Jövőkép

Ez most az én szilveszterem lesz! Most nem fog bennem csalódni senki már január közepén, hogy nem tartom be az újévi fogadalmamat. Amit idén a Himnusz alatt majd bevállalok, az nem fog ki rajtam, erre mérget vehet bárki.  Nem lesz egyszerű, de végre megkomolyodtam! Többet fogok dolgozni, mint eddig, és kevesebbet fogok költeni. Év elejétől lemondom mindjárt a masszőrt, a borbélyt, kihagyom az autómosatást, sőt, felmondom a bérelt garázst is. A későbbiekben valószínűleg kihagyom a nyaralást, az esedékes karácsonyfáról pedig majd egyszerűen megfeledkezem. Tavaszig nem mozdulok ki a házból, hogy ne kopjon a kabátom, s így nem kell kalóriadús ételeket sem fogyasztanom a hideg miatt. Őszig viszont energiatakarékosan kint maradok a szabadban. Az egészségemre való tekintettel elhagyom a napi háromszori étkezést, s beosztom a sorkatonai szolgálatból hazahozott székelykáposzta- konzerveket. Jó úton leszek, tudom. Azt, hogy mikor kell abbahagynom a spórolást, majd a kerítésnél megtudom a szomszédtól. Ő még biztosan nem értette meg az idők szavát, nem azonosult teljes mértékben azzal, amit a haza vár tőle. Tuti, hogy jövőre is TV-t néz, rádiót hallgat, barátokat fogad, és veri el a jövőt. A marha csak kapizsgálja, hogy mi az az IMF. Ezért tartunk itt, ahol tartunk, és ezért tehetetlen a kormány, mert az ilyenek nem segítik a válságkezelési törekvéseket.

Persze az ilyen elhatározásokat elő kell készíteni. Ehhez lendület kell és élmény teli múlt, amibe lehet majd kapaszkodni, amikor már nem futja semmire. Erre is gondoltam. Ezért most felhozom a pincéből ma éjszakára azt a két kanna bort, amit szűkösebb időkre tartogattam, meg azt a tizenöt tányér kocsonyát is idekészítem a fotel mellé, amit az asszony a gyerekeknek szánt az újévre. Aztán jöjjön, minek jönnie kell! BUÉK!

Szamárköhögés

Megkérdezte az orvos, viszket-e a hátam. Azt hitte, azért kopott ki a szőr, mert vakarom. Pedig csak egyszerűen imádom magam napközben hanyatt dobni, és vonaglani kéjesen, amíg nem köhögök a portól. Ha kopik, hát kopik. Nem kell se szépnek lennem, se okosnak, nem vagyok én ló. Nekem elég volt megtanulnom az „i” betűt, meg az „á” betűt és azt, hogy miként lesz nagy a fülem. A lovak is élhetnének ilyen jól, de ők cifrán akartak. A nagyapámék még jártak át a szomszédos karámba, figyelmeztetni őket, hogy ne legyenek már ilyen marhák, kevesebbért is pont annyit kapnak, de nem hallgattak az okos szóra. „Csacsik vagytok” – mondták büszkén. Most aztán tessék megnézni! Egész nap lóhalálában vágtat a ménes, este meg az istállóig nem találnak el a fáradtságtól. Én meg? Ha meguntam az ácsorgást, kicsit hentergek a hátamon, az abrak mégis ugyanannyi, mint nekik. Most akkor ki a szamár?

Ujjgyakorlat

Arra gondoltam, hogy időt kellene nyernem. Tavasszal úgyis minden beindul majd, addig meg szétküldöm ezt a fotót az adóhivatalnak, a banknak, az összes energiaszolgáltatónak, a polgármesternek, a parkolótársaságoknak, meg a sarki csaposnak (persze, nem tudom, mit van úgy oda azzal a kétszázharmincegy nagyfröccsel?). Áprilisig nem nyitok ajtót senkinek, utána meg azt mondom, hogy: „ügyetlen voltam, és nem sikerült a merénylet . De már másik ember vagyok, tessék megérteni! A bizalmatlansági indítvány után lecseréltem magamat, ez látszik a sminkemen is!" Vagy ez sem takar eléggé?

Én + én

Nyolcvankettőt írtunk tán, amikor elmegyógyintézetben töltöttem a karácsonyt. Ne tessék örülni, nem ápoltként. Bár az igazat megvallva, később volt egy kis honvágyam is (vagy mi). A bővérű nővérek, a jól ápolt ápolók és az „akkor túrom az orrom, amikor nekem tetszik” szabadsága engem is magával ragadott. Nem akartam mindenáron kilesni titkaikat, hamar elfogadtak, és fesztelenül voltak előttem esztelenek. Közeledett a karácsony, műsorral készült az intézet okosabbja. Volt közöttük kettő is, akiket kifejezetten színpadra teremtett a Teremtő, csak tán valamelyik chipet nem jó helyre rakta be a végén. Mindegy. Kezdődik az előadás!

