Oldalak

Összes oldalmegjelenítés

2010. november 29., hétfő

Utolsó találkozás Határ Győzővel

London, 2006. november


Dühödten rántja össze bozontos szemöldökét, mert már az előszobában a tegnap estéről kérdezem. Jelzi, hogy szívesen beszél róla, de egy ilyen fogadást kitárgyalni, csak szalonban, kávé mellett, keresztbe tett lábakkal lehet.
- Gyertek, már főzőm is nektek a feketét – mondja és apró, de tempós léptekkel megindul a viktoriánus ház földszinti szobáinak egyike felé. A „Határ-presszóba”. Korát meghazudtoló mozdulatokkal veszi kezelésbe imádott karos kávéfőzőgépeinek egyikét, s közben belekezd:
- Nem hittem volna, hogy az én életembe még belefér egy olyan születésnap, amit Charles herceggel és Camillaval töltök.
Határ Győzőért azért küldött kocsit az angol kormány az előző napon, hogy az ötvenhatos forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából beszédet mondjon. Ezt követően azonban saját születésnapi ünnepségén találta magát. A kilencvenkettediken köszöntötték őt. Persze előbújik most belőle az építész, és a palota belső tereit is sorra veszi. A bútorok után a festmények következnek, Holbein- és Van Dyck-képeket elemezget.
- A VIII. Henriket ábrázoló kép akkora, hogy be sem férne a házamba.  De hiába, mert mégsem elég jók ezek a képek. Jobb lett volna róluk egy fotográfia. Hogy jól néznek ki megfestve, azt ők csak úgy gondolták. Amikor megszületett az első fotó az emberi arcról, egy olasz festő azt mondta: „vége az arcképfestészetnek”. De milyen igaza volt, de milyen!
Hatalmas dolgozószobájába vonulunk át, ahol feleségemnek fraktálgyűjteményét mutatja számítógépén, s közben arról beszél, hogy mennyire szereti a fényképeket, és mennyire elismeri a fotográfia létjogosultságát.
- Eleinte avantgárd voltam, de most már nagyon konzervatív vagyok. Jókat mulatok Picasson meg Dalín is. Picasso tudott WC-papírral is fizetni, mert vagyonokat ért, ha ő firkált rá valamit.
Közben minduntalan fegyverszünetet akar velem kötni. Megígérem neki, de aztán újra és újra elkezdek fényképezni. Már szakad rólam a víz. Kérem, hogy nézze el nekem, kicsit jobban neki kell vetkőznöm. Ekkor Gurionhoz hasonlít, értetlen tekintetemre pedig elmesél egy történetet:
- Ben Gurion, a miniszterelnök, odahaza Izraelben egy tanácskozáson könnyed mozdulattal ledobta zakóját, majd a rosszalló pillantásokra így reagált: „Mit néztek? Nekem erre engedélyem van az angol királynőtől. A Buckingham Palace-ben voltam vacsorán, amikor ugyanígy ledobtam a zakómat, II. Erzsébet hozzám fordult: Sir Gurion! Ezt odahaza megteheti, de nem nálam!”
Aztán megmutatja kedvenc óráját az egyik kandallón, majd teátrális mozdulattal kinyitja mellette álló hatalmas szekrény ajtóját, amelyben videó- és magnószalagok sorakoznak katonás rendben egészen a plafonig. Az elmúlt évtizedekben vele és általa készített interjúk archívuma ez. Én fényképezek folyamatosan, s mikor látja, hogy nem bír velem, hagy egyedül bolyongani az egész házban. Nem is tudok betelni vele. A hatalmas fűtetlen nappaliban, a régi társasági élet színhelyén négy különböző antik ülőgarnitúra. Vázák, szobrok, kariatidák lámpával és lámpa nélkül megszámlálhatatlan mennyiségben. Mindent nagyon finom porréteg fed, mintha már régen nem lakna itt senki. A hátsó udvaron ledőlt kerítés, derékig érő gaz, benne valahol egy rókacsalád otthona. Az üvegfalon át egyikük éppen különös gimnasztikámat szemléli, ám amikor összeakad tekintetünk, elinal. Elvarázsolt kastély Wimbledonban. Olyan aprólékosan készítek képeket, mintha leltározni jöttem volna.
Búcsúzáskor feleségét könnyezi meg, aki már nagyon hosszú ideje válságos állapotban van. Győző szerint bármelyik nap jöhet a rossz hír.
Alig több, mint tíz nap múlva gurulunk át a magyar határon, s rutinszerűen híreket keresünk a rádióban. Mindkettejük halálhírére kapjuk fel fejünket. Újabb egy hét múlva értesülünk Londonból, Sárközi Matyi barátunktól, hogy a ledőlt kerítésen át betolatott egy bútorszállító teherautó, s a tolvajok csak a falakat hagyták meg az egész elvarázsolt világból.

Részlet Az én Európám (Egy fotográfus naplója) c. albumból 

(Alexandra)




2010. november 22., hétfő

Az erdő (szelleme)

