Gustave-ot minden délben várja egy hatalmas pohár rosé, amikor behúzódik a présház falára felfutott bougainvillea levelei alá. Régen ilyenkor rá is gyújtott, de azt mondta a doktor, hogy még egy szívroham és kész. Bort sem nagyon szabadna, de a rosé az nem bor, akárki láthatja, milyen sápadt semmiség csupán. Ilyenkor, amikor feltámad a szokásos déli forró szél, csak ül és nézi az udvarát. Fejben belelapoz a szőlősorok közé, rendre veszi, hogy mi a teendő, aztán csak nézeget. Nem ebédel, mert akkor azonnal elalszik, csak magokat és aszalt gyümölcsöt csipeget minden korty után. Különösen azt szereti nézni, amikor Marie a pincelépcsőtől pihegve átmegy előtte az udvaron, hóna alatta két penészes palack borral. Kemény, vastag vádlija alatt klaffog a cipő, mintha minden lépésnél le akarná vetni magát a tulajdonosáról. Ez Gustave-ban izgalmakat kelt. Ráadásul Marie felszedett magára néhány kilót a télen, de továbbra is a tavalyi ruháját hordja, amely így most kicsit rövidebb. Minduntalan a térde fölé ugrál, oda, ahol a bőre már fehér, mint az alabástrom. Térdig lebarnul a szőlőben, de a combja, talán még soha nem kapott napot. Ettől valahogy olyan kiszolgáltatott az a két izmos láb. Ez izgatja Gustave-ot. Bár őszintén szólva Gustave-ot minden izgatja. Nem lehet tudni, hogy a fantáziája tartja életben a vágyait, vagy megfordítva. Mindenesetre az a két sűrű tésztájú, keletlen kenyér, amit Marie felül hord a ruhája alatt, az meg nem is felizgatja, hanem egyenesen kétségbe ejti. Mit is kezdene velük, ha egyszer bejuthatna közéjük? Erre a gondolatra úgy összeszorul a torka, hogy kénytelen kortyolni egyet. Aztán csak tovább fűzi a gondolatot. Vajon bejut-e oda valaha, vagy csak messziről csodálhatja őket a hátra lévő életében? Mindegy. Izgalmasak akkor is, ha csak úgy vannak, akkor is, ha Marie seprűjének lendületét követik, akkor is, ha előre hajol, akkor is, ha hátra dől. A franc, aki látott már ilyet. Ennek a Marie-nak ráadásul a haja is gyönyörű. Legalábbis a tarkóján. Ha feltűzi a feje búbjára a loboncot, olyan rakoncátlan vöröses pihék kerülnek elő, amelyek a kastélyok falára pingált díszeket idézik. Pedig összességében nem valami kecses ez a lány. Inkább igásló. Még kamasz korában került hozzá, amikor a vén részeges Lambert legurult a lépcsőn, s nem volt ki gondját viselje ennek az ijedt kis gebének. Van annak már vagy húsz éve is. Azóta figyeli, hogyan teljesedik ki minden porcikája. Figyelte persze másét is. A szüretelő asszonyokét, a vásárló asszonyságokét, s egyáltalán, kevés olyan női lény került útjába, akin kivetni valót talált volna. Amióta a felesége itt hagyta, azóta meg le sem tud állni a képzelete. Aztán egyik nap, ahogyan Marie áthajol az olajbogyókkal teli tállal a széles asztalon, Gustave megérzi a nő izzadságának illatát. Legszívesebben beletörölközne ebbe az illatba. Becsukja szemét, és rögzíti magában az illatot, felkészülve arra, hogy mindjárt megvonják tőle. De nem. Az illat marad. Kinyitja a szemét, s ott lóg a két hatalmas keletlen cipó az orra előtt. Már amennyire a ruha lógni hagyja. Marie két tenyerére támaszkodik, s kicsit zavartan azt kérdezi, miként juthatna jelentősebb előleghez a szüretig. Gustave hebegve évődik, s arra célozgat, hogy mit is kaphatna ő ezért cserébe. Meg hogy van annak módja, hogy meg sem kelljen adni. Marie-t is felizgatja ez a lehetőség. Bár továbbra is úgy ágaskodik Gustave fölött, mint egy csataló, ahogyan végigfut lassan agyában a lehetőség, ellazulnak arcizmai, elismerőn meggörbíti szája szélét, s alig észrevehetően bólint. Most Gustave kezd el zihálni, orrcimpái kitágulnak, mintha dugót vertek volna beléjük, s úgy érzi, hogy már a gondolattól is felrobbanni készül az ágyéka táján valami. Azt még látja, ahogyan Marie nyakáról egy izzadságcsepp indul útjára a két keletlen tészta közötti völgybe, aztán bekövetkezik a robbanás. De nem az ágyéka táján, hanem a mellkasában.
