Úgy harmincan ácsoroghattak egy külvárosi öreg villa átalakított nagytermében. Várták a kezdést. Itt a hét bizonyos napján, az összes évfolyam ezt teszi. Zenészek lépnek fel zenészek előtt. Nem túl hálás feladat. Ám semmi hiszti, semmi manír. Vajon nem hallottak arról, hogy ilyenkor kell bedobni egy kis műbalhét, különben nem látszik, hogy mekkora a produkció? Valószínűleg nem, mert nyoma sincs egy művilág zavarodott viselkedésének.
Lassan beindul a zenevonat. Egymást követik jobbnál-jobb feldolgozások, átiratok, saját szerzemények, de továbbra sem hajlandó senki túlpörgött közönséget vagy művészt szimulálni. Úgy érzem magam, ahogy a kolozsvári színház próbáin szoktam érezni magam. Valami profizmus és alázat lengi be a teret. Ritka jelenség, de már messziről, szagról meg lehet érezni. A fene tudja, hogy mitől verődnek össze ilyen közösségek a világ különböző pontjain, de maguktól nem, az biztos. A felkészülés sok éves küzdelme nem tanít meg mindenkit a szakmai alázatra. Ahhoz valami több kell. Vagy több valaki, akikből ez árad. Akik nemcsak a kottafejekre figyelnek, hanem azok fejére is, akikből kijön a hang. Ezért tudnak itt egymásra figyelni akár színpadon, akár színpad mellett. Ahol most éppen azt suttogják, hogy a következő banda énekese nem tudott ideérni, de beugrik helyette az egyik tanár. S valóban. Egymondatos egyeztetés még a színpadon, aztán már dől is a zene. Méghozzá kíméletlenül. Nem hagy időt mélázni. Pedig többször nekifutok a gondolatnak, hogy ez itt kérem csak playback. Egy világszám, amire rátátognak és gyötrik a hangszert, a látvány kedvéért. Mint otthon a kamaszok a tükör előtt. A tanár úr hangja azonban úgy húzza maga után a remek csapatot, hogy minduntalan az a civil csacskaság jut eszembe, hogy ez így, ahogy van lemezkész. Aztán következik a nálam ilyenkor szokásos dühöngés, amikor törni-zúzni tudnék amiatt a sok serdületlen marhaság miatt, amit a rádióadók napszámra lenyomnak a fülemen. Ahelyett, hogy szétnéznének a világban, s bekopognának oda, ahol jó zene szól. Egy darabig most nem hagyom cinikus énemet megszólalni, amelyik azt szajkózza, hogy ez egy hülye utópia. Inkább elmerülök a folyosón lévő tablók böngészésében.
Lassan kezdem érteni ezt a mai klubnapot. A tanári kar csupa legenda. A jazz és a rock élő legendái. Akárcsak az imént beugrott tanár úr. A Tóth Janó.
