalban dörömbölésre ébredtek. Az ajtóban a pedellus kapkodott levegő után. Jöjjenek azonnal, Papus szélütést kapott!

Syrius és Frank Zappa

2011-06-27T18:52:00.000+02:00

Amikor 1972-ben megjelent a Syrius-tól az Ördög álarcosbálja (Devil’s Masquerade), én éppen szülővárosomban tettem úgy, mintha gimnáziumba járnék. A hangszerboltos egy nap utánam szaladt az utcán, mondván jött valami friss áru, ami engem érdekelhet. Jól gondolta. Érdekelt. Olyannyira, hogy amikor otthon meghallgattam a lemezt, azonnal visszaszaladtam, a boltba, s vettem még egy példányt, mondván ezt nekem még akkor is hallgatnom kell, amikor az első példány már cafatokban lesz. Jól gondoltam. Sok év múlva is hallgattam, s hallgatom ma is, igaz ma már CD-ről. Tegnap este azonban Gödön élőben, a Syrius és Frank Zappa emlékzenekar jóvoltából. Nem átfogalmazott művészkedésről volt szó, hanem olyan „egy az egyben” élményről, amire olyan formációk hajlandóak, akik tisztelik annyira a múltat, hogy megtanulják azt, amit elődeik tudtak. Igaz, nem akármilyen zenészekről, nem akármilyen nevekről van szó, de aki ismeri ezt a zenét, az tudja, nem könnyű a feladat. Nekik nagyon sikerült.

Hedvig (10.)

2011-06-25T09:29:00.000+02:00

Tudta ő, hát hogyne tudta volna, hogy van ilyen. Két húga is volt, kikre nem emlékezik sírhely sem, mert még mielőtt szemüket a világra kinyitották volna, már be is csukták örökre. De az ősi félelem eddig nagyon hátul kapaszkodott meg a fejében. Bezzeg most, ahogy keresztanyut meglátta, rögtön tudta, hogy mi történt. Tudta, hogy ez egy olyan fájdalom, ami örökké vele marad. Tudta, hogy a titokban farigcsált játékokat, egy ideig most el kell még raknia. Hedvig feküdt az ágyon, alig mozdult akkor is, amikor András feltépte az ajtót. Aztán, mint akire rákiáltottak megállt, s lábujjhegyen ment tovább az ágyhoz. Az asszony tekintetét hiába kereste, az csak a megszáradt gerendákat bámulta. András eldugott néhány könnycseppet, leült az ágy szélére, s így voltak sokáig. Szótlanul.

Kisvártatva keresztanyu vacsorát tett neki az asztalra. András gyászához képest talán kissé gyorsan kezdtek a dolgok a helyükre kerülni, de hát a nők ilyenek. Jobban feltalálják magukat a bajban. Igaz, ami igaz, ő meg farkas éhes volt.

Keresztanyu náluk maradt egészen karácsonyig. Elkélt a segítség, meg aztán, Isten áldja meg jóságát, vigasztalta Andrást nagyon. Leste kedvét, igyekezett kedvenc ételeit készíteni, de fura módon Hedviggel néha összekapott. Szóval megült a ház eddig sem túl nagy lendülete. A szomszédok kerülték őket, hiszen a háziasszonytól nem kaptak túl szívélyes fogadtatást, Papusék pedig nem jártak ki továbbra sem. András általában késő este jött be az udvarról. Egy nap aztán a munka végeztével, nem a házba, hanem a pincébe ment. Magához vett egy demizson bort, s elballagott Miseticshez. Bár semmi nem utalt arra, hogy otthon lenne valaki, benyitott a félhomályos kunyhóba. Becsukta maga mögött az ajtót, letette a demizsont a földre, s mire bekecsét levetette, a tanár úr egy pléhbögrét, meg egy koszos üvegpoharat tett az asztalra. András elővett valamit a zsebéből, s a pohara mellé állította. Nézte egy darabig a félig kifaragott huszárt, aztán elsírta magát.

Komótosan láttak neki, hogy megbirkózzanak a demizsonnal, mint akik tudják, hogyan kell elbánni egy ritka méretű ellenféllel. Nem szabad sietni, mert akkor idő előtt elfárad az ember, s oda az egész addigi igyekezet. Egészen jól bírták. Csak hajnal felé lett kicsit ellenséges a ház előtti egres bokor, mert nem engedte, hogy a fél kézzel dolgukat végző rettenthetetlen férfiak, másik kezükkel megkapaszkodjanak benne. Támasz nélkül pedig a fáradt ember, eldől ugye. Szerencsére elég nagy volt a bokor ahhoz, hogy ketten is elférjenek benne. Már magasan járt téli a nap, mire szomjuk felkínozta őket. Ugyan pillanatnyilag nem sok értelmét látták az életnek, inkább csak ébredező szégyenük miatt tápászkodtak fel a bokor tövéből, de jól is tették, mert a postás, aki már visszafelé jött aznapi köréből, kezdte fellármázni a környéket az órák óta hóban fekvő lábak miatt. Hanem amikor magukhoz tértek, Miseticsnek megint volt egy fura mondata: sebaj, úgysem iszunk már ekkorát, mielőtt kivisznek bennünket a frontra.

Hedvig (9.)

2011-06-23T15:12:00.000+02:00

(A két világháború között induló történet Hedvig életét mutatja be, aki egy szerelmi csalódás után, s a kisváros fojtogató légköre elől menekülve, saját maga által kiügyeskedett házasságba ugrik bele, hogy szabadságát megteremtse. A 9. részben az esküvő utáni mindennapokba kapcsolódunk bele.)

A másnap azonban valahogy nem az előző folytatása volt. András megpróbált maga főzte teával kedveskedni feleségének, de nem olyan válaszokat kapott, amelyekből az éjszaka boldog óráira lehetett volna következtetni. Látva, hogy nehezen indul a reggel, eltűnődött, s inkább az udvarra menekült. Pedig tűnődés helyett jobban tette volna, ha gyorsan jó mélyre vermeli az éjszaka selymes emlékeit, mert még hosszú ideig kell majd élnie belőle.

Vizet húzott a kútból, lavórba löttyintette, s elgondolkodva kezdte magára locsolni. Hátra is ugrott nyomban, mert már foga volt az időnek, s a víz is harapós kedvében érkezett a mélyről. No, de legalább rájózanodott a hétköznapokra, mert tengernyi javítani való volt még a ház körül, a pedellus nem nagyon volt segítségére. Elhatározta, felkeresi a hegy legendás figuráját, a sűrűn részeg Misetics tanár urat. Napi két palack borért, meg a lakodalomból visszamaradt fél demizson pálinkáért remélt tőle segítséget. Misetics már hetek óta nem ivott semmit, igaz ennie sem nagyon volt mit, mert idén nem jöttek úgy a munkák, mint máskor szüret idején. Ilyenkor sámlira ült a kalyiba előtti földes út szélén, karján feltűrte koszos ingét, s várt. Közben levette bakancsát, kapcáit kiteregette a bokor tetejére, s koszos lábujjait szellőztette, melyek szétálltak, mint a báli legyező. Mikor András meglátta, nevethetnékje támadt, s köszönés helyett göcögve odavetette: látom, már a lábujjai sem bírják egymás szagát. Misetics megemelte a fejét, s csak valami olyasmit mondott, hogy jó lesz igyekezni. András bólogatott, s a közeledő télre gondolt, de a másik titokzatosan hozzátette: „Geht los”. Már, hogy elindult valahol valami. Mert, lábat ritkán mosott, de a hírekre figyelt nagyon is. A németek feltűnő mocorgása pedig nem hagyta nyugodni, mélyreható következtetéseket vont le belőle. Sokat. Túlságosan is sokat. Ez volt az ő baja mindig, a sok következtetés. Mert történelem tanár volt régen az istenadta, de annyira mélyen nézett a magyar múltba, hogy pár éve kissé megháborodott. Pedig a város békésen élte a megszokott életét most is, de Misetics már károgott. Félte azt a valamit, ami szerinte már elindult. A tömeg ünnepelt, ő meg aggódott. Bolond volt, na.

Először is a fészerből kellett valahogy istállót tákolni, mert Papus ajándéka rövidesen megérkezik. Egy igásló. A falubélijeitől pedig egy bornyú. Szekér is került olcsón, igaz a hegy városi oldalán, a katonai raktárak kerítése mentén olyan mélyen vájta ki a lezúduló eső az utat, hogy a mélyedésben egy parasztszekér pont úgy passzolt bele a ferde oldalával, mint palackba a dugó. De hiába, meg kell oldani azt is, mert a bérlőtől visszavett földrész, arra felé esik. Lesz majd megint egy kis ingyen színház a posztos bakáknak, akik a kerítés másik oldalán hallgatják az elakadt kocsist, ahogyan az cifrázza a szót.

András jól számított. A volt történelem tanárral olyan jól haladtak, hogy mire megérkezett a két jószág, meg velük együtt az első hópelyhek, már majdnem úgy nézett ki a háza tája, mint valami gazdaságféle. Az asszony azonban csak nem lett kezesebb. Bizony, fura neki ez a falusinak is beillő élet. Az állatok ellátásából, a vízhordásból, a fűtés-hamuzásból rá is mindig jutott valami, még akkor is, ha András tett-vett egész nap, s az átlagosnál jobban kímélte őt, állapota miatt. Na majd tavasszal, a virágokkal meg az érkező kicsivel együtt, kivirul ő is. András a gondolattól sűrűn megrészegedett, mígnem egy napon, éppen tüzelőt fuvarozva a közeli hegyek lábától, keresztanyu várta kisírt szemekkel a présház kapujában.

Szépírók egymás közt

2011-06-19T18:05:00.000+02:00

Rácz Péterék, ha szomjasak

Závada készül valamire

Veres András (esszé/kritika) díjazott

Sárközi bölcs derűje

Akik készülnek szakmát váltani

Garaczi László (próza) díjazott

Konrád, a népszerű

Marno János (vers) díjazott

Itt mindenki beleszól mindenbe

A képek a Szépírók Társaságának 2011-es díjátadóján készültek.

Ez történt ma délután Saroltával és Csabával

2011-06-18T18:16:00.000+02:00

… a Fehérek Templomában, Vácott.

Hazám, Magyarország

2011-06-17T19:03:00.000+02:00

Magyar és angol nyelven megjelent saját kiadású fotóalbumom.

Megrendelhető: kaiser@kaiserotto.hu

vagy

http://www.kaiserotto.hu/webshop/view/id/233

Hogy miről szól ez a könyv?

Hegyekről, völgyekről, tavakról, falvakról, városokról, kastélyokról, várakról, templomokról, népszokásokról, ételekről, italokról. „Arany mezők”-ről, „ezüst folyók”-ról.

Magyarországról.

Provence-i napló 10. (Gorges du Verdon)

2011-06-16T12:10:00.000+02:00

Provence-i napló 9. (Cannes, fesztivál után)

2011-06-13T19:32:00.000+02:00

Provence-i napló 8. (Gondolatok egy kiállítótérben)

2011-06-11T08:30:00.000+02:00

Vannak terek, amelyeknek az ember megáll a közepén, s úgy érzi kilépett saját századából. Ilyen hely a Villa Noailles. Egy nagyon gazdag és nagyon avantgarde házaspár építette lakóház gyanánt, olyan vidéken, ahol e mestermű kizárólag vízszintes és függőleges vonalai nem következnek azokból az ívekből, amelyekhez az építészek errefelé ragaszkodni szoktak. Ugyanúgy, ahogy a villa „A” kategóriás bohém vendégeinek életműve sem következik az előttük megszületettekéből. Talán ez adja a hely sajátos bukéját. Pedig önmagában is jó az egész, hiszen Noailles-ék teraszáról a szem egészen a tengerig szalad, s mosolyogva néz le a városkára, melynek innen már a templomtornya is csak egy vicc. Nem lehet szabadulni azonban a gondolattól, hogy ami most kiállítóterem, az fénykorában úszómedence volt. Hogy itt, ahol Picasso, Bunuel, Sztravinszkij, Man Ray lógatták lábukat a medencébe, s próbálták az előző éjszaka borgőzét kilehelni magukból, itt bárki magába szívhatja a kortárs művészet levegőjét. Meg ami még a borgőzből maradt. Hátha narkotikumként oda repíti a kíváncsiskodót, ahol többet megtudhat a legendák világáról. … vagy legalább arról, hogy milyen bort ittak.

(A képeken Erwin Blumenfeld, Matthieu Lavanchy és Jonas Marguet kiállított művei láthatók.)

Provence-i napló 7. (Nizza)

2011-06-08T18:01:00.000+02:00

A képek a nizzai Modern és Kortárs Művészetek Múzeumában készültek, ahol Assan Smati és Denis Castellas művei is láthatók.

Provence-i napló 6. (Saint Tropez, Bravade idején)

2011-06-05T16:43:00.000+02:00

Provence-i napló 5.

2011-06-04T18:35:00.000+02:00

Rezzenéstelenül tűrték, hogy portrékat készítsek róluk. Álltak sorban a tűző napon, s ha valamelyiket figyelmesebben körüljártam, büszkén húzta ki magát. Pedig engem elvarázsolt mindegyikük. Időnként megsimogattam a hamuszürke ráncokat, s élveztem, hogy ujjaim hangtalanul futnak a sok évtizede nevelt göcsörtökön. Mennyi öröm, mennyi nélkülözés, mennyi vihar, mennyi tikkasztó napsütés? Mennyi alkalmazkodás, mennyi megadó türelem? S milyen régóta várom én, hogy a bölcsek kertjében sétálgassak kedvenceim között! Egy olajfa ligetben.

Provence-i napló 4. (Hyeres)

2011-06-01T17:04:00.000+02:00

Délben mindig leállunk két órára a munkával. Nem lustaságból, meg nem is azért, mert napkelte óta talpon vagyunk, hanem azért, mert olyan kemények a fények, hogy „kilukad az anyag”. Mindig ott lazítunk, ahol éppen vagyunk: parkban, parkolóban, félreeső földúton, stb. Ezúttal egy tengerparti öbölhöz érkeztünk. Amolyan idilli szegletéhez a világnak, ahol úgy érzi az ember, ha összeütne egy kalyibát, leélhetne itt az egész életét. Azúrkék tenger, fehér-szürke csíkos sziklák, s az elmaradhatatlan pinea fenyők. Különösen kedves játszótér ez az olyan tengerben bogarászó fajtáknak, amilyenek mi vagyunk a feleségemmel. A magas kőfalakkal körülzárt, kagylóktól, színes kavicsoktól hemzsegő „udvarban” szétszórt gazdátlan cuccok, várták vissza a tulajdonosokat. Fürdőruhánk nem lévén, félmeztelenre vetkőztünk, s úgy alsóneműben nekiláttunk a kagylóállományt szemrevételezni. Aztán jött egy idősebb pár, kicsit gyanakodva nézegették öltözetünket, mi zavartan köszöntünk egy jó nagyot, de tovább szédelegtünk bokáig a vízben, ők pedig nekiláttak vetkőzni. Kisvártatva nem bírtuk már a déli napot, beúsztunk kicsit, miközben a parti étteremből szállingóztak vissza napszékeikhez újabb és újabb emberek. Mire visszaértünk, megtelt az öböl. Egészen idillikus képet mutatott, tele volt anyaszült meztelen emberekkel. A félsziget nudistatelepére tévedtünk.