Nehezen találok megfelelő helyet a sok izgága között, valaki mindig belelóg a képbe. Végül egészen előre furakodom, amikor hátulról szerényen meghúzza valaki a hajamat. Nem veszem a lapot, ezért egyre erősebben húzza, már inkább tépi. Megfordulok, s abban a pillanatban centiméterekről villan a szemembe egy vaku. Mikor újra látni kezdek, a vaku helyén vigyorgó arcot látok. Felismerem. Napok óta követett a házban, ami inkább szórakoztató volt, mint zavaró, mert állandóan utánzott engem. Most már fényképezőgép is lóg a nyakában, rajta vaku.  Velem megegyező magasságú, alkata is hasonlóan csontos. Ugyanúgy dzsekit vett fel, mint én, hasonlóan szűk nadrágot, csak bakancs helyett rajta gumipapucs van. Még arra is ügyelt, hogy fejfedőmet utánozza. Nemrégen vágattam ugyanis tüsire a hajamat, s miután nagyon fázott a fejem, sapkát viseltem állandóan. Nos, ő  törülközőt csavart a fejére, és biztosítótűvel rögzítette oldalt. Rámosolyogtam, ő visszamosolygott. Felemeltem a gépemet, ő is felemelte az övét. Meghökkentem. Ugyanolyan gépe volt, mint amivel én kezdtem a szakmát (Zenit-E), rajta ugyanolyan kis fekete orosz vaku, mint amilyet nagynénémtől kaptam hozzá még a gimiben. A színpad felé araszolok, ő utánam. A tövében leguggolok, ő mellém. Filmet cserélek, ő ugyanúgy követi mozdulataimat, csak film nélkül. Tanácstalanul megvakarom a fejemet, és megfeledkezve magamról leveszem a sapkámat. Ő ugyanezt teszi, s amikor kiderül, hogy ma estére már az ő haja is tüsi  lett, kitör a nézőtéren a röhögés. Innentől már senki nem veszi komolyan a színpadot. Azt a két marionett figurát figyeli mindenki, amelyikből az egyik én vagyok. Az előadás kezdett romokban heverni. Szellemképemet elkezdték kivonszolni a teremből az ápolók, de ellenállt. Hárman akaszkodtak belé, mígnem leintettem őket, elcsomagoltam a felszerelésemet és kisétáltam az ajtón. Ő utánam.

Részeges körte

Az ember ne cserélgesse a barátait, bármilyen nehéz időszakokat kell is átvészelni velük!  Ha isznak, hát isznak. Ha eldőlnek, hát eldőlnek. Ha tapasztalatok indokolják, padlócsempére tálalt desszerttel kell várni a likőrszagú társaságot. A tálalás módja sok mindent leegyszerűsít. Akinek házában sűrűn vesztik el barátok (és nem barátok) lélekjelenlétüket, az tudja, hogy miről beszélek. Igen. Az utómunkálatokról. Így azonos eszköz használható a másnapi ébresztésükhöz és a nyomok eltakarításához. Ha közelebbi barátokról van szó, akkor kíméletességből csatlakoztassunk a locsolótömlő végéhez egy állítható szórófejet. A víz hőmérsékletével azonban ne kényeztessük őket, mert termálfürdős kényszerképzetük támad, s még tovább dagonyáznak félálomban. Ha mégis makacsabb jelenetek adódnának, akkor a „kutyaharapást szőrével” népi bölcsességből, csupán a tanács első felét kell alkalmazni. Így, szerencsés esetben a jövő évi gondunk is megoldódik egyben. Ha ez sem használ, akkor le kell szerelni a kapuról a csengőt.

A lényeg, hogy megőrizzük barátainkat!

Megadom a kezdő lépést:

Villányi részeges körte torony prószával, erdei gyümölcsökkel

Hozzávalók:

-         -         4 db             körte

-         -         80 g             kukoricadara

-         -         320 g           tej

-         -         1 rúd            vanília

-         -         80 g             cukor

-         -         2 dl              vörösbor

-         -         szegfűszeg, fahéj

-         -         100 g erdei gyümölcsmix

A körtéket megpucoljuk, a vörös borba fahéjat, szegfűszeget teszünk, majd felforraljuk. A tűzről levéve belehelyezzük a körtéket és kb. 10 percet állni hagyjuk benne – amíg el nem színeződik – majd kivesszük és hűlni hagyjuk. A tejjel, vanília rúddal, cukorral és a darával puliszkát készítünk. Mikor megfőtt, lapos tálcára öntjük és hagyjuk szétterülni, majd félretesszük kihűlni.

A borból kivett, kihűlt körtét ujjnyi vastag szeletekre vágjuk, magházát eltávolítjuk. A visszamaradt borban az erdei gyümölcsöt kevés cukorral beforraljuk. A puliszkából – pogácsa szaggatóval – egyforma köröket vágunk ki és a felszeletelt körtével ill. az erdei gyümölccsel felváltva feltornyozzuk.

TIPP:   Kellemesen fanyar, "férfias" desszert, melyet lágyíthatunk, ha a vörös bort a fűszerezés mellett beédesítjük vagy az erdei gyümölcsöket tejszínnel és borral főzzük fel.

