Oldalak

Összes oldalmegjelenítés

2010. február 14., vasárnap

Londoni honorárium


Ahogy beléptem az ivóba, bepárásodott a szemüvegem, de a terem végében egy üres asztalt véltem felfedezni. Odabotorkáltam, és kértem egy kávét. Nem sokáig melegíthettem gondolataimat a gőzölgő csésze fölött, egy mélyhangú, erősen illatosított, nálam is rosszabb kiejtéssel beszélő amazon döccent le a mellettem lévő székre. Foglalkozása nem volt kétséges. Nem volt kétséges már akkor sem, amikor az imént lefényképeztem az utcán.  Szerencsére nem vette észre, különben lett volna patália.
- Digitális?
- Ühüm.
- Mutasd, miket csinálsz!
Mutattam pár kockát, aztán gyorsan kikapcsoltam a gépet.
- Ember! Azt mutasd, amit rólam készítettél!
A francba! Időhúzásként a pohár után nyúltam, s lassú kortyokkal már a fenekéig jutottam, amikor feltűnt, hogy ez nem is forró kávé, hanem hideg víz, s nem is az én poharam, hanem az övé. Mosolyogva hozzám hajolt:
- Most már megfizettem a belépőjegyet a mozidba, kérlek mutasd a többit!
Visszamosolyogtam, s boldogan kapcsoltam be újra az LCD kijelzőt, hiszen megdőlni látszott az a hosszú ideje rám ragadni készülő féligazság, hogy a hideg vízre valót sem keresem meg a munkámmal.

2010. február 6., szombat

London ( most )

Ahogy kilépek a kapun, fekete nő jön felém talpig feketében, és fehér pamacsot húz maga után. Gondolom, kutya lehet, vagy mi? A postás  a túloldalon piros kocsit tol maga előtt, és úgy rám köszön, hogy ijedtemben az első sarkon befordulok. Őszes öregúrba botlok, aki csoszogva olvassa lepedőnyi újságját, elegáns télikabátja hanyagul lóg rajta, alatta kékcsíkos pizsamáját, és fakó-sárga papucsát olyan magától értetődően viseli a reggeli utcán, mint én a magamon felejtett szorongásomat. Mindig kell pár nap, mire vissza tudom gyömöszölni a bőröndömbe, de ha sikerült, akkor benne is hagyom, amíg haza nem érek. Ott jól jön, elengedhetetlen kellék. Itt, Hampsteadben is van biztosan szorongás, de az nem az enyém, rajtuk meg nem nagyon látszik. Szóval a második-harmadik nap már elengedett kézzel indulhat, további lazulásért meg irány a Soho. Vagy a barátok, ha van otthon sörük. De olyan nincs, hogy nincs. Az udvarias mosoly és a sör itt mindig kéznél van. Mindkettőtől tovább színesedik a világ, s nő az önbizalom, egészen addig, amíg már nem akarok hasonlítani senkire, hanem vállalom önmagamat. Bár gyakran kiderül, hogy mégis jobb lett volna hasonlítani az itteniekhez.

 
 
  
 
  

2010. február 2., kedd

Larne

Kicsit korán érkeztünk. A konténerek és a kamionok között elsőként állunk be a rámpára. Kisvártatva egy Ford egyterű fut be, olyan sebességgel, mintha komp nélkül akarna átjutni Skóciába. Két idősebb ír fickó ül benne, s időnként felpöffenve, széles gesztusok kíséretében tárgyalnak valamit. A sofőr egyszer csak kiugrik, körbejárja néhányszor az autót, majd mielőtt visszaülne, hátat fordít nekünk, és nagy tócsát vizel a csukott ajtó mellé.
Kisvártatva rendőrautó áll meg mögöttük. Sapka fel, mappa a hónalj alá, aztán kimért kopogtatás a kocsi ablakán. Az ír leesett lóarccal kinyitja az ajtót. Udvarias, de kemény kérdések hangzanak el, s a méltatlankodó válaszok a megfelelő rubrikába kerülnek. A rendőrön makulátlan fehér ing, tarkója felnyírva, mutatóujján aranygyűrű. Stílusa pazar. Újabb mappa, újabb kérdőív. Hozzám csak annyit hoz el a szél, hogy egy young lady valami közlekedési kihágásért tett panaszt ellenük.
Az ír akcentus válaszai érthetetlenek, ám egyre kimerítőbbek, s hogy mindez akadálytalanul rögzüljön, a rendőr leguggol, hogy a továbbiakban a térdén jegyzeteljen. Igen, ott a tócsa közepén. A magyarázat már oly heves, hogy az aranygyűrűs ujj tempója miatt a toll kirepül a rendőr kezéből. Bele a tócsába. Utánakap, lerázza, s mielőtt folytatná, tenyere élét óvatosan beletörli egyenruhája nadrágjába. Az ír szemében gazfickós mosoly jelenik meg, s kicsit még készségesebben magyarázza a történteket.
A rendőr elégedett. Mindössze egy aláírás hiányzik, s nyújtja a vallomástevő felé a tollat. Nono, szabadkozik az, mire a rendőr arca elborul. A helyzetet a másik ír oldja meg, kedves mosollyal zsebéből ezüsttollat vesz elő, s barátja kezébe nyomja.
– Csak saját tollal – mondja amaz feszülten heherészve, miközben lendületesen aláírja.
A komp ötven perc alatt ért a túlsó partra. A két vén csibész Írországtól Skóciáig hahotázott.

(Részlet Az én Európám c. kötetemből)




2010. február 1., hétfő

Norvégia


A fjordokhoz ugyanúgy vágyakozom, mint a mediterráneumba, mégis mindig középen találom magamat. A fönt és a lent között. Néha ugyan oldalirányba is elfordítom fejemet, hol Nyugat, hol Kelet felé, de az ide-oda forgatásból legfeljebb egy „nem” kerekedik ki. Talán mégis többet kellene Észak-Dél irányba mozgatnom, hogy kijöjjön már végre egy „igen”. Igen. Úgy jó lesz!.