Provence-i napló 3. (Saint Maxime)

2011-05-31T15:53:00.000+02:00

A két idős ember úgy ücsörög egymás mellett a homokban, mint két ledobott zsák. Láthatóan nem tudnak mit kezdeni ezzel az elegáns varázslattal, amit úgy hívnak: Riviéra. Biztosan nem ide valósiak. Fehérek, mint a tej, meg őszintén szólva, kicsit rossz alkatúak is. Valami „beutalt” állomásfőnök, meg a felesége jöttek el egy hegyi faluból, hogy még néhányszor felvegyék fürdőruháikat, mielőtt azok teljesen kimennek a divatból. A fickó egyszercsak mellém cammog a partra, s egy hatalmas bottal kezd bajmolódni. Süket alak. Itt a strandon akar horgászni? Kellene neki szólni! De már lendíti is a botot, a nehezék tesz egy kört a feje felett, s majdnem az én bőrömbe akad a horog. Balfácán! Tipikus balfácán! Jobb lesz arrébb állni. A víz még dermesztően hideg, az apró kavics pedig annyira szúrja kényes talpamat, hogy jobb híján saját kiterített takarónkon keresek menedéket. Itt is elzúg néhányszor a fülem mellett a horog. Már kezdek begerjedni, amikor ez az apró ember olyan hatalmas erővel vágja földhöz az egész miskulanciát, hogy terjedelmes pocakja is beleremeg. A felesége felugrik motyóik mellől, a férfihoz döcög visszeres lábain, s engesztelőn egy búvárszemüveget nyújt felé. Férje kelletlenül felveszi, két hatalmas lépéssel a vízbe veti magát, majd szédületes tempóval beúszik, aztán alámerül. Az asszony szeretettel néz utána egy darabig, elégedetten simogatja a fürdőruhája alá nőtt úszógumikat, ásít egyet, majd pillangózva a férje után ered a jéghideg vízben.

Már az első pillanatban láttam, hogy lehetetlen alakok.

Provence-i történet

2011-05-30T18:16:00.000+02:00

Volt egyszer egy város a tengerparton. Aprócska volt, csupán néhány házból állt. Halászok éltek benne, a romos vártoronyban pedig, emberemlékezet óta csak madarak. Küzdelmes volt erre felé az élet. Az egyik halász felesége azonban egy napon azzal állt elő, hogy a főtéren legyen egész nap piac. Persze halpiac. Majdcsak ide szokik a környékbeli úri nép. Így is lett. Az asszonyok már a hajnali fogást kirakták asztalaikra, mert a fogadósok kora reggel indultak vásárlókörútra, kicsit később pedig jöttek a háziasszonyok, kiknek kényesebbje feldolgozottan kérte a portékát. A maradékokra egyre nagyobb számban érkezetek a sirályok. Jól működhetett a madárposta, mert hamar híre terjedt, hogy itt csak unatkozni kell kicsit a ponyvák tetején, s előbb utóbb tálalva a betevő. Jöttek hát. Teleülték a környező házak tetejét, erkélyeit, kéményeit, már nem lehetett őket elűzni se. Igaz, a piac is nagyon népszerű lett. A halászoknak soha nem volt ilyen jó dolga, leszámítva a madarak ürüléke okozta bosszúságot. Az pedig nem volt kevés. Az asszonyok napközben a szökőkút vízével tisztogatták ponyváikat és kordéikat, este pedig az erkélyek és ablaktáblák voltak soron. Ezzel együtt lassan mindent ellepett a fehér-szürke ürülék. Egyre kevésbé volt lehetséges tiszta ruhában átkelni a téren, s ettől bizony kissé megcsappant forgalom. Az asszonyok egyre ingerültebbek lettek, hazatérve pereltek férjeikkel, napközben pedig hajba kaptak egymással. Végül néhány család el is költözött, a vevők meg elmaradoztak. Lassan kiürült a város, a sirályok átvették az uralmat. Az ürülék immáron csaknem mindent befedett. A kút vize még szégyenlősen csordogált kicsit, de a vártorony már úgy nézett ki, mintha bemeszelték volna. Egy napon, messzi földről érkeztek idegen sirályok, köztük egy nagyon beteg madár. Kis civakodás után szállást kaptak éjszakára a helyiektől, de ez nagy hiba volt. Másnapra, vagy fél tucat madár maradt holtan a falak között, míg végül az egész kolóniát kipusztította egy titokzatos madárkór. Megszűnt az élet a városkában, ami úgy állt matt fehéren a gyönyörű vidék azúrkék tengerpartján, mintha egy mesterszakács készítette volna tortadísznek. Néhány kíváncsi idegen megközelítette, de fintorogva elszaladt mindegyik hamar. Így járt egy filmeket készítő stáb is, amely helyszínt keresett nagyravágyó terveihez. A velük érkezett asszisztens lány azonban nem szaladt el. Ő maradt. Na nem a városkában, hanem a turistáktól hemzsegő tengerparton nyitott irodát, s nem kevesebbre csábította a városka fényképével az embereket, minthogy megmutatja az egyik legrégebbi közmondás cáfolatát: lehet ürülékből is várat építeni.

(Az alant látható képekből hiányzik egy nagyon fontos alkotóelem, amely egyértelműsíti, hogy nem a fent említett kisvárosban készültek.)

Provence-i napló 1. (Les Brugassieres)

2011-05-29T20:06:00.000+02:00

Hogy milyen egy májusi nap Provence-ban? Olyan, mint mikor az ember nővérét meglátogatja elbűvölő barátnője, csivitel egy sort, s már rohan is tovább. Ragyogásából, frissen magára locsolt parfümjéből a ház minden apró zege és zuga őriz valamit egészen addig, amíg másnap arra nem jár újra.

A brugassieres-i ház teraszán még takaróba burkolózva kezdjük iszogatni kora reggeli kávénkat, ám az utolsó kortyoknál már hálóruháinktól is szabadulnánk szívesen. Látogatóba jött a nap a hegyek mögül, s munkához látott teljes erejével. Elsőként a völgyben megült párával kötekedik, ami szerencsénkre eltart egy darabig, mert a hajnali látványnak különösen élvezhető mélységet ad ez a telepöfékelt mesevilág. A fehérre mázolt ablaktáblákra halk csattanással megérkeznek az első szöcskék, hogy kávészünetnyi napozás után aztán, szép sorjában elpattogjanak a cserjék irányába. Közben megpróbálkozunk összeszámolni, hogy a környező fákról hányféle madár szól hozzá a világ dolgaihoz, de egy ilyen vállalkozás, a leghatározottabban állíthatom, kudarcra van ítélve. Jobb, ha kézzelfoghatóbb foglalatosság után nézek. Például felkapok egy fényképezőgépet, s elindulok a legközelebbi, harmatcseppektől csillogó számtalan virág egyike felé, megfeledkezve előző napi fogadalmamról, miszerint saját kezemre csapok, ha még egyszer ilyen romantikus tobzódásra pazarolom a fennkölt művészetre szánt drága időmet. Cézanne-tól Picasso-ig, itt mindenki haladót alkotott. Erre felé nem lehet felelőtlenül esztétizálni! Méghogy harmatcsepp, meg virágszirom? Ha már alkotás, akkor legyen a kubizmusra hajazó szikladarab, de semmiképpen se valami melankolikus naplemente a tengeren. Szóval irány: a hegyoldal! Ott aztán húzhatja az ember a hátán a napot, feltöltheti telepeit forrósággal, mert ahogyan becsúszik a nap a hegyek mögé, újra itt lesz a didergés reggelig. Ez a didergés azonban, nem kellemetlen állapot, hiszen pár napja ismerjük már a játékszabályokat, csak a reggeli kávékortyokat kell kivárni a teraszon, s a tomboló fényáradatban helyére áll újra ez a kegyesen felcicomázott világ.

Hedvig (8.)

2011-05-07T19:51:00.000+02:00

Eljött hát a nap. Hédi szebb volt, mint valaha. Formás alakja, arcának enyhe szeplői, minden mozdulatra megzizzenő, csavart fürtjei olyan kívánatossá tették, hogy tisztesség ne essék szólván, András alig bírt magával a szertartás alatt. Az alkalomhoz illő ünnepélyes gondolatokat, újra és újra eltolták tőle feltörő testi vágyai. Úgy érezte, menyasszonya mellé kapott egy másik asszonyt, a feleségét. Egyik vonzóbb, mint a másik. A lány szépsége feltűnt másnak is, a menyasszonytánc alatt, minden kéz az illendőség határát tapogatta ki ruháján. A sváb polka, a cigányzene, meg a bor sok mindent eltakart, de a két táborra szakadt vendégsereget nem tudta egymás felé tolni. Feszülten méregette egymást a falu meg a város, elég lett volna egy rossz megjegyzés, hogy elkezdődjön valami patália. Ekkor azonban a szíjjártó által hívatlanul odacipelt vendég, egy köpcös jutasi őrmester hirtelen az udvar közepére perdült, nagyot dobbantott, s közben bedobott egy szót: Kassa! Pillanatra megakadt minden mozdulat, sokan úgy néztek rá, mint valami hibbantra, de papus értette a játékot, s felvette a kesztyűt. Galánta! Felelte rá jó hangosan. Losonc! Üvöltötte önfeledten a kis bíró, s ezzel a társaság, amelyik két órája méregette egymást, egy vidám évődésbe kezdett. Mint pöttyös labdát a gyerekek, meglett férfiak úgy dobálták egymásnak a néhány napja visszacsatolt felvidéki települések nevét. Valaki javasolta, hogy minden név után igyanak is egyet az ott élők egészségére. Ez jó ötletnek tűnt, mert így a többség berúgott, mielőtt még a lakodalom átalakulhatott volna politikai gyűléssé. Szóval oldódott a hangulat, de a hideg novemberi este csakhamar hazazavarta a legelszántabb csujogatókat is a présház udvarán felállított hosszú asztal mellől.

Ahogyan az utolsó vendég is elszédelgett, a sötétből előbújt a macska. Megvető mozdulataiból látszott, hogy alig tűrhette azt a sok felesleges nyirvákolást, amit az emberek egész délutánra magukkal hoztak. Végre letelepedhetett a bejárati ajtó elé, amelynek másik oldalán az ifjú pár csókolózott serényen. Alig várták, hogy keresztanyu és a pedellus befejezzék a megmaradt ételek körüli serte-pertét, egyik kezükkel a dunyháról rángatták le a díszes takarót, másikkal magukról az ünnepi ruhákat, s mire András kibontotta Hédit az utolsó, bonyolult textiliákból, már mindketten eszevesztetten lihegtek. Még akkor is tépkedték, marcangolták egymást, amikor már csak a húsuk volt rajtuk. A verítékező bőr fogukra, nyelvükre került, ízétől még csak jobban követelték egymás testének azokat a titokzatos részeit, amelyek féktelen örömet okoznak, s amelyeket most már akár minden éjszaka felkereshetnek egymáson. Aztán a még ziháló, de már csendesdő két test, bizonygatta egész éjszaka, hogy felesleges a szó két ember között, nincs semmi lényeges, amit ne lehetne elmondani egymás érintésével.

(Folyt. köv. júniusban)

Hedvig (7.)

2011-05-06T09:04:00.000+02:00

Alaposan rászakadt a munka Andrásra. Alig aludt. Komolyan vette a férfiak ősi kötelességét, fészket kell építeni a családnak. Utat vágott a pókok és hangyák birodalmában, s a legvédettebb sarokban egy ágyat, meg egy széket állított fel magának. Aztán körülnézett, hol is kezdje el. Igazából nem volt kétséges a sorrend, mert a padlódeszkákra, ahol egykoron nagyapóék táncos lába kopogott, nemsokára bölcső kerül. Nekilátott hát. Delente Hédi jelent meg kosárral, hogy a diófa alatt megterítsen, aztán a kertben kapirgált kicsit. De bármit csinált, András rászólt, féltette az állapota miatt. A házba jószerivel be se engedte, mert a falak annyira kihűltek az évek során, hogy egész nap tömködni kellett a kályhába a fadarabokat. Dőlt a füst a kéményből bolondul, de a szomszédos gazdák is kitettek magukért, mert a kertjeikben meggyújtott nyármaradványok ugyancsak nem kímélték az eget. Kesernyés füstszag lepte be az egész Öreg-hegyet, akárha ördögök szállták volna meg. A pedellus eleinte nem sokat segített, inkább duzzogott, hogy elvették tőle birodalmát, de amikor rájött, hogy továbbra is hozzájut borához, elkezdte Andrást dicsérni fűnek-fának. A szomszédasszony meg is jelent egy kosár pogácsával, meg egy üveg borral, de pillanatnyilag legkevésbé a tere-ferére volt idő. Na meg Hédi továbbra sem volt túl közlékeny, különösen nem az idegenekkel. Pedig alakult az ő dacból született szabadsága, csak valahogy magányosnak érezte magát benne. Kellett volna időnként egy nagy, csontos váll, amelyik éjszakánként puha párnának hazudja magát. Dehát András válla nem tudott hazudni. Elbírt zsákot, farönköt, kőfalat is, de egy női sóhajt nem bírt el. Talán majd erősödik idővel! Addig is hadd tegye a dolgát, mert mindjárt itt a tél. Kisvártatva megérkeztek a bútorok Hédi városi szobájából. A félig-meddig polgári miliőből örökölt darabok nagyon furcsán hatottak ebben a vidéki hangulatú házban. Két világ méregette egymást, két ember világa. Félő, hogy a lakodalmon összeverődő társaság sem fog majd dűlőre jutni egymással. Jó lesz vigyázni, mert ha az Andrást meglátogató falubéliek a szép őszi metszéseit dicsérték, papusék biztos, hogy az ajtók durva mázolásán fintorogtak. De a fiatalember békésen mosolygott minden megjegyzésen. Kedvesen megsimogatta Hédit akkor is, amikor a lány a falusi csizmákon behordott sár miatt dohogott. Előre vetítődtek az elkövetkezendő évek. Talán történhettek volna a dolog kicsit másként is, de a világ leghatalmasabb kártyaasztalának is megvannak a maga törvényei. Nehéz azokat kijátszani. Mindenestre amióta mozgás volt a házban, esténként megjelent egy csillogóan fekete macska. Némi elemózsiát elfogadott, de soha nem hagyta, hogy bárki megsimogassa. Csak ült, mint egy társalkodónő, aki fegyelmezetten várja úrnőjét. Néha távolabb maradt, s onnan fürkészte ahogyan a nap világával együtt András ereje is elfogy, s a girbe-gurba padról a csillagokat kémleli. Elvoltak így egy darabig, aztán a férfi felállt, kedvesen felé fordult, s jó éjt kívánt neki.

(Folyt. köv. holnap)

Hedvig (6.)

2011-05-05T09:03:00.000+02:00

András idegességében pépesre markolászta a virág szárát, amit kedvesének hozott. Hédi késik. Talán le sem tud jönni a házból, ki tudja mi játszódhat most odafent. Aztán alig ismert rá, amikor megérkezett. Kisírt szemek, lassú mozgás, mint akire ráijesztettek a csendőrök. Száraz mondatokban vázolja a helyzetet, aztán néz a semmibe. A fiatalember, aki most szerez tudomást az elmúlt napok történéseiről, úgy érzi magát, mint akit beültettek egy gigantikus vízesés alá, mely időnként köveket sodor a feje búbjára. Ma reggel még annak is örült volna, ha kedvenc kutyája vele van városi magányában, most pedig egyenesen arra szólítják fel, hogy alapítson családot. Igaz, az első felelőtlen lépéseket már megtette. Hogy mit keres ebben a helyzetben, azt majd később végig kell gondolnia, ebben a percben azonban más a feladat. Megfogta Hédi kezét, s olyan hirtelen indult el vele, hogy a lány szinte szállt utána, mint valami beakadt köpeny. Meg sem állt a műhelyig. A formaságokon nem gondolkodott, mondta, ahogyan jött. Papusnak alig volt ideje felállni a székről, szutykos kezét kötényébe törölgette, s valami olyasmit motyogott, hogy amit a férfiember gyakran kotyvaszt magának, azt néha meg is kell ennie. Ezzel meg is volt a lánykérő. Andrást nem érdekelte, hogy nem fogadták szeretettel, nem érdekelte, hogy senki nem akart koccintani vele, azt sem vette észre, hogy Hédi is épp csak elvan ezzel a helyzettel. Ő szárnyalt örömében, s boldogan visszahúzta magával a könnyű köpenyt a pavilonba. Na, de ott aztán olyan hosszú csókot kényszerített ki magának, hogy egy felületes szemlélő akár romantikus kerti szobornak is vélhette volna őket.

