Hirtelen olyan hűvös-dohos szag ütötte meg az orromat a forró nyárban, hogy szinte hátrahőköltem. Az imaház súlyos ajtaja a háború vége óta alig volt nyitva, most azonban – semmi kétség, onnan ömlik a szag az utcára. Persze azonnal vittek a lábaim, fel lépcsőn, át a küszöbön, be a nyirkos szürkeségbe, hogy aztán percekig az élességállítással bajmolódjanak szemeim, miközben állok egy ismeretlen tér kellős közepén. Vagy a szélén. Fiatal koromban csak így éreztem jól magam. Ismeretlen térben. Egy szakállas fickó néz velem szembe, hóna alatt mappa. Azt hiszem ugyanolyan idegen itt, mint én, csak neki kulcsa van. Mér valamit. Felmér. Kicsit engem is, de aztán legyint. Padok, ládák, kiforgatott holmik egymás hegyén-hátán. Megborzongok. Lépnék arrébb, de talpam alatt reccsen valami. Lehajolok. Ósdi, törött szemüveg. Persze, hogy törött. Most törtem össze. Pedig sok évig várta itt ledobva, hogy gazdája jó híreket olvasson vele. Apró, csoszogó lépésekkel menekülök vissza az utcára. Oda, ahol ma már tábla csalogatja befelé a látogatókat. Jönnek is szép számmal. Idegenvezetők magyaráznak, ők pedig gyönyörködnek. Egyébként van is miben.