A kompozíció elkészítéséhez és tálalásához Laczkó Ottó mesterszakácsot (www.akonyha.com) hívtam segítségül.

A bejgli leves

Télen kicsit vastagabb kaja jár a házőrzőknek. A gondos gazda, ha teheti már napközben elkezdi gyűjtögetni a maradékot nekik. Én gondos gazda vagyok. Gyűjtögettem. Pörkölt-, és töltöttkáposzta-maradék, szalonnadarabok, kolbászvégek és rengeteg csont, s miután az egyik kicsit édesszájú, ezért az előző napról megmaradt és megszáradt süteményes tálcát is beleborítottam a tízliteres fazékba. Hadd legyen testes a cucc. Lassú tűzön elkezdtem az egészet felfőzni, hogy másnap hajnalban, amikor már teljesen reménytelen az élet, az ól előtt tálalhassam kedvenceimnek a gőzölgő kotyvalékot. A kutyások ismerik ezt a gondoskodó, apás érzést.

– Miben zavarunk? – vihog bele a kaputelefonba barátom és felesége likőrösen kajla hangon.

– Semmiben, bejgli levest főzök, legjobb tudásom szerint! – kajláztam én is.

Aztán bevonultak úgy nyolcan, egyik likőrösebb volt, mint a másik, de egyformán hangosak. A rekesz pezsgő, amit szilveszterre hűtögettem a teraszon, már erősen fogyóban volt, amikor látva, hogy a jókedvű társaság elvan magában is, fogtam a pórázokat meg a kutyafuttató vattakabátomat, és „szolgáljátok ki magatokat” felkiáltással elindultam kutyáimmal a napi szokásos Duna-parti túránkra.

Mintegy fertályóra múlva tértünk meg, már teljesen sötét volt. Az ablakon keresztül látom, hogy barátaim az asztalnál ülnek, és mindnyájan a szájukat törölgetik, s még a dugi Chivas Regalt is megitták az utolsó cseppig. Nagy üdvrivalgással fogadtak, ahogy beléptem.

– Éljen a mesterszakács! Isteni lett a levesed!

A tűzhelyre néztem ijedten, ahol a tízliteres fazék alján a csontokat már alig lepte el a zsíros lé.

Reggeli mise

A kora reggeli misére osztottak be egész télen át. Illetve, azt hiszem, hogy magam vállaltam, csak otthon adtam elő úgy, mintha súlyos feladataim száma kényszerűségből szaporodott volna meg. Úgy tízéves lehettem, és nagyon szántam azt a már nehezen mozgó, mogorva, öreg papot, aki már csak a kora reggeli szertartásokra volt jó. Akire a sekrestyés Feri bácsi is úgy hívta fel a figyelmemet, hogy amikor mise közben a két kis üvegcséből töltök a kehelybe, akkor ne feledjem, hogy az öreg úgy szereti, ha vízből csak egy cseppet, borból pedig sokat kap. Tetszett ez a nehéz figura, egész télen hajlandó voltam majd két órával korábban kelni miatta. Eldideregtem a fűtetlen Nagy Templomba, és ott magamra öltöttem a ministránsok jelmezeit. Néha olyan hideg volt, hogy egy számmal nagyobbat vettem ki a szekrényből, és csak úgy a téli kabátra húztam rá. Közös fellépésünk nem tartott soká, engem a templom előtt apám várt az iskolatáskámmal meg a tízórais zacskóval, s én nagy lendülettel iramodtam az olajozott padlójú tantermünkbe. Ott, még egyedül lévén, a másik kedvencemnek segítkeztem, a dadogós pedellusnak, aki ilyenkor járta végig a termeket, és hizlalta a fűrészporos kályhákat. Örült annak, ha valaki ellátott helyette a húsz-harmincból kettőt-hármat.
A téli szünet utáni első napom is ugyanúgy kezdődött, ahogyan ősz óta mindegyik. Didergés, mise, apától a táska, aztán uzsgyi a suli. Annyi volt csupán a különbség, hogy mise után az öreg pap, anélkül, hogy az arcomba nézett volna, szinte lopva, de nagyon jóságosan megsimogatta a kezemet. Így adta tudtomra, hogy mi így együtt nagyon jó páros vagyunk ezeken a fura hajnalokon, amikor az egész gyülekezetből mindössze öten-hatan ülnek, állnak vagy ereszkednek térdre a hideg padokon. Irodalom vagy történelem óra lehetett az első, mert az újonnan odahelyezett tanító néni ezeket a tárgyakat tanította. Becsengetés után ő lépett be a terembe elmaradhatatlan úttörőnyakkendőjében.
­­ ─ Aki ­­ma reggel templomban volt, az álljon fel! – mondta osztályöntudatos arccal. Láttam kijönni a kapun, semmi értelme a titkolózásnak
Felálltam, de úgy éreztem, mintha kigyulladtam volna a padommal együtt. Néhányan vihogtak rajtam, néhányan lesütött szemmel várták, hogy leégjek parázsig. Eddig is éreztem, kevésbé a hőmérséklet az oka, hogy a gyülekezet lopva jár templomba, inkább valamiféle politikai-közéleti klíma, melynek annyit mindenképpen sikerült elérnie, hogy kezdetét vette sokarcú dackorszakom. Suli után visszamenten Feri bácsihoz, fogtam egy lapátot, s elkezdtem a templom körül a havat eltakarítani.