Teréz anyu segítségével tehát idejében sikerült Berg úr döcögő mozdonyát tolatásra átállítani, mert az ellenirányból egy sebesvonat közeledett szerelemmel, gyermekáldással, szép jövővel megpakolva. Legalábbis ő azt hitte. Hiszen, mint már kiderült, korábban sem volt minden tudás birtokában. Ő is csak azt látta a másik emberben, amit látni akart benne. De nem ez volt az egyetlen tévedése. Hiszen eljövendő boldog évekről papolt az ifjú párnak, miközben valahol Bajorországban egy bajuszos ember egyre gátlástalanabbul emelgette már a karját. Na, de ne szaladjunk annyira előre. Most egyelőre Hédinek meg kell vívnia szabadságharcának második csatáját, el kell érnie, hogy Andrással elkerülhessenek a háztól. Hogy pontosan miért azt ugyan keresztanyu sem értette, de asszisztált hozzá teljes szívével.

Volt a cipészmesternek egy kicsit elhanyagolt szőlője a város melletti dombokon, amit szintén az öreg pedellus tartott karban. Már úgy, ahogy. A hozzá tartozó hatalmas présház berendezését a bogarak és az egerek csaknem teljesen szétrágták, s bár a falak még kétségbeesetten tartották magukat, a bor illata már a pince legeldugottabb sarkába húzódott vissza, a tiszteletlen léghuzamok elől. Az idegesen összekapkodott szüretekből ugyan származott valamicske nedű, de az még csak nem is hasonlított nagyapóék gondos, szép boraihoz. A pedellus napközben málnaszörppel öntötte fel a fanyar bort, este meg már mindegy volt. A domb másik oldalán fekvő szántót és gyümölcsöst nagyon régen kiadták felesbe az egyik szőlőhegyi lakónak, aki évszámra siránkozott, hogy mennyire nem éri ez meg neki. Nos hát a pusztulás jelei jelentős érvek voltak amellett, hogy András magával hozott tudásával egész kis birodalmat eszkábálhatna újra a szőlőhegyi csatatérből, ha odaköltözhetnének az ifjú házasok. Papus hitte is, meg nem is, de úgyis csak gond volt az a szőlő, s mi tagadás, azt sem bánta, ha nem billegeti magát itt a házban a kuncsaftok előtt ez a falu bolondja, – akármilyen jóképű is. Legyen hát, ahogy akarják.

(Folyt. köv. holnap)

Hedvig (5.)

2011-05-04T08:04:00.000+02:00

Eltelt néhány hét, mire papus nyomatékosan megjegyezte, hogy Berg úr aznap este tiszteletét teszi. Kér mindenkit, Hédit különösen, hogy öltözködjék az alkalomhoz megfelelően. Vagy úgy! A lány tekintete találkozott keresztanyuéval. Mindketten feszülten jártak-keltek egész nap, tolva maguk előtt a csikorgó estét, de csakhamar ebédhez szólított az óra. Papus, szájában az asztali áldásra előkészített szavakkal várakozott, mikor Hédi megjelent az ajtóban egy tál gőzölgő tyúkhús levessel. Az ebédlő közepén megállt, s amikor a szemek rászegződtek, elengedte a tál füleit, majd maga is a porcelándarabok közé rogyott. Nagyot visszahangzott a csattanás, a hatalmas csirkecombok pedig versenyt szaladtak az aranysárga levestészta darabokkal, örvendezve későn jött szabadságukon. Repülő sót gyorsan, míg nem jön az orvos, de legalább vegyük ki szegény lányt a párolgó tócsából. A kanapéra fektetve néhány arcpaskolás után már térne vissza belé a lélek, de a riadt szemek még kövér könnycseppeket küldenek maguk elé gyorsan, hogy tulajdonosa dolgozhasson mögöttük szerepének további részletein. Az asszonynép tudja ilyenkor a dolgát, de papus tanácstalanul áll a romhalmaz kellős közepén. Keresztanyu, mintha egy regősének sorait olvasná, halkan kommentálja az események menetét, ami persze senkit nem nyugtat meg, de arra jó, hogy Hédi, hibátlanul követni tudja, hol tart saját jelenetével. Na körülbelül most kell feltennie azt a kétségbeesett kérdést: „Csak nem, úgy vagy te lány?” Erre kell felsírni igazán. Jól van. Sikerült. Most a papusra kell vigyázni, mert az ő korában könnyen jöhet egy szélütés a megrázkódtatástól. De a cipész mester csak áll, tátog egy kicsit csendesen, aztán szótlanul elvonul. Vasárnapi öltönyében úgy fest a három lábú kis székére zuttyanva, mintha egy másik színdarabból tévedt volna ide. Fejét lehajtva motyogja az odasomfordáló pedellusnak, szaladjon Berg úrhoz, s mentse ki a mai napot. Aztán majd meglátjuk.

Egy biztos. Akárhogyan is kanyarodik már a család története, szégyent hozott ez a lány mindenkire. Papuska éjszakákon át rágódott, újra rákapott a dohányzásra, s felverte a szomszédos házakat hajnali köhögéseivel. Mint a család összes ügyes-bajos dolgát, ezt is egyedül kellett valahogy megoldania. Mamuskára nem számíthatott, egykedvűen kérődzött zsírfoltos köpenyeinek egyikében. Hédihez a keresztanyun kívül nem nagyon közeledett senki, legfeljebb kikapták kezéből, ha emelni készül valamit. A feszültség már a házfalakat feszegette mire eljött a második felvonás ideje. A néhány nap konok hallgatás Hédit is megviselte. Bántotta, hogy ilyen állapotban látja papust, de azon a szűk folyosón, amelyen most ő közlekedett, nem voltak kijáratok. Remegő hangon előadta hát újabb jelenetét, megvallotta a ház urának, hogy kinek az áldását hordja a szíve alatt, Berg úré helyett. Papus talán még rosszabb állapotba került, mint az első hír hallatán, hiszen titkon reménykedett lánya ízlésében, de immáron bizonyossá vált, hogy az a málészájú, parasztgyerek lesz az ő veje. Szűzanya, Mária! – mondta hangosan a cipész mester, a fohász többi részét pedig már csak gondolta magában. Hát akkor álljon ide legalább az a gazember és legyen bátorsága megkérni lánya kezét, ha már összekeverte a házasodás sorrendjét. Hogy csapjon bele az a mendergős ménkü!

(Folyt. köv. holnap)

Hedvig (4.)

2011-05-03T08:40:00.000+02:00

Hédit azóta nem hagyta nyugodni a gondolat, mióta az a kedves fiatalember megjelent papusnál a csizmákért. Hogy miért pont ő? Ki tudná megmondani? Egy nő megérzését nem lehet matematikai képletbe szorítani. Csak. Ha a korzóra sodorná őt is a vágy, előnyben lenne a többi jelentkezővel szemben. Ám a korzó nem András műfaja volt, mert így hívták ezt a faluról nemrég ideszédült fiatalembert. A város szélén kapott munkát egy gazdaságban, ahol afféle mindenese lett a jószágigazgatónak, aki alaposan kihasználta a fiú rátermettségét, munkabírását. Szabadideje nem nagyon maradt hát, de ha maradt is, legfeljebb húgát látogatta meg a zsidó fogorvoséknál a különbejáratú cselédszobában. Három hétvége is eltelt a sétálóutcán, mindhiába. Aztán egyik nap a vállára dobott lószerszámokkal jelent meg a műhelyajtóban. A cipész mester olyan meghökkenten nézett fel háromlábú székéről, mintha maga a ló állított volna be. Andrásnak sikerült köszönés helyett egy cifrát káromkodni, ami minden kétséget kizáróan még a korábbi felháborodásához tartozott. Ezért restelkedett egy sort, s csak utána bomlott ki szavaiból, hogy miért is akarja medvék elé vetni azt a részeges szíjártót, akinek munkája fabatkát sem ér. A cipészmester kelletlenül vizsgálta a szerszámokon felszakadt varrásokat, de szólani nem tudott, mert szája bal sarkától a jobb sarkáig faszegek sorakoztak, munkára előkészítve. Ezek voltak azok a ritka percek, amikor nem fütyörészett alaktalan dallamokat, s nem formált véget nem érő göcögő hangokat. Nem nagyon értette, hogy mi dolga lenne neki ezzel a fércmunkával, mindenestre beverte szépen sorjában a szegeket a megfelelő talprészbe, majd levette a bakancsot a térde közé szorított formáról, végül kérdőn megemelte fejét. András már látta, hogy sokat nem remélhet a mestertől, de abban bízott, hogy tanácsért csak jó helyen jár. A mester kicsit túlfontoskodta a problémát, de a megoldására hosszasan nem akart ráállni. András lelkesítve őt sűrűn bólogatott, s bár tájszólása egyáltalán nem volt, a gyakran hozzáfűzött hö, meg hö, hö megjegyzései mégiscsak elárulták egyszerű szókészletét.

Könnyű helyzetet kínált fel Hédinek ez a nap, mert a két férfi a tornácon végigfektetett lószerszámok fölött görnyedt, s a homlokát törülgette. Szaladt hát a vizes kancsóval, s mikor odaért, úgy nézett András két gyanútlan szemébe, hogy ez a pillantás beleragadt a fiatalember következő négy évtizedébe. Ettől az egyetlen pohár tiszta víztől úgy megrészegedett, hogy fél emberöltőn keresztül elégedetten tárgyalt a Mindenhatóval, bármi történt is. Már a következő nap délutánján a pavilonban ültek kéz a kézben, s noha Hédi vigyázott a látszatra, agya dolgozott serényen, mert András Berg úrral futott versenyt. Nincs vesztegetni való idő, pár napon belül újabb féleszű, felelőtlen éjszakára kell sort keríteni.

Az alsó kert vége egy patakkal volt határos. András a mederben kövekről kövekre ugrálva, ágyékában üvöltő vággyal, kezében lopott virággal a pavilonig osont. Hédi már várta. Mi tagadás, benne is dobolt kicsit vágy, ha nem is annyira András után, mint inkább a felidézhető két év előtti éjszaka után. Nem sok szó történt közöttük. Hamar túljutottak azon a nagy csodán. Aztán újra és újra, mígnem keresztanyu figyelmeztető jelt adott, hogy a ház népe már motoszkál. A konyhában lassan a kora hajnali gőz kanyarodott.

(Folyt. köv. holnap)

Hedvig (3.)

2011-05-02T07:51:00.000+02:00

Mindenki boldog gyermekzsivalyt remélt a ház köré, s egy jókötésű férjet, aki tovább viszi majd ezt a kehes kis udvarházat. Ezt mindössze Hédi nem akarta. Nem vágyott az ájtatos templomi térdeplők közé, nem vágyakozott olyan egyenruha után, amely egyik oldalról a fegyverébe, másikról asszonyába kapaszkodva billeg a korzón, legkevésbé pedig arra vágyott, hogy a bigott kisvárosi bagázs elvárásainak eleget tegyen. Akkor inkább Jézus menyasszonyai közé áll be, bár az ártatlanságával már lenne egy kis lelkiismereti probléma. Hát igen. Eddigi életének nagy ajándéka volt az tavalyi kora nyári este ott a pavilonban. Uram atyám! Mi minden fér bele egy rövid éjszakába! Féleszű cselekedet volt annyi bizonyos, de nem bánt meg semmit. A háziak úgysem vették észre, talán csak Keresztanyu …. De nem, ő sem valószínű. Igazából csak a papustól rettegett kicsit. Az ő kerítései mögé nem sok minden fér bele a munkán és a templomon kívül. Ráadásul az utóbbi időben gyanúsan sokat emlegeti azt a csizmadiát, a Berg urat. Célozgat munkabírására, gyarapodására, egyedüllétére. Persze merő képtelenség, hiszen a csizmadia alig valamivel fiatalabb nála és a mamuskánál. Hiába tud héthatár híres goiser varrott csizmát készíteni, ha pattanásos a bőre, haja zsíros, háta pedig olyan görbe lett már, hogy esténként félórát is billeg tán, amikor hanyatt fekszik. Még csak az kéne, hogy egy ilyen Berg úr oldalán lássa őt viszont Kálmán, amikor visszajön. Mert ugye visszajön. Szívesen bosszantaná ugyan a hűtlen fattyat valami jókötésű férjjel, de az nem a csizmadia lesz, annyi bizonyos.

A világ legdrágább keresztanyujától, Teréz anyutól próbált megtudni valamit papus terveiből. Mosás közben megállt Teréz anyu keze, rátámaszkodott a dézsa szélére, s könnyes szemmel Hédire nézett. Nem a gőzölgő, büdös, lúgos, víztől könnyezett, annyi bizonyos. Nem is szólt semmit, csak fájdalmasan bólogatott, a szinte fel sem tett kérdésre. Tehát jól sejtette Hédi ezt a csizmadia ügyet. Lépni kell valamit, méghozzá sürgősen. Vasárnaptól újra korzó, adta ki a jelszót. Teréz anyu cinkosan bólintott. A kisváros összes fiatalembere ott keresi magának a csodálható vádlikat, tomporokat, kebleket. Ilyenkor az egész sétálóutca maga a csendesen tomboló erotika. Még a korosabb, szeriőz párok is méregetik egymást titokban, hogy majd előhívják a képeket a megfelelő pillanatban, saját játékos örömükre. Két csoportra oszlik ilyenkor a város, felvonulókra és nézőkre. Ámbár olykor összekeverednek a szerepek. A város két fiatal ügyvédje például barátságosan kvaterkázva vezetgeti egymás mellett felcicomázott feleségét, miközben mondatonként más és más irányba emelgeti kalapját, vagy megcsippenti fejfedője szélét egy köszönést imitáló mozdulattal, attól függően kinek mekkora tisztelet jár. Pedig egymást sem tisztelik, hiszen hét közben bármit megtesznek egymás ellen, az ügyfelek kedvéért. De itt sétál az idős fogorvos is minden vasárnap délután fiával, a félhülye, alkoholista fogtechnikussal. Egyformán hátra tett kézzel, ugyanolyan szürke felöltőben, azonos ritmusban lépdelnek, miközben mindkettőjüket ugyanazok a női illatok késztetik hódolatteljes félfordulatokra. Mintha zsinóron rángatnák őket. De mintha az egész várost zsinóron rángatnák titokzatos erők, amelyek játékosan keverik a tiszteletlen vágyakat a tíz parancsolattal. Hát itt kínálgatja magát Keresztanyu és Hédi. Igaz céltudatosabbak, mint a fel s alá vonulók összessége. Legalábbis Hédi nagyon tudja, hogy mit akar. Megtalálni Berg úr vetélytársát. Méghozzá sürgősen!

( Folyt. köv. holnap)

Hedvig (2.)

