Délben mindig leállunk két órára a munkával. Nem lustaságból, meg nem is azért, mert napkelte óta talpon vagyunk, hanem azért, mert olyan kemények a fények, hogy „kilukad az anyag”. Mindig ott lazítunk, ahol éppen vagyunk: parkban, parkolóban, félreeső földúton, stb. Ezúttal egy tengerparti öbölhöz érkeztünk. Amolyan idilli szegletéhez a világnak, ahol úgy érzi az ember, ha összeütne egy kalyibát, leélhetne itt az egész életét. Azúrkék tenger, fehér-szürke csíkos sziklák, s az elmaradhatatlan pinea fenyők. Különösen kedves játszótér ez az olyan tengerben bogarászó fajtáknak, amilyenek mi vagyunk a feleségemmel. A magas kőfalakkal körülzárt, kagylóktól, színes kavicsoktól hemzsegő „udvarban” szétszórt gazdátlan cuccok, várták vissza a tulajdonosokat. Fürdőruhánk nem lévén, félmeztelenre vetkőztünk, s úgy alsóneműben nekiláttunk a kagylóállományt szemrevételezni. Aztán jött egy idősebb pár, kicsit gyanakodva nézegették öltözetünket, mi zavartan köszöntünk egy jó nagyot, de tovább szédelegtünk bokáig a vízben, ők pedig nekiláttak vetkőzni. Kisvártatva nem bírtuk már a déli napot, beúsztunk kicsit, miközben a parti étteremből szállingóztak vissza napszékeikhez újabb és újabb emberek. Mire visszaértünk, megtelt az öböl. Egészen idillikus képet mutatott, tele volt anyaszült meztelen emberekkel. A félsziget nudistatelepére tévedtünk.
