A kora délutáni kánikula csak előjáték volt Antik Anti kovácsműhelyéhez képest. Mi tagadás, vágytam vissza a kinti 35 C fokba, de már nem menekülhettem. A tűz mellett, az üllőnél egy robosztus fickó verekedett a kalapáccsal, s még csak meg sem izzadt. Úgy tettem hát, mintha csak azért kapkodnék levegő után, mert futva jöttem az imént a dombnak felfelé. Rám nézett, kezet fogtunk, ami olyan élmény volt, mint mikor költözésnél odaszorítja az ember ujjait az ajtófélfához a háromajtós. Sebaj. A hátam mögött leszedtem mutatóujjamat a többiről, s megpróbáltam újra érezni vele a fényképezőgép exponáló gombját, miközben ő visszaállt tüzet okádni. Az ormótlan piros vasdarab végső formájára következtetni sem tudtam, ezért ő a tervrajzra mutat. Semmivel össze nem téveszthető, ősi forma, gyönyörű ívekkel. Olyanokkal, amiért az ember imádni tudja egy kancsó fülét, egy hajó orrát vagy amitől lenyűgözőek egy íj vonalai. De ez most itt egy kés egy darabból kialakítva. Viking, női önvédelmi eszköz. Nyele nincsen, mert a visszahajlított hurokba beledugja két ujját az ember (az asszony), s ha ökölbe szorítja kezét, jószerivel el sem tudják venni tőle. Anti kezembe ad a svéd megrendelésre készülő kollekcióból egy már elkészült, s mi fontosabb, egy kihűlt darabot. Forgatom, leteszem. Újra felveszem, lefényképezem. A tenyeremre fektetem, élvezem, ahogyan oda is belesimul. Nem akaródzik letenni. Nekem kell egy ilyen. Megalkuszunk a szállítmány egyik darabjára.
Az autóban úgy helyezem el, hogy vezetés közben láthassam. Ahogyan ott csillog-villog, úgy érzem, ő is néz engem. Aztán lassan szétárad bennem valami fura öröm, valami megmagyarázhatatlan jó érzés. Elég bizarr egy késsel kapcsolatban. De most meg már szinte biztos vagyok benne, hogy valamikor, valahol már segített nekem (vagy asszonyomnak) egy ilyen micsoda. Szóval, ezek szerint viking voltam …, vagy mi.
