Ahogy kilépek a kapun, fekete nő jön felém talpig feketében, és fehér pamacsot húz maga után. Gondolom, kutya lehet, vagy mi? A postás a túloldalon piros kocsit tol maga előtt, és úgy rám köszön, hogy ijedtemben az első sarkon befordulok. Őszes öregúrba botlok, aki csoszogva olvassa lepedőnyi újságját, elegáns télikabátja hanyagul lóg rajta, alatta kékcsíkos pizsamáját, és fakó-sárga papucsát olyan magától értetődően viseli a reggeli utcán, mint én a magamon felejtett szorongásomat. Mindig kell pár nap, mire vissza tudom gyömöszölni a bőröndömbe, de ha sikerült, akkor benne is hagyom, amíg haza nem érek. Ott jól jön, elengedhetetlen kellék. Itt, Hampsteadben is van biztosan szorongás, de az nem az enyém, rajtuk meg nem nagyon látszik. Szóval a második-harmadik nap már elengedett kézzel indulhat, további lazulásért meg irány a Soho. Vagy a barátok, ha van otthon sörük. De olyan nincs, hogy nincs. Az udvarias mosoly és a sör itt mindig kéznél van. Mindkettőtől tovább színesedik a világ, s nő az önbizalom, egészen addig, amíg már nem akarok hasonlítani senkire, hanem vállalom önmagamat. Bár gyakran kiderül, hogy mégis jobb lett volna hasonlítani az itteniekhez.
