Zemplén

„Micsoda nap!” – morogtam bele a reggeli kávémba, miután kinéztem az ablakon. Aztán kitapogattam autómat a sűrű ködben, hogy nem túl nagy meggyőződéssel elaraszoljak a sátoraljaújhelyi libegőig. Reméltem, hogy ott majd egy „a rossz idő miatt, mindenki otthon maradt” feliratú táblát találok, ami engem is feljogosít arra, hogy visszabújjak a paplan alá. Ám az működött. Akár egy szellemvasút. Üres székek bukkantak elő a semmiből, s tűntek el ugyanott. Ez tetszett. Utazás az ismeretlenbe! Felpattantam az egyikre, s vártam, hogy útközben esetleg idegen lények telepedjenek mellém. Itt most minden megtörténhet. Köd előttem, köd utánam. Sőt. Köd alattam, köd fölöttem. Nem tudtam, hogy milyen magasan libegek, s azt sem, hogy még meddig. Kisvártatva azonban, mintha felkapcsolták volna a villanyt, hirtelen erős fény vakított el. Hunyorogtam, akár egy gépész, aki tévedésből lép a gőzős napsütötte fedélzetére. Innentől végképp mást jelentett a lent és a fent. A kilátót már izgatottan rohamoztam meg, félve, hogy elillan ez a mesevilág, mielőtt elővehetném a kamerámat. De az igazi varázslat csak odafent várt rám. Bármelyik irányba meresztettem a szememet, csak a kilógó hegycsúcsokat találtam, mintha repülőgépen utaznék. Bogarásztam a településeket a Felvidéken és a Bodrogközben, s szinte láttam, ahogy az emberek a házaikban a kávéjukba morognak. Tekintetem Regéc várát kereste, meg a tengerszemet Sárospatak mellett, de tulajdonképpen ezen már magam is csak mosolyogtam. Megváltozott a véleményem erről a napról. Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy kora este pont akkor borul ki egy doboz piros festék az ég alján, amikor a Bodrog hídjához érek.