Megkérdezte az orvos, viszket-e a hátam. Azt hitte, azért kopott ki a szőr, mert vakarom. Pedig csak egyszerűen imádom magam napközben hanyatt dobni, és vonaglani kéjesen, amíg nem köhögök a portól. Ha kopik, hát kopik. Nem kell se szépnek lennem, se okosnak, nem vagyok én ló. Nekem elég volt megtanulnom az „i” betűt, meg az „á” betűt és azt, hogy miként lesz nagy a fülem. A lovak is élhetnének ilyen jól, de ők cifrán akartak. A nagyapámék még jártak át a szomszédos karámba, figyelmeztetni őket, hogy ne legyenek már ilyen marhák, kevesebbért is pont annyit kapnak, de nem hallgattak az okos szóra. „Csacsik vagytok” – mondták büszkén. Most aztán tessék megnézni! Egész nap lóhalálában vágtat a ménes, este meg az istállóig nem találnak el a fáradtságtól. Én meg? Ha meguntam az ácsorgást, kicsit hentergek a hátamon, az abrak mégis ugyanannyi, mint nekik. Most akkor ki a szamár?