Karácsonyfa

Az idő tájt a puliszka járta, meg a krumplikása. Zsírban pirított hagymával. Ha délután szerettem volna még egy pohár tejet, jó eséllyel csak azt a választ kaptam anyámtól, hogy „Az már apádé fiam!”. Ennyi volt ugyanis apám vacsorája. Egy pohár tej egy szelet kenyérrel. De nem volt ez probléma! Szüleimnek talán igen, de nekem cseppet sem. Ettől még ugyanúgy harcoltak az ólomkatonáim, és ugyanúgy lehetett bütykölni a fémépítővel vacsoráig. Vagy vacsora helyett. De nem azért, mert válságban volt a gazdaság! A fenét! Talán az ideológia igen, de arról nem beszéltek az emberek. Épphogy túl ötvenhaton, innen még a hatvanas éveken, ez volt a normális. Jó, persze a fogorvosék akkor is autóval jártak már, de biztosan nehéz volt az a sok fogó.  Nekünk viszont csak fogaink voltak, ahhoz meg nem kellett autó. Fogódzónak meg ott voltak a szomszédok. Annál tovább nem nagyon láttunk. Minek is? Máshol is ugyanez volt! Keresztapámék levelei Kanadából még nem jutottak el hozzánk. Nem volt hát mihez képest. Ólomkatonák voltak, meg fémépítő, s kész. Meg nyáron roller. De most tél van. Síbakancs, sínadrág, akinek futja. Akinek nem, annak dupla mackónadrág (a csinosabbik felül). Karácsonyra hurka-kolbász, akinek futja (falusi rokonokra), akinek nem, annak maradt a „majd valamit kisütünk”. De valahogy a karácsonyfa mindig díszes volt. Ha sikerült persze egyáltalán egy jóvágásúra szert tenni. Az se volt mindig egyszerű. Ötvenhétben vagy ötvennyolcban éppen nem volt az. Hogy miért? Honnan tudjam?

Csak azt tudom, hogy apám azon az estén csont keményre fagyott barna műbőr kabátjában toppant be, lilára fagyott kezekkel. Nővérem kérdésére, hogy ugyan hol járt ilyenkor szentestén, csak annyit felelt titokzatosan: „Bicikliztem egyet a Bakonyban”. Vihorásztunk, mert ugyan ki hitte el, hogy a városunktól tizenöt kilométerre fekvő hegyekben járt biciklivel télnek évadján. Kicsit durcáztunk is talán, mert nyilván miatta késik a Jézuska. Azután csak kikerekedett az este. Volt a fa alatt becsomagolva ez, meg az, de hogy mi, arra már nem emlékszem. A fentiekből sejthető, hogy nem villanyvasút. Az biztos, hogy a  csomagolópapírra folyamatosan csöpögött a díszek közül a hólé. Anyám egész este melengette, dörzsölgette apám kezét, és simogatta fejét: „Hát csak hoztál egyet, te konok ember?”

Egyre többször jut eszembe ez a történet, s nem hagy nyugodni, hogy miként kötözhette fel apám azt a nagy fát a biciklijére úgy, hogy tizenöt kilométert tudott kerekezni vele. Sajnos, már nem tudom megkérdezni tőle.

Örökségeim

Ebéd végén rángatott félre a rokonság köréből és pisszegve az udvar végén álló fészer felé húzott. Vizes-fagyos kezét kék kötényébe törölgette, majd egy lakatkulcsot húzott elő, s kinyitotta fészer ajtaját. A bejárattól nem messze állt a katonaládája. Felnyitotta, s kapkodós mozdulatokkal turkált benne, akárha elrejtett karácsonyi ajándékot keresne. Egy összehajtogatott katonaköpenyből kopott bekecs került elő. Aztán olajos rongyok, egymásba gabalyodva, majd újságpapírok, amelyek erősen átvették a rongyoktól az olajat. Lassan kezdett formát ölteni egy tenyérnyinél alig nagyobb csomag. Fémesen-zsírosan megcsillant valami.

– Kilencmilliméteres! Tele tárral!

Nem nyúltam utána, csak bólintottam.

– Tied! A temetésem után gyere és vedd ki a ládából.

Megmutatta azt a három mozdulatot, ami a kezeléséhez szükséges, s elkezdte visszacsomagolni a súlyos Parabellumot.

– Itt őrzöm a háború óta, de a Mariska sem tud róla!

Kifelé, a kicsit rakoncátlankodó fészerajtóval hadakozva aztán még hozzátette:

– Ne feledd fiam, a családot meg kell védeni mindenáron!

Átvillant az agyamon, ahogy gyermekeim megszeppenve nézik a papát, amint a lakótelepi lakás beépített szekrényéből előkap egy mordályt és a papírvékony ajtót feszegető gonoszra fogja..

