Leültem és vártam. Úgy tudtam reggel kel át a folyón. Most már dél volt. Kissé idegesen piszkáltam tarisznyámat, aztán elkortyolgattam maradék whiskymet. Madár rebbent. Felugrottam én is. Kezdett az agyamra menni a feszültség. Nem csoda, gyermekkorom óta vártam ezt a találkozást. Hajnalban tréfát űzött velem a vízfüggöny, többször látni véltem mögötte izmos alakját, hosszú ébenfekete haját, amint ruganyos léptekkel közeledik felém. Aztán amikor megráztam fejemet, minden eltűnt. Fogyóban a remény. Elkeserít a kudarc. Elborzaszt a gondolat is, hogy visszatérve a kunyhómba, megint elő kell vennem ütött- kopott laptopomat, hogy legalább filmen lássam az utolsó Az utolsó mohikán-t.