2011-05-01T09:16:00.000+02:00

Hédi általában hajnaltól sürgött-forgott a többiekkel együtt a ház körül, aztán esténként órákon át lebegett magányosan az alsó kert apácaráccsal borított pavilonjában. A ház népe nem értette, hogy mit csinál ott, hiszen a tákolmányban álló hosszú, kecskelábú asztalt többnyire úgy elborították a kertész által összeszedett lehullott gyümölcsök, hogy alig lehetett mozdulni tőlük. De ő szerette ezt az édeskés, rothadó illatfelhőt, mely néha annyira sűrű volt, hogy szinte el lehetett bújni benne. Nemcsak nyári záporokat, de süvöltő téli viharokat is végigült már itt a cipész mester egyetlen, imádott lánya. Fejcsóválva ugyan, de hagyták békében, tegyen, ahogyan jónak látja. Egyre zárkózottabb lett, ahogyan telt múlt az idő, egyre több időt töltött az udvarnak ebben a szegletében. Sűrűn kapta magát azon, hogy valaki figyeli. A szemközti padról az a hirtelen-kék, világító szempár böki meg váratlanul, amely szürkületben szinte már fehérnek hat. Ilyenkor a felelevenedő emlékek átrepítették abba az elképzelt világba, ahol a szempár tulajdonosa is fontos szereplő. Mit fontos? A legfontosabb! Kálmán. Hosszú percekig aztán képtelen volt visszagyömöszölni magát a meséből a kisváros siralmas valóságába.

Kettőjük titkáról azonban nem beszélt senkinek. Keresztanyja volt az egyetlen, aki értett a hallgatásából is. Ő volt az, aki aggódott érte, s minduntalan azt a régi kis cserfest kereste benne, akivel olyan jól tudták kifigurázni a ház népének minden dőreségét. Akivel vasárnaponként karonfogva lehetett végigsétálni a korzón, boldogan fogadva halk füttyentéseket, kócos bajuszok alól. Úgy festettek egymás mellett, akár anya és lánya. Gyermeke helyett volt ő a gyermeke. Nagyon örült, amikor Kálmán egyik napról a másikra eltűnt a ház környékéről. Női ösztönei csalhatatlanul megsúgták, hogy ez a katonaviselt pernahajder nagyon kitanulta valahol a csibészséget. Hiába volt rokon, nem volt jó véleménnyel róla. Bár meg kell hagyni, az összes átlátszó huncutsága ellenére, volt ebben a fiatalemberben valami vonzó. Olyan harsogó szabadosság áradt belőle, ami az ő poros világukban akkorát szólt alkalmasint, mint egy karikás ostor. Nem is szerették a városban Kálmánt sokan. Azt mondogatták, nem lehet a szemébe nézni, mert valahogy az ember tekintete nem kapaszkodhat meg az arcán. Inkább csak a hangját lehet hallani, meg valami émelyítő kölni illatát érezni. Hát, a fene tudja. Azért jó, hogy van ilyen férfi is. Bizony, hogy jó! De ne itt ólálkodjon, ahol egy sebezhető lánygyermek csodálja minden mozdulatát. Nézzen nehezebb préda után.

Egyetlen emberhez volt gyengéd Hédi. A szomszéd házban lakó presbiter szélütött anyjához, aki csak ült egész nap egy karosszékben, s az ablakon át szemközti tűzfalat bámulta. A hasasodó vakolat lepottyant volna már rég, ha ő nem tapasztja rá naphosszat eszelős tekintetét. A matróna derékig érő, ősz haját órákon keresztül fésülgette, néha lehajolt hozzá, s cinkosan motyogott valamit a fülébe. Az öregasszony csak ült mozdulatlanul, nem reagált semmire. Ölébe ejtett kezei, mint két összeütközött madár pihentek, s várták az estét, hogy aztán kivárják a reggelt. Arca egyre inkább egy bölcs, öreg indián harcoséra emlékeztetett. Ezekben az időkben ő volt az egyetlen bizalmasa. Ami e rezzenéstelen archoz tartozó fülben megfordult, abból az a divatos bécsi neurológus, Hédi egész jövőjét megmondhatta volna előre, de pillanatnyilag nem sejtette azt senki.

(Folyt köv. holnap)

Hedvig (1.)

2011-04-30T09:51:00.000+02:00

A népes vendégsereg alig várta, hogy a házigazda jelt adjon az asztalbontásra. Megkönnyebbülten álltak fel, s hagyták el a levegőtlen helyiséget, ahol a hirtelen jött, nyár eleji meleg és a párolgó ételek szaga úgy megszorult, hogy többen már az édességet sem kérték. A férfiak a hosszúkás udvar egyetlen árnyékot adó lombkoronája alá telepedtek. Meglazított öltönyeikben heverésztek, míg a nők az edények és a fogyasztható maradékok frontján vívták takaros harcukat. Az ebéd utáni csendes motoszkálást a hatalmas, százéves fakapu dörrenése törte meg a kongó boltív alatt. Mindenki odakapta a fejét. A tornácon a ház ura, a cipészmester jelent meg összeráncolt homlokkal. Ugyan ki lehet az, aki a születésnapi ünnepségén ilyen tapintatlanul hagyja magától közlekedni a rozoga kaput? A mester vasárnap nem szokott a kuncsaftok bütykös lábával foglalkozni, mostanság azonban nem ment annyira jól az üzlet, hogy következetes legyen. Különösen akkor nem, ha valaki egy elkészült lábbeliért jön. Az ilyen nyilván pénzt is hoz magával, annak meg ugyancsak helye van. Elindult hát a tornácon az L alakú ház hosszabbik vége felé, ahol az utolsó helyiség olyan átható bőrszagot áraszott az állandóan nyitott ajtón át, hogy senkifia nem kérdezte még soha, hol is van a műhely. A mester leakasztotta a pár vadonatúj csizmát, s már a sámfákat feszegette ki belőle, mire a megrendelő az ajtóig ért. Lánya után kiáltott, aki apja gondolatát kitalálva, épp szaladt egy puha ronggyal, hogy a minap elkészült remekművet megtisztogassa. Ha majd a vállán átveti a fiatalember, s végigmegy a városon, hadd lássa mindenki, hogy mi készült el ebben a házban. Na meg aztán csillogjon rendesen, vessen tükröt az égig, hogy az úr küldjön jutalmul jobb időket. Bár az igazat megvallva, ezek az idők sem voltak olyan rosszak. Azok a kereskedők, és mesteremberek, akik velük dolgoztattak, még mindig megengedhettek maguknak egy-egy új cipőt, még ha a környező falvakból el is maradt néhány foltozni való csizma. A segédet ugyan el kellett küldeni, de a hétvégi piacra még most is egy öreg pedellus tolta le pár fillérért a nagy méretű vásári taligát. A mester takaros öltönyben, szigorú arccal, szipkával a szájában a járdán követte őket. Látszott a mozgásán, hogy rend és szorgalom uralkodik sváb lelkében. Hát igen. Nem sok dőreséget engedett meg magának az elmúlt negyven évében. Kártya és alkohol csak módjával fordult meg kezében, az asszonynép pedig csak akkor szerzett neki örömet, ha egy fiatal, harisnyás talp formáját rajzolta körül a mintalapon. Felesége, noha nem volt éppen öreg, nagyon elhagyta magát. Ápolatlan volt, kissé darabos, s gyakran a főzést is székről bonyolította le. A mester olykor bánta, hogy nem övéi közül választott annak idején, de már nem volt mit tenni. Most már itt van Hedvig, neki kell valami hozományt összekalapálni, aztán majd csak alakul az élet. Bár, hogy ki lesz az, aki ennek a figyelmetlen és morcos teremtésnek beköti a fejét, elképzelni sem tudta. Különösen az utóbbi évben viselkedik úgy, mintha folyton tüske lógna ki a seggéből. Most is, hiába köszöni a fáradtságát ez a fiatalember, ő úgy tesz, mintha süket lenne. Zavarba ejtően neveletlen. Bezzeg, azzal a fakó szemű, jött-ment lókötővel milyen kedves tudott lenni tavaly előtt. Szerencsére eltűnt a láthatárról, mielőtt még valami bajt kevert volna itt a gyermeklány körül, aki már begyesedik, farosodik, lassan megvan mindene. Hál’ istennek nem az anyjára ütött. Na, hát majd megjuhászodik valahogy a fejében is. Igaz ennek egyelőre nem sok jele. Naphosszat ki sem mozdul a házból, nincsen jóban a kapun túli világgal.

(Folyt. köv. holnap)

Domonkos István

2011-03-12T20:04:00.000+01:00

A fotót Grönskarában készítettem Domiról, aki pénteken József Attila-díjat vehetett át Budapesten. Gratula!

Stockholm

(2006)

– Erre is csak őrültek vállalkoznak – állapítja meg Zsuzsa, amikor hajnal négykor ráfordulunk az E 4-es autópályára. Nyolcszáz kilométer áll előttünk, és pillanatnyilag negyvennel csúszkálunk a jégen.

– De mi őrültek vagyunk, nem? – kérdezem.

– Az igaz - nyugtat meg.

Egy mindössze néhány házból álló faluba tartunk. Mondják, ott él. Nem veszi fel ugyan a telefont, levelekre sem válaszol, de a kis faluban esetleg megtaláljuk. Hogy mit csinál ott? Hát zenél. Jazzt játszik. Inkább zenész, mint író. Olyannyira, hogy amikor megérkezett Svédországba, akkor sem írónak kézen fekvő megoldást keresett. Pedig már volt verse, amit „világversnek” neveztek.

Pózok helyett, bement inkább a munkaközvetítőbe, és megkérdezte, hogy a pozanjával mire menne. Hát azzal nem sokra, de fuvolára van kereslet. Az, meg az elmegyógyintézetben vállalt felügyelői állás elég is lesz.

A zene volt mindig is az útlevele. Szabadságot kapott tőle, örömet meg kenyeret. Egy igazi zenésznek a fúvóka mindig ott lapul a zsebében. Most is azt szorította meg, amikor a leleteit megkapta az orvosnál. A zenében jobban hisz, mint a költészetben, mert nagyobb az alkotó szabadsága. Persze a zenész csak akkor lehet önmaga, ha alkalmazkodik a többiekhez. Mert amint azt gondolja, hogy ő a legnagyobb, már meg is bukott.

A versekben csak az igazán nagyok tudják közel engedni magukhoz az embert. Mondjuk József Attila. Vagy az a tíz éves kisfiú, akit a Vajdaságban támogatott. Megjelenés előtt álltak a versei, amikor felrobbant a kezében egy gránát. Ahogy ezt meséli elsírja magát. Akár csak mi. Aztán Dizzy Gillespiről anekdotázgat, s amikor Zsuzsa azt mondja, hogy jazzt játszani a legmagasabb szintű tevékenység a földön, felugrik és össze-vissza csókolja. Csak semmi protokoll. Amikor pedig tovább meséli saját történeteit, teljesen magamra ismerek.

Csak így dedikálhattam otthagyott könyvemet:

Domonkos Istvánnak! Lelkem másik felének. Grönskara, 2006. 11. 02.

Részlet az Az én Európám c. kötetemből (Alexandra Kiadó)

Békássy Ferenc (1893-1915)

2011-03-06T20:57:00.000+01:00

Békássy Ferenc egyenruhában. Költészetéről Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Weöres Sándor egyaránt elismeréssel szólt.

A zsennyei Bezerédj-kastély különleges fái között, mi tagadás könnyen romantikus hangulatba kerül az ember. Könnyen hatalmába keríti az az érzés, hogy véletlenül bensőséges kapcsolatba került a múlt fájdalmával. Különösen akkor törhet ez rá, ha megáll a Borjús-kertben Békássy Ferenc sírjánál, kit apja lovastul temettetett ide. Ide, a költő gyermekkorának helyszínére, ahonnan szülei csupán tíz évvel korábban küldték tanulni Angliába. Hamarosan angolul és magyarul egyaránt verselő, a helyi szellemi életet is alakító, ígéretes pályakezdővé vált. Olyan gondolkodókkal került közeli barátságba, mint Bertrand Russel, Wittgenstein, Virginia és Leonard Woolf, akiket ma már az angol irodalom jelentős alakjaiként ismerhetünk, de szoros barátság fűzte Keynes közgazdászhoz is, akiben a Világbank későbbi megalapítóját tisztelhetjük. Már nagyon jelentős életművel bírt, mikor elérte a szörnyű hír, az első világháború kitörésének híre. Hazája iránti kötelezettségből azonnal hazatért, jelentkezett a frontra, s 1915-ben Dobronuc-ban hősi halált halt.

Huszonkét éves volt.

„ A sors megirigyelte,

Ma mely vihart arat,

Kezemből kiverte

Felajzott lantomat.

Kardot adott helyette.

(…)

S viszem harcizajba,

A visszás vad morajba,

Szikrázó lelkemet.”

(1915, június)

Várakozók

2011-02-28T07:02:00.000+01:00

Már csak néhányan maradtunk állva. Mellettem az öreg épp csak megemelte a fejét, mikor az unokaöccse összerogyott. Nem volt benne csalódottság, sőt elismerően mormogott, hogy ilyen fiatalon a döntőig bírta.

– Nem hiába. – mondta. – Az ország egyik leggazdagabb bankja az edzőpartnere. Sokra viheti még a kis fickó, ha nem adja fel idejekorán ezt a küzdősportot. Nekem sem az Adóhivatallal kellett volna tréningezni az idei bajnokságra. Bár az sem piskóta, de a devizások most helyzeti előnyben vannak, az kétségtelen. Maga hova tartozik? Devizás? Hm, az jó! Sokat számít a jó választás. És persze a gének. Hiába, a sok százéves sporthagyományt nehéz felülírni. Csábítgathatják az ígéretes versenyzőket a tehetősebb országok, ha egyszer nálunk a legjobbak a körülmények ahhoz, hogy edzésben maradjon valaki. Ha valaki igazi várakozó világklasszissá akar válni, itt van a legnagyobb esélye. Itt vannak a legjobb edzők, itt vannak a legrégebbi módszerek. Na meg az olyan kiöregedett várakozóktól is lehet tanulni, mint én. Az öcsköst is én tanítgattam. Mutattam neki, hogy van, aki versesköteteket mond fel magában, van, aki káromkodással tartja fitten magát, meg van olyan is, aki egyszerűen csak imádkozik. Kinek mi a módszere. A legújabb technika állítólag a fejben futás. Próbálta már? Én ahhoz már öreg vagyok. Különben mindegy, csak ne zsibbadjon el az ember. Nagyon jön fel ez a sport, kérem, egyre keményebb a mezőny, s már kiszűrik az olyan régi doppingszereket, mint például a protekció. Azzal simán, fél lábon is, bármit kivárhatott az ember. Annak idején még mackónadrágos amatőrök is indultak velünk együtt. Ma meg már mindenkinek le kell igazolni valamelyik sportegyesületbe, különben még a sóhivatalban sem várakozhat. Az ilyen könnyen a társadalom peremére sodródhat, ha sehol nincsen várólistán. Hallotta, hogy egyesek virtuális várakozással cselezgetnek? Hiába, azt nem veszi be már senki. Csak az igazi várakozásból épülhet fel a társadalom. Maga se türelmetlenkedjen soha! Az nem vezet sehova!

