Rákerestem első megírt blogomra. Gondoltam, ellenőrzöm, időtállóak-e tegnapi gondolataim. Ahogy gyönyörködöm remekművem fordulataiban, egyszer csak abbamarad motyogásom. A monitor jobb oldala azt jelzi, hogy valaki máris feliratkozott állandó olvasómnak. Hátra dobom hajam, emelem tíz ujjamat a billentyűk fölé, kész vagyok az előadásra. A publikum kötelez. Nem állhat a siker útjába semmiféle restség. Restség? De hiszen reggel óta a gép előtt vagyok. Most még nyilvánosan értékelhető gondolataim is legyenek? Nem túlzás ez? Lassan kezdem érezni, hogy születendő honlapom egy gőgicsélő családtagként fog velünk élni eztán. Etetni-itatni kell, takarítani utána, udvarolni a rendszergazdáknak, odamondogatni az áramszolgáltatónak. A védőnő ezt nem jelezte előre. Akárhogyan is, most gondoskodásra van szüksége. Akarom mondani: gondolatra. Na, nézzük mit tehetünk! Schiller rothadt almát szagolgatott írás közben, Hemingway mezítláb, medvebőrön állva püfölte írógépét egész nap, nekem is kell hát valami segítség. Mindenesetre most indokolt, hogy kitöltsek egy pohár vörösbort. Aztán, talán várok egy kicsit. Az nem jelent semmit, hogy most nem tudok elkezdeni egy mondatot! A tehetség ugyebár lehet olyan, akár egy búvópatak. Kijön az, csak tudni kell, hogy melyik hegyoldalban keresse az ember. Ez az! Már érzem is, hogy lejtőn vagyok! Milyen jó ez a bor! Miért nem szól egy kis zene? Az is segíthet, nem? Meg pár barát. Vagy barátnő! Hol van a mobilom?
