Van az úgy, hogy az ember keze elindul akkor is, ha nem akarja. Nekem például eszem ágában nem volt írni a Spitzer-kastélyról, mert német tulajdonosa több szempontból is kiváltotta antipátiámat. Először is nemtelen eszközökkel tönkretette azt a Csík József által alapított szerémségi cementgyárat, amelyből a Lánchíd építéséhez már Clark Ádám is rendelte a kiváló minőségű anyagot. Másodszor a kastélyt azzal a céllal építette, hogy Budapestről olyan hírességeket hívjon meg magához, akik majd hosszabb-rövidebb tartózkodásukkal őt magát is fontossá tehetik. Se szeri, se száma az ilyen figuráknak akiket minden kor kitermel magának, s akiknek esze ágában sincs megjegyezni azt a szót, hogy mecenatúra, helyette művészekből, politikusokból és arisztokratákból álló csokrétát tűznek gomblikukba. Nos, maga az épület mégis megigézett még abban az állapotában is, amikor már nem lázmérő után kutat az ember, hanem infúzióért kiált. Persze, ha valaki túlszörnyülködné a dolgot, szaladok megjegyezni, hogy magyarországi kastélyokkal foglalkozó könyveim munkálatai közben találkoztam olyannal is, ahol a kórteremmé alakított bálterem seccojának kellős-közepére egy fehér mosdókagylót csavaroztak fel ujdonsült használói. S azt is sietve megjegyezném, hogy láthatóan sokkal akkurátusabb szakipari munka volt, mintsem hogy a megszálló csapatok számlájára írhatnánk. Annak az országnak pedig, ahova most Szerémség tartozik az ismert okoknál fogva, kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy kastélyokat állítson helyre. Hogy miért írok erről mégis? Talán csak azért, mert ugyanaz az ember tervezte ezt a beocsini remekművet, aki a budapesti Parlamentet. Steindl Imre.