Pinocchio a rengetegben

2011-02-19T16:10:00.000+01:00

A katonák előre szegezett fegyverrel, üvöltve rohamoztak meg egy unatkozó tisztást valahol északon, a hegyek belsejében. Már majdnem az erdő széléhez értek, mikor parancsnokuk a meredek lejtőn elvágódott, s fején félrebillent rohamsisakjával mély barázdát szántott a télvégi erdő puha altalajában. Bár hatalmas csörömpölés kísérte a mutatványt, katonái nem mutatták a segítőkészség fikarcnyi jelét sem, csupán néhány riadt rágcsáló dugta ki a fejét odújából. A tizedes szentségelve tisztogatta sáros ruháját a bokrok mentén, mire Pinocchio harcos a tőle megszokott fapofával megjegyezte: ”Látjátok fiúk, így kell pillanatok alatt lövészárkot ásni!” A tizedes megpróbálta egy „Sorakozó!” vezényszóval helyreállítani a fegyelmet, hogy aztán mind a hét harcosának keményen a szemébe nézhessen. Nem vette észre, hogy az iménti mélyen szántó mutatvány mementójaként állának borostáin egy tiszteletlen levéldarab illegeti magát, ami miatt a honvédek kénytelenek légszomjat és köhögőrohamot szimulálni, hogy röhögőgörcsüket elrejtsék. Egyedül Pinocchio nézett el parancsnoka feje felett becenevéhez méltó fapofával. Ez már több a soknál! „Irány az ég alja!” – harsogta a vezényszót a remegő száj az ijedt levéldarabka fölött. Ez azt jelentette, hogy a katonának addig kell teljes menetfelszerelésben futólépésben haladni a látóhatár széle felé, amíg a tizedes vissza nem rendeli őt sípjával. A táv hossza a bűn súlyától függ, meg attól, hogy mennyire pikkel az illetőre. Ez a sík terepen megszokott büntetési forma azonban itt, a sűrű erdőben merő képtelenségnek tűnt, hiszen pár lépés után már sem látó-, sem hallótávoságról nem lehetett beszélni. Pinocchio azonban nekiiramodott, még mielőtt a tizedes ezt végig gondolhatta volna. Pár méter után már csak sétálgatott, míg kisvártatva egy erdészházhoz ért. Annak udvarán anyóka szerencsétlenkedett egy nagy kosár fával. Ő átugrott a kerítésen, s a kosárral együtt szinte az anyókát is bevitte a házba. Aztán fordult még néhányat, s mire letette az utolsó öl fát a kályha mellé, az asztalon forró tea, meg egy kis kolbászvég várta. Szabódva leült falatozni, közben előadta rögtönzött történetét, miszerint a közelben álcázó hadgyakorlatot tart ezrede, s akit az ellencsapat három napon belül megtalál az erdőben, arra a hadgyakorlat végén két hét fogda vár. Na ezt a lelketlenséget nem hagyhatta az anyóka, hiszen errefelé dermesztőek még az éjszakák. Tyúkot vágott, befűtött a vendégszobába, Pinocchio pedig evett, ivott, aludt, s megszerelte az összes villanykapcsolót. Harmadnapon aztán felhívta a laktanya ügyeletes tisztjét, hogy még mindig várja a következő parancsot. Nosza hamar, dzsipet küldtek a megkerült bakáért, rajta egy kanna forró teát, meg az ezredorvost. Pinocchio útközben duzzogva előadta a dokinak, hogy a tizedes parancs nélkül hagyta őt, s most biztosan elfagyott a lába, de minimum tüdőgyulladása van. A gyengélkedőn ápolták, hizlalták napokig, s hősies kitartásáért eltörölték folyamatban lévő összes fenyítését. A tizedes pedig újabb és újabb jelentéseket körmölt a mérges ezredorvos méltatlankodó feljegyzései mellé.

Zaj a Gödörben

2011-02-13T00:44:00.000+01:00

Egy elcsigázott Utcalány támasztotta a színpad szélét, miközben a Télapóval kokettált, aki ebből semmit nem vett észre, viszont egy teátrális gesztussal beleivott a Kalózok sörébe, majd hálából úgy vágta hátba az egyiket, hogy a másik kettő a pisztolya után kapkodott, mert aznap estére már elegük volt a zrikából, hiszen éppen csak beléptek az Gödörbe, máris átestek a földön pihenő Zsiráf mérföldes nyakán, amin a Kisherceg és a Grófkisasszonyok olyan hangosan kezdtek el röhögni, hogy az egész terem felfigyelt a kínos jelenetre, de hogy emiatt bunyóra ne kerüljön sor, az énekesnőnek öltözött Énekesnő, kezébe vette a mikrofont, s kiderült, valóban ő az énekesnő, amin persze ő egyáltalán nem csodálkozott, csak a Japánnak álcázott japánok, akik a szombat éjszakából átmosolyogták magukat a vasárnap hajnalba, amikor még mindenkinek ütemre mozgott a lába, kivéve a Vaskályhát, bár a gitárszóló alatt őbenne is annyira felizzott a láng, hogy teljesen bekormolta Tuskó Hopkinst, aki csakis Csülök barátja miatt tűrte a kályhából áradó meleget, de lassan belátta, hogy az univerzum rendjén ő sem változtathat, így hát barátját Tormára és a Piros Fazékra bízta, ő pedig belekarolt a Hatos Villamosba, s hazacsilingeltek. Hát valahogy így történt az este. Jó volt!

Lejegyezte: a Fényképezőgép

A képeken a Make Some Noise-nak álcázott zenészek, valamint néhány körözött, de ma még beazonosíthatatlan figura látható.

Fagypont alatt (2. rész)

2011-02-06T11:32:00.000+01:00

Fent a hegyen az öregasszony egész éjszaka nem aludt. Hol dühében nyöszörgött, hol fájdalmában, de egyre gyakrabban akadt bele a szeme a komód feletti feszületbe. Most nem úgy nézett rá, mint amiről csak a port kell letörölni. Érezte, hogy valami visszafordíthatatlan történt, hogy lassan fizetnie kell mindenért. Tudta ezt már akkor is, amikor éveken át az ágyból nézte férje hátát, ahogy a szemközti szőlőben dolgozott, ő pedig titokban valaki másnak kitárulkozott. Azon az ágyon ráadásul, amelyen még ott volt férje álmának összes illata. Pedig András mindent megtett érte, de ő nem tudta férjét megszeretni soha. Már a nadragulyán gondolkozott, de csak halogatta, s közben eltelt az életük. Így bolyongott bűnbánón a múltban, míg az ünnepek után megkapta az üzenetet. Másnap a levélhordó kezébe kosarat nyomott. Kendőbe göngyölt csörögefánkot, egy üveg bort és a metszőollót. Életében először szánt valamit igazán jó szívvel férjének. András azonban félretolta a fánkot. Belesüthette az asszony a haragját is. A bort is félretette, mert nem volt nagy ivó, inkább csak készítette a nedűt. Aznap este mégis sokat ivott, mert a hegybíró húzta le az asztalához, ahol cimboráival poharazott. Sokadik kancsóval fordult már Borcsa, amikor az egyik vincellér szájából afféle asszonygyalázó mondat fordult ki. Vaskos mondat volt, sok év szégyene bújt meg benne. Andrásnak szánta az élét, meg is metszette vele. Ettől kezdve egész este csak a múlt tolakodott elő. Rémlett, hogy egyszer-egyszer fennakadt furcsaságokon, de az esze mégis elszaladt fölöttük. Kis idő múlva kivált a társaságból, s tétován nekiindult a vaksötét hegynek. Órákig bolyongott, egyre végletesebb gondolatok feszítették. Rápróbálta a vincellér kegyetlen szavait néhány múltbéli gyanújára, s nem talált mentséget. Megszaporázta lépteit, szeretett volna már túl lenni rajta. Pirkadatkor ért a házhoz. A szerszámos kamrába ment, magához vett valamit, aztán lenyomta a konyhaajtó kilincsét, ami halk kattanással engedett. Két lépéssel a szobában termett, megállt az ágy mellett. Az öregasszony mozdulatlanul, félig nyitott szemmel imádkozott már tegnap óta. Akkor sem hagyta abba, amikor a férje ott állt, és dühösen fújtatott. Kocsmaszagú, büdös lehelete elől még a függönyök is menekültek. Már éppen látszottak a rendezett sorok az ablakon át, amikor András keserűen megmarkolta kapája nyelét, s úgy lendítette, mintha gazt irtana odaát.

Reggelig ült a dúlt ágy szélén, onnan vitték el megkötözve.

Fagypont alatt

2011-01-30T16:08:00.000+01:00

Maga alá húzott lábai még jobban kihangsúlyozták az öregasszony meggörbült hátát. A tűzhely mellett ült és lábasból csipegetett valamit. Körmei halkan kopogtak a zománcon, miközben olyan arcot vágott, mint aki épp megmérgezi magát. Mellette sámlin billegve kérődzött az öreg, s már egy kis lustálkodáshoz készülődött, mikor megtudta, hogy a városba kell mennie. Ebédtől zsíros, tátott szájjal fordult a feleségéhez. Tán bizony megbolondult ez az asszony, hogy karácsony délutánján küldi őt a városba, amikor a szőlőhegyről már lejutni igencsak bajos? „Köll a gyóccer!” – mondta az asszony a hasát masszírozva. Az öreg visszagyűrte a csizmába valókat, aztán elindult. Vele együtt gurult le a nap a hegyről, s mire a városba ért, szinte teljesen besötétedett. A patikárius üvegajtaján már fordulni készült a tábla, de a mosolygós fehér köpeny ilyenkor is alig várta, hogy némi porral segítsen a bajokon. A gyógyítók Jézuskáját dicsérgette az öreg egy darabig, aztán a lába alatt összegyűlt tócsa miatt zavartan elköszönt. Kilépett az utcára, mely időközben fennkölt díszeket kapott az égiektől, ónos esőtől csillogott a város. Kerítésekbe és ablakpárkányokba kapaszkodva csúszkált a jégen hazafelé, miközben minduntalan benézett az ablakokon. Volt, ahol karácsonyfát díszítettek, volt, ahol már éppen az ünnepi vacsoránál ült apraja-nagyja. Egyre lassabban haladt, s kezdte belátni, hogy ezen az estén már nem jut fel a hegyre. Eleinte kicsit szorongott a gondolattól, hiszen negyven éve nem töltöttek egymás nélkül éjszakát, de aztán egyre kevésbé bánta, hogy nem kell egész este felesége sivító hangját hallani. Rettenetes természete volt szerencsétlennek. Néha, mikor már álló napja perlekedett vele, s hangja versenyben volt a fűrésztelep felhallatszó zajaival, megfordult a fejében, hogy a fáskamrában van egy kezes kis szekerce. Az megoldhatná a helyzetet. De ahogyan az évek múltak, egyre inkább beletörődött sorsába. Közben kiért a város szélére, s már kanyarodni kellett volna a dűlőút felé, amikor meglátta, hogy a fogadó ablaka még világít. Borcsa! Persze, hát a Borcsa! Nem ez volt a kocsmárosné keresztségben kapott neve, de valamelyik napszámos vaskos humora ezt ragasztotta rá, mert jól illett az útmenti borkiméréshez is, meg a vidám teremtéshez is. Tavaly óta korán elhalt férje miatt ugyan szomorkodott, de magányos, halk szavú lénye így tán még jobban vonzotta a férfinépet. Dolgos András, mert így hívták az öreget, megzörgette a jégvirágos ablakot. Pár perc múlva már egy nagy bögre forralt bor gőzén keresztül figyelte a vacsorakészítő puha kezek finom mozdulatait, melyek lassan, nagyon lassan eltolták tőle meggémberedett éveit. A hallgatag emberből hajnalig folyt a szó. Mikor eloltották a lámpát, már mindketten tudták, hogy sorsuk aznap este boldog kanyart vett. András nem tért haza többet, csak annyit üzent a levélhordóval feleségének, hogy tavaszig a metszőollóját küldje le majd valakivel. Legyen szíves!

Táncház

2011-01-24T12:45:00.000+01:00

A nevére nem emlékszem, csak arra, hogy mogyoró illata volt a hajának. A tánciskola legsudárabb növendéke volt. Ritkán sikerült felkérnem, mert nagy volt körülötte a tolongás, de ha pár kört vele szédülhettem végig ebben az ódon, kisvárosi táncteremben, akkor egész estére kiszáradt a szám. Kinőtt öltönyöm pantallója pedig alig bírta leplezni viselője ágaskodó izgalmát. A keringő és a tangó nekem speciel nagyon jól ment. Olyannyira, hogy tánctanárunk nem volt rest belém kapaszkodva bemutatni néhány rugalmas lépéskombinációt. Én nagyon szégyelltem magam emiatt, mert a többiek kuncogtak egyfolytában, ugyanis tanárunk egy konkrét fejjel volt alacsonyabb nálam, a hetedikes csikónál. Lassan azonban már úgy működtem, mint egy bemutató táncos, a hozzá való kiváltságokkal. Egyre többször jutottam a mogyoró illat közelébe, mígnem rászántam magam, hogy hazakísérjem az órák után. Szaladtam utána a már néptelen sétáló utcán, s amikor befordult egy sötét mellékutcába, rohantam én is, bele a sötétbe. Ám az egyik kapualjból hirtelen egy drabális férfi lépett mellé. Eldobta cigarettáját, karon fogta, a mogyoró illat pedig annyira hozzábújt, hogy tán még a szájuk is összeért kicsit. Ahogyan az egyik lámpa alá értek, felismertem a fickót. Az egyik nyolcadikos vagány volt a tánciskolából. Szétesett körülöttem a világ. Alig vártam a következő alkalmat, hogy halkan, nyüszítve rákérdezzek erre a felháborító esetre. Mosolyogva kaptam a megnyugtató választ. Csak barátok. Aha! Akkor jó! De azért szerettem volna megütni a nyolcadikosát, amikor egy izgató valcer kellős közepén magabiztosan odaperdült, s lekérte táncpartneremet. Bosszút forraltam, de nem jutott más eszembe, minthogy a közelgő záróvizsgán mint nyitó táncos felkérem őt, s olyan parádés keringőt lejtek vele, hogy az egy lánykéréssel is felér. A díszterem fala mentén támaszkodó szülők és rokonok számára pedig nyomban kiderül, hogy csakis én lehetek a hozzávaló. Ám a Koszorúcskára kijelölt napon, feltétlenül egy eszement produkciót kellett bemutatnom iskolatársaimnak, aminek következtében zuhantam egy emeletnyit, magammal söpörve a falakról a lépcsőház teljes lepkegyűjteményét. Törött üvegek, törött boka, széttört remények. Ha jól tudom, egészen addig nem táncoltam aztán, amíg sok év múltán be nem köszöntött a táncházak divatja. Reménykedve, hogy megcsap a mogyoró illata újra, beiratkoztam. Végig ültem, álltam, bámészkodtam egy egész estét, aztán hazakullogtam, s a szomszédom postaládájába dobtam a belépőt.

Zsolnay

2011-01-17T12:41:00.000+01:00

Gellért fürdő ide, termálfürdő oda én itt ugyan le nem merném vetni a ruháimat. Sőt, ahogyan körülnézek ebben a díszes helyiségben inkább azon röstelkedem, hogy nem kötöttem nyakkendőt mielőtt ide indultam. Szerencsére, már zárás után hagyott itt magamra a kísérőm, így tanúk nélkül táthatom a számat, amíg a fényképezőgépem „felveszi” a fürdő páráját. Aztán elkezdenék dolgozni, de azt sem tudom, honnan fussak neki. Hiányozhattam az iskolából, amikor elvarázsolt kastélyt kellett fényképezni, ami ráadásul fürdő. Így most inkább szidom ezt a szecessziós remeklést, hogy este nyolc után ennyire bonyolult fogalmazványra kényszerít egy szál Canonnal. Nem, mintha komoly lámpaparkkal egyszerű lenne egy fénylő, színes, vizes kerámiával bélelt helyiséget bevilágítani, de túl egy Zsolnay albumon mégiscsak számíthattam volna rá, hogy ez az ember okozhat még meglepetéseket nekem. Hogy ki ez az ember? Hát művész, feltaláló és gyárigazgató egy személyben. Igaz, ő élete végéig csak fazekasmesternek hívatta magát, nem érezte úgy, hogy szüksége lenne másfajta titulusra. Pedig maga is festőművésznek készült, de apja kérésére átvette a családi manufaktúrát. Ettől kezdve nem várt rá más, csak a szakadatlan munka. Elsőként érkezett reggelente, hogy utolsóként távozzon késő este. Kisvártatva képzőművészeket hívott gyárába dolgozni, s az ő terveikkel és a maga által kikísérletezett alapanyagokkal a világon egyedülálló produktumokat hozott létre. Az 1878-as párizsi világkiállításon például porcelánfajansz találmányával elnyerte a nagydíjat. Ja, és a francia Becsületrendet. Nem tudom, hogy étkészleteit, dísztárgyait vagy épületkerámiáit tartják-e a jelentősebbeknek, de engem maga az alkotó személyisége is elvarázsol. Pedig érthetetlenül gyenge a píárja, ahhoz képest, amilyen maradandót teremtett. Barcelona például mindent megtesz azért, hogy Gaudi jusson róla eszünkbe. Vajon Pécs miért nem teszi ugyanezt Zsolnay Vilmossal?

