Földim. Ménfői. Csak amikor én alig múltam három éves, neki már menekülnie kell szülőföldjéről. Amíg én naphosszat bámulom ablakunkból az ártatlan tankcsodát, neki egy egész hadsereg elől kell mentenie magát, fél országon át. Tízéves vagyok, amikor ő Oslóban kap diplomát, s már a forradalom is elmúlt ötven, amikor Norvégiában megismerem a költőt, írót, műfordítót, a nyugdíjas főkönyvtárost. Lenyűgöz munkássága, melyről idehaza alig tudunk valamit, pedig Magyarország történetét norvég nyelven bemutató hétszáz oldalas művét a skandináv egyetemek tankönyvként is használják. Néhányszor levelet váltunk kölcsönös szimpátiánk okán, aztán 2009-ben közös munkába kezdünk. Legújabb verseskötetét illusztrálom, de egyszer csak Vince helyett, felesége ír hosszú levelet. Vince beteg. Gömöri Gyuri és Gömöri Mari Londonból segítnek mindvégig a kötet munkálataiban, de bárhogyan is igyekszünk Vince már nem tudja megvárni nyomdába kerülését.
A Költészet Napján Sulyok Vincére (1932-2009) emlékezünk.
Sulyok Vince
TÜNŐDÉS FALHOZ SZORULVA
Hirtelen meg kell állnom,
be kell húzódnom a járda melletti falhoz,
hirtelen be kell hunynom a szemem
s „vakon” észlelnem az idegen délelőttöt,
a cipőiken tova kopogó-csoszogó
vagy éppen rohanó embereket.
Ki mit gondolhat közülük felőlem,
ahogy itt lehunyt szemmel állok,
idesodorva ehhez a véletlen falhoz,
szigetet, pillanatnyi akadályt
képezve ebben a sugaras délelőttben,
míg körülömöl az emberáradat
szavaival, hangjaival, levegőjével,
zajaival a torlódó világ.
Nevemet itten nem ismeri senki
s valószínűleg még az se érdekel senkit,
hogy behunyt szemmel mért ácsorgok itt
tövében ennek a forró házfalnak,
honnan jöttem ide és hova készülök.
Nem tudják, hogy magyar földön születtem,
nem tudják, hogy mégis norvég vagyok:
útlevelem és állampolgárságom
norvég, noha anyanyelvem magyar,
azaz hol magyar, hol meg norvég,
lakhelyem pedig hol spanyol, hol norvég,
szülőföldemre turistaként járok,
mert hazámnak nincs másképp szüksége rám.
Torrevieja, 2004-04-04.
