Ahogy beléptem az ivóba, bepárásodott a szemüvegem, de a terem végében egy üres asztalt véltem felfedezni. Odabotorkáltam, és kértem egy kávét. Nem sokáig melegíthettem gondolataimat a gőzölgő csésze fölött, egy mélyhangú, erősen illatosított, nálam is rosszabb kiejtéssel beszélő amazon döccent le a mellettem lévő székre. Foglalkozása nem volt kétséges. Nem volt kétséges már akkor sem, amikor az imént lefényképeztem az utcán. Szerencsére nem vette észre, különben lett volna patália.
- Digitális?
- Ühüm.
- Mutasd, miket csinálsz!Mutattam pár kockát, aztán gyorsan kikapcsoltam a gépet.
- Ember! Azt mutasd, amit rólam készítettél!
A francba! Időhúzásként a pohár után nyúltam, s lassú kortyokkal már a fenekéig jutottam, amikor feltűnt, hogy ez nem is forró kávé, hanem hideg víz, s nem is az én poharam, hanem az övé. Mosolyogva hozzám hajolt:
- Most már megfizettem a belépőjegyet a mozidba, kérlek mutasd a többit!
Visszamosolyogtam, s boldogan kapcsoltam be újra az LCD kijelzőt, hiszen megdőlni látszott az a hosszú ideje rám ragadni készülő féligazság, hogy a hideg vízre valót sem keresem meg a munkámmal.