Budapest, Gellért fürdő

Szabadka, Reichle-palota

Kecskemét, Cifrapalota

Zsolnay kerámia

Reneszánsz korsó és dísztál, 1881

Tulipánvázák (részlet), 1898

Fatörzs tál, 1900-1902

Márai nyomában

2011-01-10T09:30:00.000+01:00

Fehér műanyag széken ülve, száradó zoknik társaságában szívta cigarettáját a házmester. Feje fölött emléktábla, rajta egy név, amely számára valószínűleg nem mond semmit. Ez lenne hát a ház, amely 1949 és 1952 között otthont adott Márai Sándornak? Itt húzta meg magát feleségével és fiával röviddel azután, hogy elhagyta Magyarországot? Atyaisten! Persze ki tudja, akkor milyen lehetett ez a hely, de most alig tudom elképzelni, hogy ez a finom polgári figura ilyen durva falak között írjon le akár egy sort is. Pedig szerette ezt a környéket. Európából Olaszországot szerette a legjobban, s naplójából az is kiderül, valószínűleg a Posillipo-dombon töltött nápolyi évek voltak, ha nem is életének, de emigrációjának biztosan legboldogabb napjai. Mindig is vágyott a mediterráneumba, s ez még akkor is elégedettséggel töltötte el, ha nem éppen kóborló emigránsként képzelte magát ide. Lenyűgözte a természet, az emberek kedvessége, sőt egy helyütt olyasmit ír, hogy Nápoly minden nap megtanítja élni. „A cipőm lyukas. Van még jó cipőm, de azt kímélem. A ruhával is így vagyok, egyet hordok el, szakadásig. Szeretek rongyosan, kopottan járni a nápolyi utcákon.” Bár soha nem kapta meg az olasz állampolgárságot, másodszor is visszatért Olaszországba. Salerno-ban, ismét közel a tengerhez rendezkedett be 1967 és 1979 között. A tömbház lapos tetejéről kémlelte sűrűn a tengert, de erős hullámzáskor sem félt leúszni napi adagját. Amerikába egészen prózai okok miatt tértek vissza. Betegbiztosításuk ugyanis csak ott volt. Nyolcvankilencben azonban felesége, fia és öccse elvesztése után úgy döntött, elég volt. San Diego-ban előkerült a pisztoly, amely az alatt a feszület alatt dörrent, amely állítólag most Kassán, a szülői házban látható. Minap sokáig kóboroltam a dóm környékén, mire sikerült rávenni magam, hogy megkeressem ezt a házat, melyről aztán kiderült, hogy átalakítás miatt zárva. Hála Istennek! Talán legközelebb erősebb leszek. Megkönnyebbülten járkáltam azokon az utcákon, amelyeken feltehetően ő is így tett. Csak az nyomasztott kicsit, hogy három unokája Sarah, Lisa és Jennifer Márai nem tudnak magyarul, nem olvashatták életművét, így legfeljebb csak sejtelmük lehet arról, hogy ki lehetett az a csodabogár nagyapó, akinek hamvait végül a Csendes-óceánban szórták szét.

Látogatóban olasz szomszédainál, az Iorio családnál

A posillipói ház falán ma emléktábla áll

A posillipói ház udvara

A posillipói ház

A salernói tömbház

A salernói lépcsőház

A salernói partszakasz, ahova naponta lejárt úszni

Kassa, a szülőváros

Fagyos hangulat

2011-01-03T09:57:00.000+01:00

Dideregve magamra terítettem a várost, mint valami nagy télikabátot, aztán vidáman csúszkálva elindultam, hogy menet közben kíváncsian átkutassam zsebeit. Némelyikben találtam is ezt-azt. Jobbára persze régi kacatokat, de hát ez a város márcsak ilyen, ezekért a kacatokért szeretjük. Szeretjük akkor is, amikor ennyire fagyos a hangulat, mint például mostanság.

Kőember

2010-12-27T13:40:00.000+01:00

Ha székből, asztalból, ládákból összehordtam váramat és tetejéről kinéztem az ablakon, tudtam, ő biztosan ott áll. Hóban, sárban, tűző napon. Hallhatta, hogy beszélek hozzá, mert ilyenkor szobor-szeme kedvesen csillogott, s ha nem is válaszolt, ez engem így is megnyugtatott. Úgy éreztem, figyel rám. Látja, amikor reggelente rövidnadrágban dideregve tejért futok. Látja, amikor a templomból hazakullogok, s a kutyámmal világgá indulok. Látja, ahogy az emeleti ablakból egy szürke kalapra krémest dobok. Mindent tudott rólam, de soha nem szólt rám. Másokkal is türelmes volt, pedig nem sok jót kapott. Esetleg virágot akkor, ha a légyottban csalódott lovag egy csokrot a lábánál otthagyott. Szóval közénk tartozott. Persze nem mindenki szerette. Volt, akinek nem tetszett, hogy olyan barokkos az istenadta. Amolyan múltból itt maradt, egyházi fajta. Volt, aki túl melankolikusnak találta, s attól félt, még eltereli egy haladó közösség progresszív eszét. El hát vele innen, s akkor a busznak se kell akkorát kerülnie! A leghatalmasabb városrendező padtársam volt hajdan, aki a tér másik felén lakott. Gyereknek gyenge volt nagyon, vagy inkább bamba, de ahogyan nőtt túlságosan is erőre kapott. Őt is jól ismerte a kőember persze, s talán ez lett szegény szoborfejének veszte. Azért akarta padtársam, hogy a tér díszét onnan elvigyék, mert a kőszemek láthatták, hogyan lett halványzöld, mosolygós kis sámliból, lakkozott, cinikus hintaszék.

Villámlátogatás

2010-12-20T12:11:00.000+01:00

Köpcös alakja úgy pattan elém a reptéren, akár egy gumilabda. Azt mondja, nem fáradt, inkább megnézné a várost azonnal. Sokat hallott róla, szeretné érezni a „szagát” is. Jó helyre jöttél barátom! Szagban jók vagyunk. Az autóban felmondom neki büszkén a leckét: Mátyás-templom, Halászbástya, Operaház, na és persze a Parlament. Ámulatból ámulatba esik! Szóval akkor most hova? Többször nekifut a szónak mire sikerül kimondani: Zserbó. Nocsak! Nem probléma! Jöjjön hát a dobostorta! Sőt! Javasolok mellé egy Eszterházy-t is. Mármint tortát. Evés közben morogva bólogat. Azt mondja, nemcsak újságíróként, de történészként is felkészült a városból. Következő állomásként a Ruszwurm-ot jelöli meg. Ott megkóstoljuk a krémest és a Szamos tortát. Vendégem szuszogva előkotorja jegyzeteit, hosszasan böngészi, majd egy szót bökdös a kiskanál nyelével hosszasan: Gundel palacsinta. Kezdek megbizonyosodni, azért jött Budapestre, hogy öngyilkos legyen. Próbálom elterelni figyelmét a csokis palacsintáról, s elvontatom a Lotz-terembe, ahol a freskókkal díszített kávéház láthatóan kizökkenti, de hirtelen észbe kap, s tejszínhabos kávét rendel. Dupla adag mézzel. Megadom magam. Hátra dőlök, s megemlítem neki, hogy éppen egy tájakat és ételeket bemutató könyvön dolgozom. Nem akar hinni a fülének. Olyan bizalmasan húzza székét közelebb hozzám, mintha legalábbis az derült volna ki, hogy mindketten a fiúkat szeretjük. Azonnal a törzshelyemre akarja vitetni magát. Azonnal a legjobb magyar ételt akarja megkóstolni. Na, ez már valami. Irány tehát A Konyha nevű hely! A séf elénk perdül, átveszi tőlem a szót, s legendás humorával fűszerezve sorolja kínálatát. Hatástalan. Tanácstalanul néz rám. Visszatérő vendégek hálás tekintetéhez szokott, nem pedig az ilyen sótlan történészhez. Desszert? Vendégemnek egyszerre pendül meg az összes érzékszerve. Jelzi, megcsippentené mondjuk a Ferdinánd tekercset. … és esetleg egy kis gesztenyés piramist. Meg a barackos pitét. Szalad a nép. Hát mégiscsak egy ínyenccel van dolguk. Leszedik az asztalról a karácsonyi díszeket, hogy elférjen a rendelés, aztán lesik a hatást. Jön a jól ismert mormogós bólogatás. Én a vendégem irányába sem tudok már nézni, nemhogy az édességekre.

Csendesen elhúzódva kanalazgatom töltött káposztámat.

Sárkány-kór

2010-12-13T10:55:00.000+01:00

Sokáig keresgetünk felszállóhelyet. Napokig esett az eső, így most mély a talaj, s nehezen akadunk rá Agyagosszergény határában a parányi rétre, ahonnan pár perc alatt elérhetjük a fertődi Esterházy-kastélyt. Pilótám nekiáll összerakni a sárkányt, én pedig az overallommal és a felszerelésemmel bíbelődöm. Minden rutinosan megy, nem az első felszállásunk.

Felbőg a motor, emelkedünk. Emelkedünk, de nem úgy, ahogy szoktunk. Lassabban. Sokkal lassabban. A fasor meg közeledik. Most már a pilóta is integet, hogy megpróbál balra kitérni? Megőrült? Hiszen ott magasfeszültségű vezeték húzódik! Érzem, hogy nagyon „csúszik” a gép. A vezetékek derékmagasságban közelednek hozzám, de így ülésbe szíjazva, nem tehetek ellene semmit. Aztán valahogy sikerül annyit billenteni a tákolmányon, hogy csak a szárny vége ütközik a drótokkal. Ettől viszont megpördül a sárkány, s orsóba fordul. Alattunk a fasor. Aztán már recseg, törik, szakad minden. Furcsa nyugalommal azon tűnődöm a hosszúra nyúlt pillanatokban, hogy ezt vajon túl lehet-e élni. Megúsztam a magasfeszültséget, most majd felnyársal egy vastag ág. A földetérést nem érzem. Amikor magamhoz térek, nem kapok levegőt, mert fémvázas Nikonom madzagja a nyakamra tekeredett. Karom beszorult az ülésbe. A motor bőg, a propeller pörög a hátam mögött, és cefetül benzinszag van. Na még ez is. Ha már eddig nem sikerült elbánni velem a mindenhatónak, akkor most jöhet a robbanás. A sisakom műanyag rostélyát teljesen ellepi a kilazult fogsorom mellől kiprüszkölt vér, így nem látok szinte semmit. Annyit tudok, hogy a pilóta alattam fekszik, arccal mélyen a puha termőföldbe fúródva. Mozdulatlan. Aztán percek múlva futva érkeznek asszisztenseink, kikapcsolják övemet, amitől rázuttyanok társamra. Ettől ő magához tér, felugrik és körbe-körbe szaladgál a géproncs körül. Törött lábamat rángatva kiabál, hogy álljak már talpra. Értetlenül faggat arról, hogy mi történt. Sokkot kapott.

Megérkeznek a mentők. Túl puha és sáros a föld, mondják, nem tudják felfújni a légpárnás hordágyat. Összelapátolnak és rátesznek párna nélkül. Át kellene jutniuk egy cserjékkel benőtt vizesárkon. Elejtenek. Most sajnálom igazán, hogy nincsen légpárna alattam. A helyzet annyira komikus, hogy a törött bordáim miatt ugyan sziszegve, de felröhögök. A Toyota mentőautóba háromszor próbálnak berakni. Végül azt kérik, húzzam összébb magam, mert nem tudják becsukni az ajtót. Már semmin nem csodálkozom, de érzem, nem lesz könnyű a nap hátralévő része.

A kapuvári kórházban nem mernek hozzám nyúlni, mert félnek, hogy a medencémmel is baj van. Leollózott overallom helyére egy szál pokrócot terítenek, s kitolnak a sötétedő novemberi udvarra. Már nagyon reszketek a hidegtől, mire megérkezik értem a rohamkocsi a győri kórházból. Ott újra félretolnak, mert egy autópálya baleset sérültjei mind rosszabb állapotban vannak, mint én. Sebaj. Ha nem rángatják a törött lábamat, mint korábban a pilóta és később a röntgenorvos, akkor elvagyok én ezen a tolókocsin. A nővérek kedvesen meg-megcirógatnak, a betegtologató kamikázénak szólít, jó a hangulat.

Közel éjfél, amikor az osztály ügyeletes orvosa úgy dönt, bevállal még egy operációt, nem hagy másnapig romlani. Szikár stílusú, ragyogó figura Dr. Cselovszky Pál. Elmondja, milyen vasakat fog belém építeni, hogy ne legyen rövidebb az egyik lábam. Hátralévő életem minden második lépésénél hálás vagyok neki.

Rendőrök keresnek az egyik vizit után. Rögzítenék feljelentésemet, mert erősen úgy tűnik, a pilóta hibájából történt a baleset. Dehogyis teszek feljelentést! Hetek óta ő visz fel légi felvételeket készíteni. Megbízom benne. A társam. Csak nem képzelik, hogy most ellene fordulok?

Kávét főzni, kutyát sétáltatni, de még fényképezni is megtanulok mankóval. Pár hét múltán hívom telefonon a pilótámat. A társamat, akinek a válla törött el szegénynek. Jól ismert hangárzajok szűrődnek be a háttérből a telefonba. Repülési engedélyt ugyan biztosan nem kap egy darabig, de majd szerez egyet Lengyelországból, heherészi, miközben kiderül, ő már megkapta a biztosítótól a kártérítést, és most rakja össze az új technikát. Eszembe jut a velem együtt lezuhant és tönkrement technikám. A járástechnikámról már nem is beszélve. Rosszkedvűen búcsúzni készülök, de ő még gyorsan megvigasztal:

- A te ülésed nem volt biztosítva! Fogd fel úgy, mint egy sportbalesetet!

(1998)

Disputa a Duna-kanyarban (1991)

2010-12-06T15:58:00.000+01:00

„ A harmadik lányom aztán hazahozott a frontról. Itthon a feje tetején állt minden. Első dolgom az volt, hogy megkeressem a korábbi főnökömet, de már elvitték a váci gyűjtőbe. Egyenruhában könnyen bejutottam hozzájuk. Aztán napokig jöttem-mentem, az őrök meg csak tisztelegtek a kapunál. Akkor is, amikor egy kölcsönkért katonai járművel érkeztem, s kifelé benne ült a két öreg. Ide hoztam őket, ebbe a parányi kertvégi házba. Az apósom építette még harmincötben, mert túl sok építőanyaguk maradt, s összeütöttek belőle egy vendégházat is. Most jól jött. Itt bújtak meg a háború végéig. Az udvarra sem jöhettek ki, nehogy valaki meglássa őket, mert akkor nekünk végünk van, a három gyerekkel együtt. A harapnivalót is kertészkedés közben tettem az ajtó elé, mintha csak éppen arrafelé lenne dolgom. Nem volt mindig tele a kosár. Szűkös idők jártak, s hét szájba kellett, hogy kerüljön minden nap valamicske. Össze is szottyadtak, mire vége lett a cirkusznak. Nem engedtem el őket azonnal. Itt a diófa alatt, ahol állunk, itt napoztattam szegény fejüket, hogy erőre kapjanak kicsikét. Csak már nagyon meg voltak törve. Nem is bírt már az öreg az élettel. Azt a budapesti boltját, amelyikben régen a segédje voltam, nekem ajándékozta. Egy kicsi, de gyönyörű nyakkendő üzletet a körúton. Kezdtem bízni a jövőben. Azután úgy ötvenben egy reggelen két alak várt a bolt előtt. Tudtam, hogy előbb-utóbb az én üzletem is megy a közösbe. Leakasztottam az ernyőmet a fogasról és kisétáltam.”