 Dideregve kapaszkodtam fel a les durván összetákolt lépcsőin. Fent már védve éreztem magam, de azért néhány korty bátorságra így is szükségem volt. Miután eltettem pálinkás butykosomat, diadalmasan körbenéztem. Megveregettem saját vállamat, hogy éjnek évadján megtaláltam ezt a tákolmányt itt az erdő szélen. Komótosan elkezdtem kipakolni magam mellé az objektíveket, aztán vártam. Vártam a fenevadra, amelyik az izzó napkeltében majd pont az orrom előtt marcangolja szét áldozatát. Nem sokat kellett várnom. Ágak reccsenését hallottam. Semmi kétség, közeledik valami. Valami óvatlan nagytestű. Izgatottan kaptam a gépem után, bár tudtam, tirannoszauruszok is harcolhatnának itt, ebben a vaksötétben legfeljebb a hangokat tudnám rögzíteni. Egészen a les lábáig törtetett a vadállat. Aztán csend lett. Pár perc múlva szépen ütemesen elkezdett szuszogni, mint aki elaludt. Na, szépen vagyunk! Talán valami vaddisznó. Részeg disznó! Ilyenkor kell hazajönni? Nem nagyon mertem mozogni, mert olyat ugyan még nem hallottam, hogy erdei állatok felszaladnak a lesre és megeszik a vadászt, de mi van, ha pont velem kezdik. Mindenesetre jól jön egy újabb korty bátorság. A szuszogás helyenként horkolásban teljesedett ki. Egy idő után már olyan hangos volt, hogy felmerült bennem, meg kellene bökni kicsit, hogy forduljon a másik oldalára! Felveri nekem az erdőt. Elriaszt minden vadat. Tehetetlenül toporogtam egy ideig, aztán elővettem takarómat, s végigdőltem a tákolmány alján. Hallgattam a horkolást,és néztem a csillagokat. Amikor felébredtem már magasan járt a nap. Szidtam magamat, meg azt a részeg disznót, hogy egy ilyen gyönyörű, fáradt, őszi napkeltét elmulasztottam. Óvatosan lekászálódtam a grádicsokon, bízva abban, hogy már tiszta a terep, de amikor földet értem megmoccant valami a közelemben. Dermedten fürkésztem  a sűrű cserjést, ahol hirtelen megvillant egy szempár. Mintegy gellert kapott puskagolyó, pattantam vissza a lesre, ő meg berohant az erdőbe. Na, szépen vagyunk! Most megint itt dekkolhatok majd nagy bátran, amíg össze nem szedem magam. 
Kisvártatva motorzúgást hallottam. Egy vadőr-szerű fazon közeledett terepjáróján, s amikor meglátott az álláson gubbasztva, kiszállt. Szigorú arccal közeledett felém, ám amikor észrevette, hogy fegyver helyett fényképezőgép van nálam, lelkesen odaszólt:
- Ritka szép napkelténk volt, ugye? 


2010. november 15., hétfő

Kassai jegyzetek (2010. november 14.)

 Eredetileg a benyomásaimat szerettem volna megírni. Ám ez a felvidéki város annyira   felzaklatott, hogy jobbnak láttam a munkához használt napi jegyzeteimmel kiegyezni.

Dóm (XIV. század, a magyar gótika legjelentősebb fennmaradt emléke):
- II. Rákóczi  Ferenc,  Zrínyi Ilona, gróf Eszterházy Antal, Sibrik Miklós és gróf Bercsényi  
   Miklós nyughelye                                       
- Mátyás-oratórium: ide vezet a Király-lépcső, ahol kassai látogatásai lakalmával
   hallgatta a misét a király
- Orgonakarzat: Steindl Imre tervei alapján készült (1896)
- Orbán-torony: Lindner Márton, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem udvari építésze     
   tervei alapján épült (1628)
Lőcsei-ház (a XV, század): itt tartotta lakodalmát Bethlen Gábor (1626.)
Főtér és környéke: - (25-ös számú ház) évekig élt itt Kazinczy Ferenc
                                       - (68-as számú házban) Batsányi János költő
                                       - (a tértől nem messze) Tinódi Lantos Sebestyén emléktáblája
Márai-ház: az író születésének és gyermekkorának helyszíne (emlékszoba)

2010. november 8., hétfő

Zemplén

„Micsoda nap!” – morogtam bele a reggeli kávémba, miután kinéztem az ablakon. Aztán kitapogattam autómat a sűrű ködben, hogy nem túl nagy meggyőződéssel elaraszoljak a sátoraljaújhelyi libegőig. Reméltem, hogy ott majd egy „a rossz idő miatt, mindenki otthon maradt” feliratú táblát találok, ami engem is feljogosít arra, hogy visszabújjak a paplan alá. Ám az működött. Akár egy szellemvasút. Üres székek bukkantak elő a semmiből, s tűntek el ugyanott. Ez tetszett. Utazás az ismeretlenbe! Felpattantam az egyikre, s vártam, hogy útközben esetleg idegen lények telepedjenek mellém. Itt most minden megtörténhet. Köd előttem, köd utánam. Sőt. Köd alattam, köd fölöttem. Nem tudtam, hogy milyen magasan libegek, s azt sem, hogy még meddig. Kisvártatva azonban, mintha felkapcsolták volna a villanyt, hirtelen erős fény vakított el. Hunyorogtam, akár egy gépész, aki tévedésből lép a gőzős napsütötte fedélzetére. Innentől végképp mást jelentett a lent és a fent. A kilátót már izgatottan rohamoztam meg, félve, hogy elillan ez a mesevilág, mielőtt elővehetném a kamerámat. De az igazi varázslat csak odafent várt rám. Bármelyik irányba meresztettem a szememet, csak a kilógó hegycsúcsokat találtam, mintha repülőgépen utaznék. Bogarásztam a településeket a Felvidéken és a Bodrogközben, s szinte láttam, ahogy az emberek a házaikban a kávéjukba morognak. Tekintetem Regéc várát kereste, meg a tengerszemet Sárospatak mellett, de tulajdonképpen ezen már magam is csak mosolyogtam. Megváltozott a véleményem erről a napról. Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy kora este pont akkor borul ki egy doboz piros festék az ég alján, amikor a Bodrog hídjához érek.

2010. november 2., kedd

Pompeji

Nézegethetsz atlaszokat, lapozgathatsz könyveket oda-vissza, ha nem voltál Pompejiben, a történelmet csak egy marék hamunak véled.