- Este hatkor rajzszakkört tartok a régi színház épületében – mondta, s azzal letette a padra első házi feladatomat, s már vette is kezébe az előttem ülőét. A szokottnál is kevesebb értelem lehetett a szememben, mert hozzá tette: - Semmit nem kell hozzál, csak ne késs!
Hétfő volt, s vívóedzésem lett volna aznap este, de nem mertem nem elmenni a szakkörre. Úgy tízen ültek ott, s már mindnyájan benne voltak valamiféle vázlatban. Mert persze, elkéstem jócskán, amihez, valljuk be, egy ilyen zsebkendőnyi kisvárosban kétségtelen tehetség kell. Vagy pofátlanság. Vagy nemtörődömség. Azt hiszem, ez bennem mind együttvolt. Meg talán inkább bosszantott, hogy néhány rajzlapon futkározó festékfolt miatt, most ülhetek itt a többi áporodott Picasso között. Kicsit őt is habókosnak tartottam, hogy komolyan vette azt az utcarészletet, amit előző nap csak azért kapkodtam össze, mert ez volt a legkönnyebben megoldható a házi feladatok sorában. Na, mindegy. Egy órát kibírok.
Végül is, mondjuk úgy tíz alkalmat bírhattam ki. Nem haragudott, hogy nem mentem többet. Bár szigorú tanár volt, olyan szigorú, amilyet művészembertől nem vártunk volna, mégis nagyon nagyvonalú. Az elkövetkezendő négy évben egyetlen egyszer nem tette szóvá, hogy faképnél hagytam a művészetet. Sőt, változatlanul megtisztelt figyelmével továbbra is, amiért én nem adtam neki semmit cserébe. Pedig sokat kaptam tőle. Nagyon sokat. Beleláthattam abba, hogy egy művészember hogyan gondolkodik a világról, mit vesz észre benne, s hogyan helyezi el benne magát. Mert útjairól sokat mesélt. Azt is mindig inkább csak úgy magának, mint aki az élményeit azért ismételgeti, nehogy elfelejtse. Ilyenkor az osztály feje fölött elnézve a szemközti falat bámulta. Története helyszínén járt inkább, mint a tanteremben.
Tudni lehetett, hogy ismert festő, benne van a Ki kicsodában is talán, de mi csak mosolyogtunk csokornyakkendős, öltönyös alakján. Az nem az a kor volt, amelyben értékelte volna bárki is, ha valakinek finom stílusa van. A viharkabát, meg a lóden még mindig egyértelműbb volt, mint egy boka felett harangozó pantalló, a maga kétsoros zakójával.
Több, állítólag hat nyelvet beszélt, s nem ritkán fura vendégei voltak. Ilyenkor kinyílt, megváltozott a gesztikulációja, még mosolyogni is láttuk egyszer. Bár ezt tanártársai alig hitték volna el nekünk.
Néhány évtized múltán Lourdes-ba vetett jósorom, s egy idős alkotó, Thuronyi István műtermében beszélgetünk példaképeiről. Nagy formátumú figuráktól tesz elém nyomatokat, olyanoktól, akik hatottak rá. Aztán szépen lassan kezdek lecsúszni a székről. Vagy inkább leájulni. Az egyik nyomat a tanár úr talán leghíresebb képe, a Labdarúgó, 1930-ból.
- A tanítványa voltam - hallom viszont cérnavékony hangomat.
- Büszke lehetsz rá! Párizsban voltunk jó barátok, még a harmincas években. Együtt tanultunk festeni. Persze, ő mindig előttem járt, behozhatatlan volt. Az egyik példaképem a mai napig. Mestere volt a szimmetria és aszimmetria egyensúlyban tartásának.