Részlet Az én Európám (Egy fotográfus naplójából) c. albumból.

(Alexandra)

Utolsó találkozás Határ Győzővel

2010-11-29T06:45:00.000+01:00

London, 2006. november

Dühödten rántja össze bozontos szemöldökét, mert már az előszobában a tegnap estéről kérdezem. Jelzi, hogy szívesen beszél róla, de egy ilyen fogadást kitárgyalni, csak szalonban, kávé mellett, keresztbe tett lábakkal lehet.

- Gyertek, már főzőm is nektek a feketét – mondja és apró, de tempós léptekkel megindul a viktoriánus ház földszinti szobáinak egyike felé. A „Határ-presszóba”. Korát meghazudtoló mozdulatokkal veszi kezelésbe imádott karos kávéfőzőgépeinek egyikét, s közben belekezd:

- Nem hittem volna, hogy az én életembe még belefér egy olyan születésnap, amit Charles herceggel és Camillaval töltök.

Határ Győzőért azért küldött kocsit az angol kormány az előző napon, hogy az ötvenhatos forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából beszédet mondjon. Ezt követően azonban saját születésnapi ünnepségén találta magát. A kilencvenkettediken köszöntötték őt. Persze előbújik most belőle az építész, és a palota belső tereit is sorra veszi. A bútorok után a festmények következnek, Holbein- és Van Dyck-képeket elemezget.

- A VIII. Henriket ábrázoló kép akkora, hogy be sem férne a házamba. De hiába, mert mégsem elég jók ezek a képek. Jobb lett volna róluk egy fotográfia. Hogy jól néznek ki megfestve, azt ők csak úgy gondolták. Amikor megszületett az első fotó az emberi arcról, egy olasz festő azt mondta: „vége az arcképfestészetnek”. De milyen igaza volt, de milyen!

Hatalmas dolgozószobájába vonulunk át, ahol feleségemnek fraktálgyűjteményét mutatja számítógépén, s közben arról beszél, hogy mennyire szereti a fényképeket, és mennyire elismeri a fotográfia létjogosultságát.

- Eleinte avantgárd voltam, de most már nagyon konzervatív vagyok. Jókat mulatok Picasson meg Dalín is. Picasso tudott WC-papírral is fizetni, mert vagyonokat ért, ha ő firkált rá valamit.

Közben minduntalan fegyverszünetet akar velem kötni. Megígérem neki, de aztán újra és újra elkezdek fényképezni. Már szakad rólam a víz. Kérem, hogy nézze el nekem, kicsit jobban neki kell vetkőznöm. Ekkor Gurionhoz hasonlít, értetlen tekintetemre pedig elmesél egy történetet:

- Ben Gurion, a miniszterelnök, odahaza Izraelben egy tanácskozáson könnyed mozdulattal ledobta zakóját, majd a rosszalló pillantásokra így reagált: „Mit néztek? Nekem erre engedélyem van az angol királynőtől. A Buckingham Palace-ben voltam vacsorán, amikor ugyanígy ledobtam a zakómat, II. Erzsébet hozzám fordult: Sir Gurion! Ezt odahaza megteheti, de nem nálam!”

Aztán megmutatja kedvenc óráját az egyik kandallón, majd teátrális mozdulattal kinyitja mellette álló hatalmas szekrény ajtóját, amelyben videó- és magnószalagok sorakoznak katonás rendben egészen a plafonig. Az elmúlt évtizedekben vele és általa készített interjúk archívuma ez. Én fényképezek folyamatosan, s mikor látja, hogy nem bír velem, hagy egyedül bolyongani az egész házban. Nem is tudok betelni vele. A hatalmas fűtetlen nappaliban, a régi társasági élet színhelyén négy különböző antik ülőgarnitúra. Vázák, szobrok, kariatidák lámpával és lámpa nélkül megszámlálhatatlan mennyiségben. Mindent nagyon finom porréteg fed, mintha már régen nem lakna itt senki. A hátsó udvaron ledőlt kerítés, derékig érő gaz, benne valahol egy rókacsalád otthona. Az üvegfalon át egyikük éppen különös gimnasztikámat szemléli, ám amikor összeakad tekintetünk, elinal. Elvarázsolt kastély Wimbledonban. Olyan aprólékosan készítek képeket, mintha leltározni jöttem volna.

Búcsúzáskor feleségét könnyezi meg, aki már nagyon hosszú ideje válságos állapotban van. Győző szerint bármelyik nap jöhet a rossz hír.

Alig több, mint tíz nap múlva gurulunk át a magyar határon, s rutinszerűen híreket keresünk a rádióban. Mindkettejük halálhírére kapjuk fel fejünket. Újabb egy hét múlva értesülünk Londonból, Sárközi Matyi barátunktól, hogy a ledőlt kerítésen át betolatott egy bútorszállító teherautó, s a tolvajok csak a falakat hagyták meg az egész elvarázsolt világból.

Részlet Az én Európám (Egy fotográfus naplója) c. albumból

(Alexandra)

Az erdő (szelleme)

2010-11-22T15:28:00.000+01:00

Dideregve kapaszkodtam fel a les durván összetákolt lépcsőin. Fent már védve éreztem magam, de azért néhány korty bátorságra így is szükségem volt. Miután eltettem pálinkás butykosomat, diadalmasan körbenéztem. Megveregettem saját vállamat, hogy éjnek évadján megtaláltam ezt a tákolmányt itt az erdő szélen. Komótosan elkezdtem kipakolni magam mellé az objektíveket, aztán vártam. Vártam a fenevadra, amelyik az izzó napkeltében majd pont az orrom előtt marcangolja szét áldozatát. Nem sokat kellett várnom. Ágak reccsenését hallottam. Semmi kétség, közeledik valami. Valami óvatlan nagytestű. Izgatottan kaptam a gépem után, bár tudtam, tirannoszauruszok is harcolhatnának itt, ebben a vaksötétben legfeljebb a hangokat tudnám rögzíteni. Egészen a les lábáig törtetett a vadállat. Aztán csend lett. Pár perc múlva szépen ütemesen elkezdett szuszogni, mint aki elaludt. Na, szépen vagyunk! Talán valami vaddisznó. Részeg disznó! Ilyenkor kell hazajönni? Nem nagyon mertem mozogni, mert olyat ugyan még nem hallottam, hogy erdei állatok felszaladnak a lesre és megeszik a vadászt, de mi van, ha pont velem kezdik. Mindenesetre jól jön egy újabb korty bátorság. A szuszogás helyenként horkolásban teljesedett ki. Egy idő után már olyan hangos volt, hogy felmerült bennem, meg kellene bökni kicsit, hogy forduljon a másik oldalára! Felveri nekem az erdőt. Elriaszt minden vadat. Tehetetlenül toporogtam egy ideig, aztán elővettem takarómat, s végigdőltem a tákolmány alján. Hallgattam a horkolást,és néztem a csillagokat. Amikor felébredtem már magasan járt a nap. Szidtam magamat, meg azt a részeg disznót, hogy egy ilyen gyönyörű, fáradt, őszi napkeltét elmulasztottam. Óvatosan lekászálódtam a grádicsokon, bízva abban, hogy már tiszta a terep, de amikor földet értem megmoccant valami a közelemben. Dermedten fürkésztem a sűrű cserjést, ahol hirtelen megvillant egy szempár. Mintegy gellert kapott puskagolyó, pattantam vissza a lesre, ő meg berohant az erdőbe. Na, szépen vagyunk! Most megint itt dekkolhatok majd nagy bátran, amíg össze nem szedem magam.

Kisvártatva motorzúgást hallottam. Egy vadőr-szerű fazon közeledett terepjáróján, s amikor meglátott az álláson gubbasztva, kiszállt. Szigorú arccal közeledett felém, ám amikor észrevette, hogy fegyver helyett fényképezőgép van nálam, lelkesen odaszólt:

- Ritka szép napkelténk volt, ugye?

Kassai jegyzetek (2010. november 14.)

2010-11-15T17:59:00.000+01:00

Eredetileg a benyomásaimat szerettem volna megírni. Ám ez a felvidéki város annyira felzaklatott, hogy jobbnak láttam a munkához használt napi jegyzeteimmel kiegyezni.

Dóm (XIV. század, a magyar gótika legjelentősebb fennmaradt emléke):

- II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona, gróf Eszterházy Antal, Sibrik Miklós és gróf Bercsényi

Miklós nyughelye

- Mátyás-oratórium: ide vezet a Király-lépcső, ahol kassai látogatásai lakalmával

hallgatta a misét a király

- Orgonakarzat: Steindl Imre tervei alapján készült (1896)

- Orbán-torony: Lindner Márton, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem udvari építésze

tervei alapján épült (1628)

Lőcsei-ház (a XV, század): itt tartotta lakodalmát Bethlen Gábor (1626.)

Főtér és környéke: - (25-ös számú ház) évekig élt itt Kazinczy Ferenc

- (68-as számú házban) Batsányi János költő

- (a tértől nem messze) Tinódi Lantos Sebestyén emléktáblája

Márai-ház: az író születésének és gyermekkorának helyszíne (emlékszoba)

Zemplén

2010-11-08T11:37:00.000+01:00

„Micsoda nap!” – morogtam bele a reggeli kávémba, miután kinéztem az ablakon. Aztán kitapogattam autómat a sűrű ködben, hogy nem túl nagy meggyőződéssel elaraszoljak a sátoraljaújhelyi libegőig. Reméltem, hogy ott majd egy „a rossz idő miatt, mindenki otthon maradt” feliratú táblát találok, ami engem is feljogosít arra, hogy visszabújjak a paplan alá. Ám az működött. Akár egy szellemvasút. Üres székek bukkantak elő a semmiből, s tűntek el ugyanott. Ez tetszett. Utazás az ismeretlenbe! Felpattantam az egyikre, s vártam, hogy útközben esetleg idegen lények telepedjenek mellém. Itt most minden megtörténhet. Köd előttem, köd utánam. Sőt. Köd alattam, köd fölöttem. Nem tudtam, hogy milyen magasan libegek, s azt sem, hogy még meddig. Kisvártatva azonban, mintha felkapcsolták volna a villanyt, hirtelen erős fény vakított el. Hunyorogtam, akár egy gépész, aki tévedésből lép a gőzős napsütötte fedélzetére. Innentől végképp mást jelentett a lent és a fent. A kilátót már izgatottan rohamoztam meg, félve, hogy elillan ez a mesevilág, mielőtt elővehetném a kamerámat. De az igazi varázslat csak odafent várt rám. Bármelyik irányba meresztettem a szememet, csak a kilógó hegycsúcsokat találtam, mintha repülőgépen utaznék. Bogarásztam a településeket a Felvidéken és a Bodrogközben, s szinte láttam, ahogy az emberek a házaikban a kávéjukba morognak. Tekintetem Regéc várát kereste, meg a tengerszemet Sárospatak mellett, de tulajdonképpen ezen már magam is csak mosolyogtam. Megváltozott a véleményem erről a napról. Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy kora este pont akkor borul ki egy doboz piros festék az ég alján, amikor a Bodrog hídjához érek.

Pompeji

2010-11-02T14:25:00.000+01:00

Nézegethetsz atlaszokat, lapozgathatsz könyveket oda-vissza, ha nem voltál Pompejiben, a történelmet csak egy marék hamunak véled.

Hajnal János

2010-10-25T21:33:00.000+02:00

(1913-2010): magyar grafikus. Művészeti tanulmányait 1939-44 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán végezte, Aba-Novák Vilmos és Szőnyi István, szobrászati tanulmányait Kisfaludi Stróbl Zsigmond növendékeként. Aba-Novák halála után ő fejezete be a pannonhalmi Szent István-kápolna és a székesfehérvári Szent István mauzóleum freskóit. 1949-ben Rómában telepedett le, ahol a Valletri Szent Ágoston és San Leonia de Mango templomokban készített murális munkákat. 1953-ban a Sao Pauloi katedrális színes ablakit tervezte és kivitelezte, valamint a milanói dóm homlokzatára készített három nagy színes ablaktervet. Mozaiktervezéssel és illusztrációkészítéssel is foglakozott. 1994-től díszdoktora a Magyar Képzőművészeti Egyetemnek.

A paolai Szent Ferenc-bazilika homlokzata (2000)

A Santa Maria Maggiore-bazilika rózsaablaka (1995)

Egy évig készített vázlatokat a római állatkertben, mielőtt nekiállt annak a nagylélegzetű munkának, amelyből egy részlet látható itt.

Hajnal János és felesége (Róma, 2007)

Asszonyok északon

2010-10-17T09:24:00.000+02:00

Erdőszéli házának udvarán meséli egy asszony (89), hogy negyvennégyben Kassánál eltűnt férjét keresteti még ma is. Mellénk vetődik szomszédja (80), aki műemlék kúriáját tukmálja rám szapora szóval, szabadulna tőle, akár egy alsókategóriás autó áráért is. Nem messze, két vidám teremtés (71 és 73) sántikál. Hiába támogatták egymást a meredek temetőoldalon minap, most egyiknek a jobb, másiknak a bal bokáját húzza súlyos gipsz. A tanító néni (60) nem ilyen önfeledt. Olykor naphosszat leszegett fejjel jár, annyira bántja, hogy rá sem lehet ismerni a gyönyörű falura, amelyben valaha született. Nem úgy, mint Margit (80), aki most is a tájházat mutogatja büszkén a turistáknak. Azt, amelyikben négy testvérével maga is a világra jött.

Esti pára ereszkedik a völgyre. Alig veszem észre hazafelé a hórihorgas, büszke dámát, akin átszaladt úgy kétszáz év, s minimum három hadsereg. Úri nép használta régen kastély gyanánt, de báltermében ma már csak a szél muzsikál.

Őszbe fordult a hegyekben.

Berlin, 2005. október

2010-10-11T08:22:00.000+02:00

Eörsi István, 2005. szeptember 13.

Tetőtéri lakásának nappalijába vezet bennünket az írónő. A terasz felől beáramló fénycsíkok szinte felnyársalják a szobát, kajánul végigszaladva az előző napi vacsora grandiózus romjain. Elkapom fejemet, de Terézia Mora ügyet sem vet zavaromra, sőt szomorúan arra kér, készítsek emlékképet róla az étel- és italmaradékok társaságában. Az igazat megvallva, nem pontosan ilyen portréért utaztam ide, de azt mondja, ez egy Eörsi-asztal. Itt szokta az író elfogyasztani emberes vacsoráját és több emberes pálinka adagját, mielőtt beleveti magát a berlini éjszakába, s itt ültek tort a tegnap esti rossz hír hallatán Esterházy Péterékkel. Ez az asztal tehát egy viharvert emlékmű, amely arra vár, hogy bekússzon egy másik kép mellé az archívumomba, amelyet alig egy hónapja készítettem Pistáról, amikor Leukémia kisasszonnyal való találkozásáról és tartós kapcsolatáról mesélt szikár humorral. Mintha csak készülő műve befejező mondatait ismertetné egy kíváncsi társasággal.

