Maga alá húzott lábai még jobban kihangsúlyozták az öregasszony meggörbült hátát. A tűzhely mellett ült és lábasból csipegetett valamit. Körmei halkan kopogtak a zománcon, miközben olyan arcot vágott, mint aki épp megmérgezi magát. Mellette sámlin billegve kérődzött az öreg, s már egy kis lustálkodáshoz készülődött, mikor megtudta, hogy a városba kell mennie. Ebédtől zsíros, tátott szájjal fordult a feleségéhez. Tán bizony megbolondult ez az asszony, hogy karácsony délutánján küldi őt a városba, amikor a szőlőhegyről már lejutni igencsak bajos? „Köll a gyóccer!” – mondta az asszony a hasát masszírozva. Az öreg visszagyűrte a csizmába valókat, aztán elindult. Vele együtt gurult le a nap a hegyről, s mire a városba ért, szinte teljesen besötétedett. A patikárius üvegajtaján már fordulni készült a tábla, de a mosolygós fehér köpeny ilyenkor is alig várta, hogy némi porral segítsen a bajokon. A gyógyítók Jézuskáját dicsérgette az öreg egy darabig, aztán a lába alatt összegyűlt tócsa miatt zavartan elköszönt. Kilépett az utcára, mely időközben fennkölt díszeket kapott az égiektől, ónos esőtől csillogott a város. Kerítésekbe és ablakpárkányokba kapaszkodva csúszkált a jégen hazafelé, miközben minduntalan benézett az ablakokon. Volt, ahol karácsonyfát díszítettek, volt, ahol már éppen az ünnepi vacsoránál ült apraja-nagyja. Egyre lassabban haladt, s kezdte belátni, hogy ezen az estén már nem jut fel a hegyre. Eleinte kicsit szorongott a gondolattól, hiszen negyven éve nem töltöttek egymás nélkül éjszakát, de aztán egyre kevésbé bánta, hogy nem kell egész este felesége sivító hangját hallani. Rettenetes természete volt szerencsétlennek. Néha, mikor már álló napja perlekedett vele, s hangja versenyben volt a fűrésztelep felhallatszó zajaival, megfordult a fejében, hogy a fáskamrában van egy kezes kis szekerce. Az megoldhatná a helyzetet. De ahogyan az évek múltak, egyre inkább beletörődött sorsába. Közben kiért a város szélére, s már kanyarodni kellett volna a dűlőút felé, amikor meglátta, hogy a fogadó ablaka még világít. Borcsa! Persze, hát a Borcsa! Nem ez volt a kocsmárosné keresztségben kapott neve, de valamelyik napszámos vaskos humora ezt ragasztotta rá, mert jól illett az útmenti borkiméréshez is, meg a vidám teremtéshez is. Tavaly óta korán elhalt férje miatt ugyan szomorkodott, de magányos, halk szavú lénye így tán még jobban vonzotta a férfinépet. Dolgos András, mert így hívták az öreget, megzörgette a jégvirágos ablakot. Pár perc múlva már egy nagy bögre forralt bor gőzén keresztül figyelte a vacsorakészítő puha kezek finom mozdulatait, melyek lassan, nagyon lassan eltolták tőle meggémberedett éveit. A hallgatag emberből hajnalig folyt a szó. Mikor eloltották a lámpát, már mindketten tudták, hogy sorsuk aznap este boldog kanyart vett. András nem tért haza többet, csak annyit üzent a levélhordóval feleségének, hogy tavaszig a metszőollóját küldje le majd valakivel. Legyen szíves!
