Télen kicsit vastagabb kaja jár a házőrzőknek. A gondos gazda, ha teheti már napközben elkezdi gyűjtögetni a maradékot nekik. Én gondos gazda vagyok. Gyűjtögettem. Pörkölt-, és töltöttkáposzta-maradék, szalonnadarabok, kolbászvégek és rengeteg csont, s miután az egyik kicsit édesszájú, ezért az előző napról megmaradt és megszáradt süteményes tálcát is beleborítottam a tízliteres fazékba. Hadd legyen testes a cucc. Lassú tűzön elkezdtem az egészet felfőzni, hogy másnap hajnalban, amikor már teljesen reménytelen az élet, az ól előtt tálalhassam kedvenceimnek a gőzölgő kotyvalékot. A kutyások ismerik ezt a gondoskodó, apás érzést.
– Miben zavarunk? – vihog bele a kaputelefonba barátom és felesége likőrösen kajla hangon.
– Semmiben, bejgli levest főzök, legjobb tudásom szerint! – kajláztam én is.
Aztán bevonultak úgy nyolcan, egyik likőrösebb volt, mint a másik, de egyformán hangosak. A rekesz pezsgő, amit szilveszterre hűtögettem a teraszon, már erősen fogyóban volt, amikor látva, hogy a jókedvű társaság elvan magában is, fogtam a pórázokat meg a kutyafuttató vattakabátomat, és „szolgáljátok ki magatokat” felkiáltással elindultam kutyáimmal a napi szokásos Duna-parti túránkra.
Mintegy fertályóra múlva tértünk meg, már teljesen sötét volt. Az ablakon keresztül látom, hogy barátaim az asztalnál ülnek, és mindnyájan a szájukat törölgetik, s még a dugi Chivas Regalt is megitták az utolsó cseppig. Nagy üdvrivalgással fogadtak, ahogy beléptem.
– Éljen a mesterszakács! Isteni lett a levesed!
A tűzhelyre néztem ijedten, ahol a tízliteres fazék alján a csontokat már alig lepte el a zsíros lé.