Karácsony előtt ment el az öreg. Nagy volt a jövés-menés a házánál. Kerestem az okot, hogy a fészer felé kerüljek, de valahogy nem tudtam elképzelni, hogy a rokonok között kisétálok a farzsebemben egy stukkerrel. Tavasszal látogattam el újra a kis faluvégi házba. Mariska nem volt túl jó állapotban. Bár nem esett ágynak, de ő is elmenőben volt már. A szekrényből egy súlyos bőrkabátot akasztott le, amit férje Budapesten vagyonokért vásárolt a háború után. Soha nem értettem minek, mert háromnál többször nem láttam rajta. Nem is illett hozzá. Erősködött, hogy vegyem fel, mert ezt csak én örökölhetem. A kabát válla azonban már a könyököm fölött megakadt, hiszen az öreg a mellemig sem ért. Na, akkor majd a szomszéd fiának jó lesz. Addig-addig hivatkoztam a nikotinéhségemre, amíg végre kiengedett az udvarra, ahol rögtön a fészer felé vettem az utamat. Az ajtaja tárva-nyitva, a rengeteg szerszám eltűnt a katonaládával együtt. Tettetett érdektelenségemre aztán odavetette Mariska, hogy a múlt héten hívott egy ószerest, aki pár forintért minden vacakot összeszedett a padláson és a pincében. Igen, a fészerben is.

Kis történet

Kicsit zavartan állunk a parókia kapujában. A már jó ideje megkerült bibliát szeretnénk lefényképezni, odaát a templomban, de nem egyeztettünk senkivel előre. Magas, vékony, mosolygós „fotómodell” nyit kaput, neki kezdjük mondani, hogy mi járatban vagyunk. Ő azonban már indul is befelé, rögtön adja a pecsétes papírt. Kiderül, ő a tiszteletes asszony. A tornácon babakocsi, bele való aprósággal. Valahol a házban másik, kicsit nagyobb gyermek hangja. Érthető hát a lendület, van dolog elég nélkülünk is.

Aztán kicsit mégis lassul a tempó. Mikor megtudja, hogy több száz helyszínt járunk be a Kárpát-medencében, hollywoodi sóhaj száll végig ajkáról az üvegezett verandán.

Őket is hívták Amerikába a férjével együtt. Az egyház megbízott bennük, hiszen mindkettőjük hivatása és hite ugyanaz. Végül mégsem vállalták, s most, hogy a férje már egy éve beteg, nagyon is örülnek korábbi döntésüknek. Itt mégiscsak magyar a szó. Bár először mindenki mellébeszélt, kiderült, hogy súlyos beteg a tiszteletes úr. Súlyos beteg, persze csak az lehet, aki csupán a gyógyszerekre hagyatkozik és nem tud felfelé nézni. Annak romlik is az állapota, ahogyan azt a diagnózisban megjósolták.

Kisvártatva idegen asszony kopogtatott a parókia kapuján. Hallotta, mi történt és ő holnaptól gyógyítaná a tiszteletes urat. Hogyan? Hát masszírozná. Tanulta, de inkább csak valahonnan tudja. Jött is minden nap az asszony. Türelem, harmónia és hit áradt a lényéből. Nem sokat beszélt, csak kitartó mozdulatokkal tette a dolgát, bütykös keze fáradhatatlan volt. Úgy tűnt, tudja, mit csinál, mintha egy egész anatómia-tankönyv rejtezne a fejkendő alatt. Nem sok mindent árult el magáról. Jószerivel azt sem, hogy honnan jár ide reggelente. Aztán pár hét múlva megmozdultak a lábujjak. Időközben a tiszteletes asszony is sokat tanult tőle. Nemcsak a mozdulatokat.

Búcsúzáskor nem fogadott el semmit, csak szégyenlősen réklijét igazgatta sokáig és mosolyogva azt mondta: ”Majd a tiszteletes asszonyék is továbbadják annak, akinek szüksége lesz rá.”

Lábujjhegyen

Egy baráti társaságban asztalszomszédom volt Pauk György, Londonban élő hegedűművész. Kiderült, hogy imádja a dzsesszt, kiderült, hogy még velem is tud beszélgetni a zenéről és kiderült, hogy szimpátiával viseltetünk egymás tevékenysége iránt. Kibontakozó barátságunk kicsomagolta belőlem azt a kérdést, amit eleddig soha nem mertem feltenni egyetlen művésznek sem. Gyuri közvetlensége (meg egy kis pezsgő) hozzásegített ahhoz, hogy egy állandóan turnézó világhírű művésztől kapjak választ arra, hogy miként tudja magát idegileg és fizikailag úgy kondícionálni, hogy egy (mondjuk) London-Tokio repülőút után, akár órákon belül színpadra lépjen. A sok apró trükkel nem untatnék senkit, hiszen a lényege az egésznek úgyis csak az, hogy attól a legmagabiztosabb az ember (akármilyen állapotban is van), ha rengeteget gyakorol. Akár hangfogóval egy hajnali megérkezést követően, a szállodai szobában. A folyamatos készenléti állapot a lényeg.

