Az idő tájt a puliszka járta, meg a krumplikása. Zsírban pirított hagymával. Ha délután szerettem volna még egy pohár tejet, jó eséllyel csak azt a választ kaptam anyámtól, hogy „Az már apádé fiam!”. Ennyi volt ugyanis apám vacsorája. Egy pohár tej egy szelet kenyérrel. De nem volt ez probléma! Szüleimnek talán igen, de nekem cseppet sem. Ettől még ugyanúgy harcoltak az ólomkatonáim, és ugyanúgy lehetett bütykölni a fémépítővel vacsoráig. Vagy vacsora helyett. De nem azért, mert válságban volt a gazdaság! A fenét! Talán az ideológia igen, de arról nem beszéltek az emberek. Épphogy túl ötvenhaton, innen még a hatvanas éveken, ez volt a normális. Jó, persze a fogorvosék akkor is autóval jártak már, de biztosan nehéz volt az a sok fogó. Nekünk viszont csak fogaink voltak, ahhoz meg nem kellett autó. Fogódzónak meg ott voltak a szomszédok. Annál tovább nem nagyon láttunk. Minek is? Máshol is ugyanez volt! Keresztapámék levelei Kanadából még nem jutottak el hozzánk. Nem volt hát mihez képest. Ólomkatonák voltak, meg fémépítő, s kész. Meg nyáron roller. De most tél van. Síbakancs, sínadrág, akinek futja. Akinek nem, annak dupla mackónadrág (a csinosabbik felül). Karácsonyra hurka-kolbász, akinek futja (falusi rokonokra), akinek nem, annak maradt a „majd valamit kisütünk”. De valahogy a karácsonyfa mindig díszes volt. Ha sikerült persze egyáltalán egy jóvágásúra szert tenni. Az se volt mindig egyszerű. Ötvenhétben vagy ötvennyolcban éppen nem volt az. Hogy miért? Honnan tudjam?Csak azt tudom, hogy apám azon az estén csont keményre fagyott barna műbőr kabátjában toppant be, lilára fagyott kezekkel. Nővérem kérdésére, hogy ugyan hol járt ilyenkor szentestén, csak annyit felelt titokzatosan: „Bicikliztem egyet a Bakonyban”. Vihorásztunk, mert ugyan ki hitte el, hogy a városunktól tizenöt kilométerre fekvő hegyekben járt biciklivel télnek évadján. Kicsit durcáztunk is talán, mert nyilván miatta késik a Jézuska. Azután csak kikerekedett az este. Volt a fa alatt becsomagolva ez, meg az, de hogy mi, arra már nem emlékszem. A fentiekből sejthető, hogy nem villanyvasút. Az biztos, hogy a csomagolópapírra folyamatosan csöpögött a díszek közül a hólé. Anyám egész este melengette, dörzsölgette apám kezét, és simogatta fejét: „Hát csak hoztál egyet, te konok ember?”
Egyre többször jut eszembe ez a történet, s nem hagy nyugodni, hogy miként kötözhette fel apám azt a nagy fát a biciklijére úgy, hogy tizenöt kilométert tudott kerekezni vele. Sajnos, már nem tudom megkérdezni tőle.
