Három rövid sorozatra ébredtünk az éjszaka kellős közepén. Utána síri csend. Döbbenten feküdtünk az ágyon. Kisvártatva kimerészkedtünk az előtérbe, őrünk sehol. Nehezen lett reggel. Készülődni kezdtünk, ami kevés időt vett igénybe, mert a vízszolgáltatás annyira akadozott, hogy gyakorlatilag leszoktunk a mosakodásról. Az iskola, ahova elszállásoltak bennünket ebben a határ menti kisvárosban, használaton kívül volt már két éve. Már persze lakói voltak, de nem zavartatták magukat miattunk. Igaz, mi is tapintatosak voltunk velük. Rövid idő alatt kialakítottuk az „élni és élni hagyni” békés társadalmát. Tányérunkat és kanalunkat a hűtőszekrényben tartottuk, így a kisebb mobiltelefon nagyságú csótányok és pókok, valamint a gátlás nélkül flangáló egerek és patkányok nem abból fogyasztották el ételmaradékainkat. Rend volt. Illetve ezen a reggelen mégsem gondoltuk így, mert mellénk rendelt fegyveresünk eltűnt az éjszaka, s miután ezt a környéket még mindig rettegésben tartották a kontrák, akik Hondurasból időközönként átugrottak egy kis vérfürdőre, aggasztónak véltük az éjszakai lövöldözés tényét. Társammal feszengve készülődtünk az iskola folyosóján a reggelihez, összeszáradt agyrémeket tettünk egy asztalra, amikor feltépte a bejárati ajtót egy fegyveres. Jó darabig csak a sziluettjét láttuk az éppen felkelő nap ellenfényében, aztán őrünk tántorogva belerogyott az előtér egyik foteljébe, ahol azonnal el is aludt. Pár percig próbáltuk leküzdeni hányingerünket a belőle áradó pálinkaszag miatt, aztán felálltam, és óvatosan elvettem tőle fegyverét, amivel részegen egy kicsit nagyképűsködött az éjszaka a sarki ivóban. Felszabadultan röhögcsélve csináltunk egymásról képeket a fegyverrel kezünkben, majd elunva leültünk reggelizni. Őrünk bakancsát már addigra egy egér méregette tétován, majd felszaladt a velünk szemben lévő fotelbe, annak közepén kényelembe helyezte magát, és várakozón nézett ránk. Társam az első falatot lenyelve megszólalt:
- Nézz oda! Ez meg itt mindjárt szivarra gyújt!