Másnap reggel, barátainktól kölcsönkapott lakás nappalijában korholom magamban a londoni ködöt, amikor két pirítós között kisüt a nap. Sőt, besüt kicsit. A család nagy része még szanaszét alszik a lakásban, fölteszem hát a hangfogót és elkezdem az ujjgyakorlatokat.  Készülök a délutáni portréfotózásra. Modelljeim most nem igaziak, de azért beszélek hozzájuk. Halkan. Mikor a pár perc suttogás gyanút kelt feleségemben elmeállapotomat illetően, rám nyit, én meg csak annyit tudok felhozni mentségemre: „a Pauk is így csinálja”.

 

 

Orda és áfonya

Néhány hete a Csíki-havasokban jártunk. Setétpataka mellett araszoltunk fölfelé, és a favágókat kerestük, akik előző nap a Verespataka mellett szántottak, amikor megálltunk fényképezni, s ahol szinte hullámzott a hegyoldal. Úgy esett oda a fény, hogy az ezer kis púp tagolta lejtőhöz szinte odaragadt a kamerám. Hiába szóltak hozzám, nem fordultam feléjük, féltem, hogy arrébb csusszan a lemenő nap, és örökre kimaradok valamiből. Látták, ez csak valami ütődött lehet „odaátról”, hát csak álltak mellettünk békésen a lovaikkal. A fiatalabbik megértő hangon, halkan magyarázta társainak, hogy a tizenhárom évnyi kamionozás alatt, ő sem látott ilyen vidéket Európában.

Aztán meginvitáltak bennünket a hegygerincre. Reggel munkába menet az utolsó esztenánál bevárnak majd, s átülhetünk lovas kocsijukra. Hát elindultunk a megadott úton, de az utolsónál nem várt senki, tovább mentünk, mert messzebb mindig feltűnt egy újabb utolsó. Már egészen magasan jártunk belenyugodva (el)tévedésünkbe, hagytuk magunkat elvarázsolni. Feleségem ugyan minduntalan figyelmeztetett egy medve típusú élőlény fogaira, ahányszor csak elhagytam békés járművünket szememhez kapva gépemet, mintha bizony elszaladna a táj. A terep végül már annyira nehéz lett, hogy minden számítás szerint vissza kellett volna fordulni. Persze, de jobb oldalon szakadék, balra pedig hegyoldal. A négy kerék már kilencfelé állt, s nem volt elég, hogy már a kilincset sem találtam a sáros kasznin, még az alja is rendszeresen oda csapódott a kiálló szikladarabokhoz. „Hát itt másképpen történnek a mindennapok” –  vigasztaltam magamat, bár azért kicsit soknak tartottam, hogy a térdemig én is sáros vagyok. Aztán olyan mélyedések és sártenger következett, amihez vagy terepjáró kellett volna vagy ló. Következett a rémálom, a tolatás. Sok száz méteren keresztül, úgy, hogy igazán nem látok az autó alá, mert mögöttem erősen lejt az út, s itt elég pár centit tévedni, belecsúszhatunk egy mély csapásba, amikor is felül az alváz. Aztán lehet választani a gyaloglás és a csodavárás között. Egyik se biztos, hogy az est beállta előtt lejuttat bennünket a faluba. Feleségem lett most a medvecsali. Kiszállt, és mögöttem-előttem gyalogolva irányított,  és húzta félre a faágakat, rugdosta félre a kenyér nagyságú szikladarabokat. Milyen jó, hogy a ritkábban körömlakkozó típushoz tartozik! Aztán csak megfordultunk valahogy.

Közel jártunk már a faluhoz, amikor az egyik ház udvarán megpillantottam egy asszonyt. Ő is meglátott,  és odajött a kerítéshez. Kérésemre feltúrta a szekrényt, előszedte a hímzett mellényt, pendelyt, karincát. Majd a konyhába terelt bennünket, ahol használat közben a szövőszéket is tanulmányozhattuk. Közben mesélte, hogy csak napokkal előtte jöttek le télre az esztenáról az állatokkal együtt. Medve? Most baj van velük, mert a Brassó mellett összeszedett gyilkos medvéket itt eresztették szabadon a közelben. Azok már megszokták a motorhangot, és nem félnek falkányi kutyától se. Néha elviszik a tehenet is. Közben előkerült a lánya, aki hangtalanul teríteni kezdett. Érteni véltem a célzást, nyilván ebédelni szeretnének. Búcsúzni kezdtem. Kiderült, hogy nekünk szólt a fehér abrosz, az orda, a túró, az áfonyalekvár, a házi kenyér és a tiszta víz. Üljünk asztalhoz, dehogyis adják oda kabátjainkat. Két napja azt sem tudtam, hogy egy élő csángó hogy néz ki, most meg itt ülök a konyhájukban, töröm kenyerüket, rakom a fát a tűzre, s olyan érzésem van, mintha a szünidőben elmentem volna a nagymamához. Már szürkült, mire újra a kabátokra gondoltunk. Ahogyan felálltam, már reppent is az újabb utasítás a lány felé: „Csomagolj nekik valamit, hisz’ úton vannak”.

