„ A harmadik lányom aztán hazahozott a frontról. Itthon a feje tetején állt minden. Első dolgom az volt, hogy megkeressem a korábbi főnökömet, de már elvitték a váci gyűjtőbe. Egyenruhában könnyen bejutottam hozzájuk. Aztán napokig jöttem-mentem, az őrök meg csak tisztelegtek a kapunál. Akkor is, amikor egy kölcsönkért katonai járművel érkeztem, s kifelé benne ült a két öreg. Ide hoztam őket, ebbe a parányi kertvégi házba. Az apósom építette még harmincötben, mert túl sok építőanyaguk maradt, s összeütöttek belőle egy vendégházat is. Most jól jött. Itt bújtak meg a háború végéig. Az udvarra sem jöhettek ki, nehogy valaki meglássa őket, mert akkor nekünk végünk van, a három gyerekkel együtt. A harapnivalót is kertészkedés közben tettem az ajtó elé, mintha csak éppen arrafelé lenne dolgom. Nem volt mindig tele a kosár. Szűkös idők jártak, s hét szájba kellett, hogy kerüljön minden nap valamicske. Össze is szottyadtak, mire vége lett a cirkusznak. Nem engedtem el őket azonnal. Itt a diófa alatt, ahol állunk, itt napoztattam szegény fejüket, hogy erőre kapjanak kicsikét. Csak már nagyon meg voltak törve. Nem is bírt már az öreg az élettel. Azt a budapesti boltját, amelyikben régen a segédje voltam, nekem ajándékozta. Egy kicsi, de gyönyörű nyakkendő üzletet a körúton. Kezdtem bízni a jövőben. Azután úgy ötvenben egy reggelen két alak várt a bolt előtt. Tudtam, hogy előbb-utóbb az én üzletem is megy a közösbe. Leakasztottam az ernyőmet a fogasról és kisétáltam.”
Részlet Az én Európám (Egy fotográfus naplójából) c. albumból.
(Alexandra)