Négy kép 2005-ből

2010-10-01T11:52:00.000+02:00

Négy évvel ezelőtt, 2006. szeptember 30-án hunyt el Sütő András. Halála előtt néhány hónappal saját maga írt szövegeket Határtalan irodalom című kötetem képeihez. Íme néhány közülük:

Zsögödi Nagy Imrének nem sokkal halála előtt készült grafikája édesanyámról. Akkor - Pusztakamaráson - azt mondtam neki, atyai barátomnak járó tisztelettel: - Imre bácsi! Míg rajzoltad, édesanyám a párna alatt őrzött mosolymaradékából is feléd villantott néhányat, hiszen módfelett örül a látogatásodnak. Akkor hogy lehet mégis, hogy ilyen gondlepetten szomorkás ez a portré. - Hát az úgy van, barátom - mondta Imre bácsi -, hogy én festő vagyok, nem fotográfus. Én Berta néninek nem a futó mosolyait, hanem a sorsát rajzoltam meg. Mondd, hogy nem ilyen az élete! Akkor a fájó felismerések csöndje borított el minket néhány pillanatra.

Anyám a nyári konyhában. Deszkavityilló. Ide húzódtak apámmal, akit 1951-ben kulákká nyilvánítottak; szoba-konyhás kicsi házunkból is kirakták őket - aludjanak csak az istállóban! -, hogy helyüket elfoglalja egy pártaktivista, ún. káderes. Üldögél anyám, a reménynek utolsó szalmaszálától is megfosztottan, arcán a váratlan sorscsapás tudomásulvételével. Elvégeztetett. Új napok jöttek, pávaseregnek mondták, énekelték is, hogy fölszállott a páva vármegye házára - aztán lett belőle agyaros vaddisznó, kitúrta őket minden reményükből. Anyám befelé nézelődik, a fiait látja, engemet is bizonyára; szellemalakja vagyok e képnek. Hangot hallok egy néma torokból. Drága fiam! Vigyázz; mert nem talál a kotta a hanggal! Nagy baj lesz ebből. Onnan tudom, hogy már benne is vagyunk! Sokszor csók édesanyád

Anyai nagyapám, Székely Gergely: keresztyén erkölcsében szigorú, a sors kihívásaival szemben mindig bátor, istenfélő ember volt, tizenegy gyermekének özvegységében is gondos, virrasztó atyja. Nyolcvanéves korában tőlem azt kérdezte: milyen emberek a kommunisták? "Azok is vegyes vitézek" - mondtam hirtelenében, mire Nagyapó a fejét rázva nemet intett. "Másmilyenek. Mint minden emberi magoncot, őket is elültette az Isten, csakhogy fordítva keltek ki. Ahogy mondom. Fordítva."

Harmincöt évvel ezelőtt a bukaresti Kriterion Kiadónál megjelent könyvem, és annak néhány hónapja kiadott párja a Kossuth Kiadónál Budapesten: Anyám könnyű álmot ígér. Sok esztendeje már, hogy anyám a pusztakamarási temetőben nyugszik apám mellett. Elporladtak. De romlatlan bennem, reményeimben az álom-ígéret. Ha életemben nem válik be, elkísérhet engem Kháron ladikján is...

Zsinagóga

2010-09-24T20:16:00.000+02:00

Hirtelen olyan hűvös-dohos szag ütötte meg az orromat a forró nyárban, hogy szinte hátrahőköltem. Az imaház súlyos ajtaja a háború vége óta alig volt nyitva, most azonban – semmi kétség, onnan ömlik a szag az utcára. Persze azonnal vittek a lábaim, fel lépcsőn, át a küszöbön, be a nyirkos szürkeségbe, hogy aztán percekig az élességállítással bajmolódjanak szemeim, miközben állok egy ismeretlen tér kellős közepén. Vagy a szélén. Fiatal koromban csak így éreztem jól magam. Ismeretlen térben. Egy szakállas fickó néz velem szembe, hóna alatt mappa. Azt hiszem ugyanolyan idegen itt, mint én, csak neki kulcsa van. Mér valamit. Felmér. Kicsit engem is, de aztán legyint. Padok, ládák, kiforgatott holmik egymás hegyén-hátán. Megborzongok. Lépnék arrébb, de talpam alatt reccsen valami. Lehajolok. Ósdi, törött szemüveg. Persze, hogy törött. Most törtem össze. Pedig sok évig várta itt ledobva, hogy gazdája jó híreket olvasson vele. Apró, csoszogó lépésekkel menekülök vissza az utcára. Oda, ahol ma már tábla csalogatja befelé a látogatókat. Jönnek is szép számmal. Idegenvezetők magyaráznak, ők pedig gyönyörködnek. Egyébként van is miben.

Tankcsapda

2010-09-17T08:54:00.000+02:00

A fokozódó nemzetközi helyzetre való tekintettel előrelátó intézkedés jeleit észlelhették tegnap (csütörtökön) este az Andrássy úti járókelők. Az Alexandra könyvpalota legtetején zenei és könyvészeti kultúránk, valamint a kimondott szó védelmében felállításra került a magyar TANKCSAPDA. A helyszínen kisorsolt civil megfigyelők kísérhették figyelemmel a jól szervezett gépezet elsöprő győzelmét, amelyről élő adásban a világ bármely pontján meggyőződhettek az internetezők. A közel másfélórás harc minden pillanata profizmusról árulkodott, amit a jelenlévők őszinte elragadtatással fogadtak és hatalmas üdvrivalgással jutalmaztak. Alig volt ugyan közöttük, aki ne hallott volna már a formáció frontemberének mágikus erejéről, de voltak néhányan, akik ezen az estén estek véglegesen CSAPDÁBA. A rendhagyó helyszín rendhagyó megmozdulásáról állóképes bizonyítékok tekinthetők meg a mellékelt KÉPGALÉRIÁBAN.

Tegnap este Náray Tamásnál

2010-09-15T11:16:00.000+02:00

Gyulafehérvár

2010-09-10T20:33:00.000+02:00

Azon kapom magam, hogy az orgona lábánál ülök a földön, s noha a székesegyház mennyezetét bámulom, korántsem azt látom. Hogyan is látnám, hiszem a hátam mögött két méterrel úgy dübörögnek az orgonasípok, hogy hangjuk szinte letol a karzatról. Tulajdonképpen nem is a földön, hanem ezeken a hangokon ücsörgök, akárcsak gyermekkoromban a pápai Nagytemplom orgonája közelében, amikor ki tudja már milyen okból egész miséket kellett a kántor mellett végigasszisztálnom. Azóta kiszolgáltatott vagyok, bármely templom rabul ejthet, ha szól benne az orgona. Pedig a főhajóban nem is akkora élvezet. Tudom, tudom az akusztika, meg miegyéb, de nekem szükségem van a sípok közelségére. Megemel. Elrepít. Az áramló harmónia ide-oda sodor saját múltamban, miközben önfeledten kortyolgatom a mennyből és pokolból kevert jótékony elegyet. Ilyenkor az első bizonyítványosztástól, a nagypapa temetéséig, minden megfér együtt néhány percben. A röpke bemutató azonban hirtelen véget ér. Nem mozdulok. Az orgonista szinte bocsánatkérően újra játszani kezd, hogy kis idő múlva, egy kizengetett véget kanyarítson a műnek. Így már más. Visszatalálok a jelenbe, lebotorkálok a lépcsőn. A falak még az utolsó hangok elnyelésével foglalatoskodnak, melyek készségesen bekúsznak mindenhova. Minden apró repedés, minden büszke fríz mögé, be a sekrestyébe, a gyóntatószékbe, az oldalhajóba, be Hunyadi János és Hunyadi László szarkofágjának súlyos kövei mögé.

MNG

2010-09-03T09:58:00.000+02:00

Berczeller Rezső: Apokalipszis

Lugossy Mária: Tektit II. (1987)

Fadrusz János: Mátyás király lovasszobra (1900)

Magyar Nemzeti Galéria (részlet 1.)

Magyar Nemzeti Galéria (részlet 2.)

Dinnert Ferenc: Flóra (1860)

Budapesti séta

2010-08-27T09:44:00.000+02:00

- Mondja, van valamilyen kiállítás az imaházban?

- Nincsen.

- Akkor mit lehet most megnézni?

- Hát a nagytermet.

- Mennyi a belépőjegy?

- Ötszáz.

- Fel lehet menni a karzatra is?

- Mondom, hogy csak a nagyterem …

- … és ott mit lehet látni? Berendezés, freskók …?

- Nincs ott semmi az égvilágon. Üres.

- Benézhetnék innen a küszöbről, hogy érdemes-e bemenni?

- Hogyne. Ha megveszi a belépőjegyet.

- De hát nem akarok bemenni, csak benézni!

- A küszöbről már mindent lehet látni.

- Hiszen az előbb mondta, hogy nincs mit nézni!

- Nincs. De mit gondol, ki venne jegyet, ha mindenki odaállhatna nézelődni?

Fashion Street , Budapest

2010-08-24T14:12:00.000+02:00

Labirintus

2010-08-19T14:49:00.000+02:00

http://www.dunatv.hu/sites/dunatv/mini/csodavadaszat/index.html

Krisztina

2010-08-15T19:53:00.000+02:00

Ha már annyira fontosnak tartom a szemeket. Nézzünk egy ellenpéldát!

Gondolatok egy interjú margójára

2010-08-14T17:47:00.000+02:00

http://www.dunatv.hu/sites/dunatv/mini/csodavadaszat/index.html

Interjú

2010-08-14T09:03:00.000+02:00

Ma este

21:50

Lélek Boulevard - Barkó Judit műsora: Kaiser Ottó

"Ha az ember útra kel, előbb-utóbb olyan vidékre jut el, amit érdemes otthon megmutatni...”

Heni

2010-08-09T08:43:00.000+02:00

Dívák a Konyhában

2010-08-06T10:36:00.000+02:00

Figura Melinda (ének) és Balogh Roland (gitár), na és persze Laczkó Ottó (tűzhely-felelős) rendesen kitettek magukért tegnap este.

(www.akonyha.com)

Szilvásvárad

2010-08-02T21:18:00.000+02:00

Azoknak, akik elfelejtettek volna a hétvégén végigsétálni a Szalajka-völgyben, mutatok néhány képet, hogy tudják, miből maradtak ki.

Autofókusz

2010-08-02T10:43:00.000+02:00

http://www.dunatv.hu/sites/dunatv/mini/csodavadaszat/index.html

Ma Pécsett a Sc.Art

2010-07-28T09:50:00.000+02:00

A jól temperált univerzum

(Zene a világűr hangjaira)

Ifj. Kurtág György – szintetizátorok, elektromos ütőhangszerek

II. Lengyelfi Miklós – basszusgitár, effektek

Márton András – elektronikus dob, kozmikus hangminták

Mindenkinek ajánlom, aki úgy érzi, hogy kevés körülötte az űr!

Dologidő

2010-07-20T16:50:00.000+02:00

Háromnegyedes Csepel kerékpárral indultam el a koraesti, nyári langymelegben. Ahogy azonban a külvárosba értem már esett a hó, és kicsit fújt a szembeszél. Persze optimista lendületemet ez nem tudta elvenni egyáltalán. Csak kuncogtam magamban, és azt hajtogattam, hogy így még érdekesebbek lesznek a képek. Alig tekertem pár utcát, egyre erősödő szuszogást hallottam magam mögött, s végül beért engem egy Csepel felnőtt kerékpáron Nagy Jancsa, zongoraművész és zeneszerző. Előreszegett kopasz fején csak úgy kopogott a zúzmara, de azt mondta, így gyorsabban halad, mintha sapka lenne rajta. Márpedig nagyon siet. Mindazonáltal nekem megörült, és lelassított az én tempómra, hogy kicsit kifújja magát. A kerékpár kormányán keresztbe vetve clavisetet egyensúlyozgatott, amelyen néha nyomatékosan leütött egy akkordot, hogy az éppen születő szerzeményét tökéletesítse mire odaér a koncertre. Már kiértünk a városból, a mezőkön haladva a szél egyre erősebb lett, helyenként már-már orkánszerű. Jancsa egyre boldogabb lett ettől, s türelemre intett engem is, mert így a tomboló vihar megszólaltatta az összes fúvós hangszert, s persze a húrok is tették a dolgukat. Valamiféle oratorikus mű hangjai bontakoztak ki, ám ebben eligazodni csak ő tudott igazából. Néha türelmetlenül leintette az egészet, haragudott hol a hangszerekre, hol magát korholta, és belejavított a kormányára erősített kottatartóján csapkodó partitúrába. Nagyon nehezen tartottam vele az iramot, mert a kerékpár mögé madzagolt, sítalpakra erősített nehéz állvány, rajta a favázas műtermi kamerával minduntalan fel akart borulni a jégen. De azért néhány tájképet már sikerült készítenem a kézifék mellé erősített infra kioldóval. Néha Jancsa átnyúlt menet közben, és egy általam bátortalanul rövidre sikerült expozíciót megismételt valamivel hosszabban. Ezzel jobban kitartotta a horizonton felsorakozott kürtöket, s így mindjárt indokoltabbak lettek a szólam végén az üstdobok is. Tudtam, hogy az előhívott felvételek is őt igazolják majd. Lelkesen megállapodtunk abban, hogy készítünk egy közös művet. Megbeszéltük azt is, hogy ez tisztelgés lesz a fúziós műfajok előtt. Egy kinyilatkoztatás arról, hogy valójában nem is léteznek műfajok, csak kreativitás létezik. Aki látja, az hallja is, aki hallja … az adja át! Szóval, hogy ilyesmi.

Felfedezés

2010-07-15T07:35:00.000+02:00

A kora délutáni kánikula csak előjáték volt Antik Anti kovácsműhelyéhez képest. Mi tagadás, vágytam vissza a kinti 35 C fokba, de már nem menekülhettem. A tűz mellett, az üllőnél egy robosztus fickó verekedett a kalapáccsal, s még csak meg sem izzadt. Úgy tettem hát, mintha csak azért kapkodnék levegő után, mert futva jöttem az imént a dombnak felfelé. Rám nézett, kezet fogtunk, ami olyan élmény volt, mint mikor költözésnél odaszorítja az ember ujjait az ajtófélfához a háromajtós. Sebaj. A hátam mögött leszedtem mutatóujjamat a többiről, s megpróbáltam újra érezni vele a fényképezőgép exponáló gombját, miközben ő visszaállt tüzet okádni. Az ormótlan piros vasdarab végső formájára következtetni sem tudtam, ezért ő a tervrajzra mutat. Semmivel össze nem téveszthető, ősi forma, gyönyörű ívekkel. Olyanokkal, amiért az ember imádni tudja egy kancsó fülét, egy hajó orrát vagy amitől lenyűgözőek egy íj vonalai. De ez most itt egy kés egy darabból kialakítva. Viking, női önvédelmi eszköz. Nyele nincsen, mert a visszahajlított hurokba beledugja két ujját az ember (az asszony), s ha ökölbe szorítja kezét, jószerivel el sem tudják venni tőle. Anti kezembe ad a svéd megrendelésre készülő kollekcióból egy már elkészült, s mi fontosabb, egy kihűlt darabot. Forgatom, leteszem. Újra felveszem, lefényképezem. A tenyeremre fektetem, élvezem, ahogyan oda is belesimul. Nem akaródzik letenni. Nekem kell egy ilyen. Megalkuszunk a szállítmány egyik darabjára.

Az autóban úgy helyezem el, hogy vezetés közben láthassam. Ahogyan ott csillog-villog, úgy érzem, ő is néz engem. Aztán lassan szétárad bennem valami fura öröm, valami megmagyarázhatatlan jó érzés. Elég bizarr egy késsel kapcsolatban. De most meg már szinte biztos vagyok benne, hogy valamikor, valahol már segített nekem (vagy asszonyomnak) egy ilyen micsoda. Szóval, ezek szerint viking voltam …, vagy mi.

Noszvaj

2010-07-12T15:46:00.000+02:00

Barlanglakásokból művésztelep. Bővebben: www.pocem.hu

Születésnapi honlap

2010-07-02T17:41:00.000+02:00

Új anyag a Csodavadászaton!

http://www.dunatv.hu/sites/dunatv/mini/csodavadaszat/index.html