KŐBÁNYA

Úgy harmincan ácsoroghattak egy külvárosi öreg villa átalakított nagytermében. Várták a kezdést. Itt a hét bizonyos napján, az összes évfolyam ezt teszi. Zenészek lépnek fel zenészek előtt. Nem túl hálás feladat. Ám semmi hiszti, semmi manír. Vajon nem hallottak arról, hogy ilyenkor kell bedobni egy kis műbalhét, különben nem látszik, hogy mekkora a produkció? Valószínűleg nem, mert nyoma sincs egy művilág zavarodott viselkedésének.

Lassan beindul a zenevonat. Egymást követik jobbnál-jobb feldolgozások, átiratok, saját szerzemények, de továbbra sem hajlandó senki túlpörgött közönséget vagy művészt szimulálni. Úgy érzem magam, ahogy a kolozsvári színház próbáin szoktam érezni magam. Valami profizmus és alázat lengi be a teret. Ritka jelenség, de már messziről, szagról meg lehet érezni. A fene tudja, hogy mitől verődnek össze ilyen közösségek a világ különböző pontjain, de maguktól nem, az biztos. A felkészülés sok éves küzdelme nem tanít meg mindenkit a szakmai alázatra. Ahhoz valami több kell. Vagy több valaki, akikből ez árad. Akik nemcsak a kottafejekre figyelnek, hanem azok fejére is, akikből kijön a hang. Ezért tudnak itt egymásra figyelni akár színpadon, akár színpad mellett.  Ahol most éppen azt suttogják, hogy a következő banda énekese nem tudott ideérni, de beugrik helyette az egyik tanár. S valóban. Egymondatos egyeztetés még a színpadon, aztán már dől is a zene. Méghozzá kíméletlenül. Nem hagy időt mélázni. Pedig többször nekifutok a gondolatnak, hogy ez itt kérem csak playback. Egy világszám, amire rátátognak és gyötrik a hangszert, a látvány kedvéért. Mint otthon a kamaszok a tükör előtt. A tanár úr hangja azonban úgy húzza maga után a remek csapatot, hogy minduntalan az a civil csacskaság jut eszembe, hogy ez így, ahogy van lemezkész. Aztán következik a nálam ilyenkor szokásos dühöngés, amikor törni-zúzni tudnék amiatt a sok serdületlen marhaság miatt, amit a rádióadók napszámra lenyomnak a fülemen. Ahelyett, hogy szétnéznének a világban, s bekopognának oda, ahol jó zene szól. Egy darabig most nem hagyom cinikus énemet megszólalni, amelyik azt szajkózza, hogy ez egy hülye utópia. Inkább elmerülök a folyosón lévő tablók böngészésében.

Lassan kezdem érteni ezt a mai klubnapot. A tanári kar csupa legenda. A jazz és a rock élő legendái. Akárcsak az imént beugrott tanár úr. A Tóth Janó.

Az én Európám

Ma került boltokba a huszadik könyvem, Az én Európám. Most vagyok túl a negyvenhatodik átlapozásnál. Először átpörgettem rettegve, hogy minden oldal a helyén van-e (kötészet). Ezután következtek a képek (itt bocsájtanám előre, a hibákat - kis kivételtől eltekintve, kizárólag a gépmester követheti el),  utána átnéztem kicsit lassabban, gyönyörködve, majd megint elölről, kapkodva, az ellenségeim szemét használva. Amikor idáig  eljutottam, akkor koccintást provokáltam ki feleségemnél. Az est folyamán pedig újabb és újabb „szemüvegeket” tettem fel, mert esz a fene, hogy az olvasó, a kiadóigazgató, a főszerkesztő, a szomszédom, a barátom, a cinikus kollégám (esetleg Barack Obama) szemével milyen a cucc. Hogy ennyi? Dehogy! Hát milyen a szerkezete? Milyen az íve? Mit kell majd (persze, ha lesz egyáltalán következő) másképpen csinálni? Ha kora este még tetszett is, éjfél körül már biztosan ezer hiba lesz benne (mind a másé).  Esetleg érlelődni látszik majd egy elhatározás, hogy én ezt a szakmát most már végleg abbahagyom. Ha mégis folytatom, az csak azért van, hogy irigyeimnek ne legyen hibátlan a karácsonya. Meg különben is. Várjuk csak meg, mennyi fogy belőle! Lehet, hogy bestseller lesz! Miért ne? Ha nem, akkor majd beszélek a szöveg írójával, hogy máskor legyen szíves … Te jó ég! Most jut eszembe! Ebben a könyvben a szöveget is én írtam (szerencsétlen kiadóm!). Most kezdhetem elölről az átlapozást, a hibakeresést. Kellett ez nekem? Ráadásul minap kötöttük meg a megállapodást, miszerint jövő karácsonykor polcon lesz a következő naplóm, Az én Kelet-Európám (nem vagy  Te túl bevállalós, Dezső?). Ennyi betűt megint kinek adunk majd el?  Mindenesetre ideje beszereznem egy Hejesirási szotárt.

