Kicsit zavartan állunk a parókia kapujában. A már jó ideje megkerült bibliát szeretnénk lefényképezni, odaát a templomban, de nem egyeztettünk senkivel előre. Magas, vékony, mosolygós „fotómodell” nyit kaput, neki kezdjük mondani, hogy mi járatban vagyunk. Ő azonban már indul is befelé, rögtön adja a pecsétes papírt. Kiderül, ő a tiszteletes asszony. A tornácon babakocsi, bele való aprósággal. Valahol a házban másik, kicsit nagyobb gyermek hangja. Érthető hát a lendület, van dolog elég nélkülünk is.
Aztán kicsit mégis lassul a tempó. Mikor megtudja, hogy több száz helyszínt járunk be a Kárpát-medencében, hollywoodi sóhaj száll végig ajkáról az üvegezett verandán.
Őket is hívták Amerikába a férjével együtt. Az egyház megbízott bennük, hiszen mindkettőjük hivatása és hite ugyanaz. Végül mégsem vállalták, s most, hogy a férje már egy éve beteg, nagyon is örülnek korábbi döntésüknek. Itt mégiscsak magyar a szó. Bár először mindenki mellébeszélt, kiderült, hogy súlyos beteg a tiszteletes úr. Súlyos beteg, persze csak az lehet, aki csupán a gyógyszerekre hagyatkozik és nem tud felfelé nézni. Annak romlik is az állapota, ahogyan azt a diagnózisban megjósolták.
Kisvártatva idegen asszony kopogtatott a parókia kapuján. Hallotta, mi történt és ő holnaptól gyógyítaná a tiszteletes urat. Hogyan? Hát masszírozná. Tanulta, de inkább csak valahonnan tudja. Jött is minden nap az asszony. Türelem, harmónia és hit áradt a lényéből. Nem sokat beszélt, csak kitartó mozdulatokkal tette a dolgát, bütykös keze fáradhatatlan volt. Úgy tűnt, tudja, mit csinál, mintha egy egész anatómia-tankönyv rejtezne a fejkendő alatt. Nem sok mindent árult el magáról. Jószerivel azt sem, hogy honnan jár ide reggelente. Aztán pár hét múlva megmozdultak a lábujjak. Időközben a tiszteletes asszony is sokat tanult tőle. Nemcsak a mozdulatokat.
Búcsúzáskor nem fogadott el semmit, csak szégyenlősen réklijét igazgatta sokáig és mosolyogva azt mondta: ”Majd a tiszteletes asszonyék is továbbadják annak, akinek szüksége lesz rá.”
