Vannak terek, amelyeknek az ember megáll a közepén, s úgy érzi kilépett saját századából. Ilyen hely a Villa Noailles. Egy nagyon gazdag és nagyon avantgarde házaspár építette lakóház gyanánt, olyan vidéken, ahol e mestermű kizárólag vízszintes és függőleges vonalai nem következnek azokból az ívekből, amelyekhez az építészek errefelé ragaszkodni szoktak. Ugyanúgy, ahogy a villa „A” kategóriás bohém vendégeinek életműve sem következik az előttük megszületettekéből. Talán ez adja a hely sajátos bukéját. Pedig önmagában is jó az egész, hiszen Noailles-ék teraszáról a szem egészen a tengerig szalad, s mosolyogva néz le a városkára, melynek innen már a templomtornya is csak egy vicc. Nem lehet szabadulni azonban a gondolattól, hogy ami most kiállítóterem, az fénykorában úszómedence volt. Hogy itt, ahol Picasso, Bunuel, Sztravinszkij, Man Ray lógatták lábukat a medencébe, s próbálták az előző éjszaka borgőzét kilehelni magukból, itt bárki magába szívhatja a kortárs művészet levegőjét. Meg ami még a borgőzből maradt. Hátha narkotikumként oda repíti a kíváncsiskodót, ahol többet megtudhat a legendák világáról. … vagy legalább arról, hogy milyen bort ittak.
(A képeken Erwin Blumenfeld, Matthieu Lavanchy és Jonas Marguet kiállított művei láthatók.)