Sodrásban

http://www.kaiserotto.hu/

Vízre tettük, távolodik „honlap” nevű tutajunk, megszeppenve, megfáradva barátokra gondolunk. Összehordtuk mindenünket, ami fontos, ami jó, kikötőkben kiabálunk: „ Itt vagyunk, itt hé! Hahó!” Útközben majd megmutatjuk azt, amit csak meglehet: tájat, várost kicsi falut, holstein-fríz tehenet. Akinek van nagy türelme, velünk marad hát soká, megtudja tán a legtöbbet, azt is, ugyan hová. Pártelnök és műlovarnő, nem lesz senki átlagos, izgalmasabb társaság ez, mint a hatos villamos. Ha valaki vízbe pottyan, odanyújtom kezemet, biztosabb a segítség, mint palackba zárt üzenet. Partról csodál bennünket majd a sok-sok bamba bennszülött, szélsebesen sodródunk hol víz alatt, hol víz fölött. Napról napra köröttünk lásd dagad egy nagy tábor, csillagfényes estéken is közös lesz a mámor. Megbecsülünk mindenkit, gyenge asszonyt, hímet, kivéve, ha nagyképű vagy s rosszul faragsz rímet.

A folytatás nyugalmáról

Rákerestem első megírt blogomra. Gondoltam, ellenőrzöm, időtállóak-e tegnapi gondolataim. Ahogy gyönyörködöm remekművem fordulataiban, egyszer csak abbamarad motyogásom. A monitor jobb oldala azt jelzi, hogy valaki máris feliratkozott állandó olvasómnak. Hátra dobom hajam, emelem tíz ujjamat a billentyűk fölé, kész vagyok az előadásra. A publikum kötelez. Nem állhat a siker útjába semmiféle restség. Restség? De hiszen reggel óta a gép előtt vagyok. Most még nyilvánosan értékelhető gondolataim is legyenek? Nem túlzás ez? Lassan kezdem érezni, hogy születendő honlapom egy gőgicsélő családtagként fog velünk élni eztán. Etetni-itatni kell, takarítani utána, udvarolni a rendszergazdáknak, odamondogatni az áramszolgáltatónak. A védőnő ezt nem jelezte előre. Akárhogyan is, most gondoskodásra van szüksége. Akarom mondani: gondolatra. Na, nézzük mit tehetünk! Schiller rothadt almát szagolgatott írás közben, Hemingway mezítláb, medvebőrön állva püfölte írógépét egész nap, nekem is kell hát valami segítség. Mindenesetre most indokolt, hogy kitöltsek egy pohár vörösbort. Aztán, talán várok egy kicsit. Az nem jelent semmit, hogy most nem tudok elkezdeni egy mondatot! A tehetség ugyebár lehet olyan, akár egy búvópatak. Kijön az, csak tudni kell, hogy melyik hegyoldalban keresse az ember. Ez az! Már érzem is, hogy lejtőn vagyok! Milyen jó ez a bor! Miért nem szól egy kis zene? Az is segíthet, nem? Meg pár barát. Vagy barátnő! Hol van a mobilom?

A kezdetek nehézségéről...

Mi tagadás, eddig azt hittem, hogy a lapzárta okozta izgalmak szerepelnek leggyakrabban az intenzív osztályra került kollégák állapotának előzményeként. Ma már biztosan állíthatom, hogy egy honlap elindítása minden kétséget kizáróan a leghatásosabb módszer olyan ellenlábasunk padlóra küldéséhez, akivel eddig semmilyen fondorlat nem végzett. Feltéve persze, ha lelkiismeretes az illető. Igaz, ha lelkiismeretes, akkor meg mi a fenéért lenne ellenség? Mindenesetre a fent említett kóceráj elindítása voltaképpen olyan, mintha összetolták volna egy napra a lapkészítés összes fázisát az anyaggyűjtéstől a nyomdai munkálatokon keresztül egészen az értékesítésig. Ráadásul jobbára mindez egy személyhez kötődik, tehát az illetőről annyi minden kiderül hirtelen, hogy másnap reggel már nem kell bajmolódnia az öltözködéssel, nyugodtan kimehet az utcára meztelenül. Hát, így érzem most magam én is a mai napra kitűzött sikertelen indulást követően. Meg úgy, mintha több hónapos hadjárat után, kötőtűvel a kezemben döntő ütközetet kellene vívnom egy szakasz felfegyverzett zombival. Sok mindent elterveztem új honlapom beindítása előtt, de azt nem gondoltam volna, hogy a pár nappal ezelőtt megírt, a kedves látogatókat üdvözlő – szorongó – soraimat fokozni fogom itt is, életem első blogbejegyzésében. De hát, végül is ez a legszemélyesebb fórum, tehát tessék nyugodtan nyilvánosan szorongani. Uramisten! Vajon milyen leveleket fogok ezek után kapni? Bár, ha meggondolom, az még rosszabb, ha nem ír senki!