A barátomtól kaptuk kölcsön a lakást. A szuterén két helységből állt mindösszesen. A nagyobbat úgy neveztük el, hogy „ágyas-kajás”, a kisebbet úgy, hogy „vizes-budis”. Furcsa volt, hogy percenként húz el szemmagasságban egy bringakerék vagy igyekszik valahová egy láb. Ösztönösen nyúltunk volna a függöny után, de a világnak ezen a fertályán csak ritka esetben szerelnek fel függönyt az ablakokhoz. A „vizes-budis” parányi, ablaktalan, intim hely volt. A nagyobbikban azonban akadtak problémák. Az ember nem titkolja, hogy eszik, alszik vagy TV-t néz, de két hét alatt másfajta szükségszerűség is gyakran eszébe jut. Na, de az ágy éppen az ablak alatt van. Még éjszaka is megvilágította az utcai lámpatest. Hát, igen. Pont azért nem használnak a hajós népek függönyt, hogy amikor az ember a tengeren van, a falu rajta tudja tartani a szemét az asszonyon. Ahogyan most rajtunk. Eleinte zavart nagyon. Próbáltam testemmel takarni minden láthatót. Jobb, ha az én fenekemet bámulja az utca, mintha a feleségemét. Pedig, szerintem, neki még tetszett is a hajós népeknek ez a szokása.
