Amikor 1972-ben megjelent a Syrius-tól az Ördög álarcosbálja (Devil’s Masquerade), én éppen szülővárosomban tettem úgy, mintha gimnáziumba járnék. A hangszerboltos egy nap utánam szaladt az utcán, mondván jött valami friss áru, ami engem érdekelhet. Jól gondolta. Érdekelt. Olyannyira, hogy amikor otthon meghallgattam a lemezt, azonnal visszaszaladtam, a boltba, s vettem még egy példányt, mondván ezt nekem még akkor is hallgatnom kell, amikor az első példány már cafatokban lesz. Jól gondoltam. Sok év múlva is hallgattam, s hallgatom ma is, igaz ma már CD-ről. Tegnap este azonban Gödön élőben, a Syrius és Frank Zappa emlékzenekar jóvoltából. Nem átfogalmazott művészkedésről volt szó, hanem olyan „egy az egyben” élményről, amire olyan formációk hajlandóak, akik tisztelik annyira a múltat, hogy megtanulják azt, amit elődeik tudtak. Igaz, nem akármilyen zenészekről, nem akármilyen nevekről van szó, de aki ismeri ezt a zenét, az tudja, nem könnyű a feladat. Nekik nagyon sikerült.
