Oldalak

Összes oldalmegjelenítés

2011. január 30., vasárnap

Fagypont alatt


Maga alá húzott lábai még jobban kihangsúlyozták az öregasszony meggörbült hátát. A tűzhely mellett ült és lábasból csipegetett valamit. Körmei halkan kopogtak a zománcon, miközben olyan arcot vágott, mint aki épp megmérgezi magát. Mellette sámlin billegve kérődzött az öreg, s már egy kis lustálkodáshoz készülődött, mikor megtudta, hogy a városba kell mennie. Ebédtől zsíros, tátott szájjal fordult a feleségéhez. Tán bizony megbolondult ez az asszony, hogy karácsony délutánján küldi őt a városba, amikor a szőlőhegyről már lejutni igencsak bajos? „Köll a gyóccer!” – mondta az asszony a hasát masszírozva. Az öreg visszagyűrte a csizmába valókat, aztán elindult. Vele együtt gurult le a nap a hegyről, s mire a városba ért, szinte teljesen besötétedett. A patikárius üvegajtaján már fordulni készült a tábla, de a mosolygós fehér köpeny ilyenkor is alig várta, hogy némi porral segítsen a bajokon. A gyógyítók Jézuskáját dicsérgette az öreg egy darabig, aztán a lába alatt összegyűlt tócsa miatt zavartan elköszönt. Kilépett az utcára, mely időközben fennkölt díszeket kapott az égiektől, ónos esőtől csillogott a város. Kerítésekbe és ablakpárkányokba kapaszkodva csúszkált a jégen hazafelé, miközben minduntalan benézett az ablakokon. Volt, ahol karácsonyfát díszítettek, volt, ahol már éppen az ünnepi vacsoránál ült apraja-nagyja. Egyre lassabban haladt, s kezdte belátni, hogy ezen az estén már nem jut fel a hegyre. Eleinte kicsit szorongott a gondolattól, hiszen negyven éve nem töltöttek egymás nélkül éjszakát, de aztán egyre kevésbé bánta, hogy nem kell egész este felesége sivító hangját hallani. Rettenetes természete volt szerencsétlennek. Néha, mikor már álló napja perlekedett vele, s hangja versenyben volt a fűrésztelep felhallatszó zajaival, megfordult a fejében, hogy a fáskamrában van egy kezes kis szekerce. Az megoldhatná a helyzetet. De ahogyan az évek múltak, egyre inkább beletörődött sorsába. Közben kiért a város szélére, s már kanyarodni kellett volna a dűlőút felé, amikor meglátta, hogy a fogadó ablaka még világít. Borcsa! Persze, hát a Borcsa! Nem ez volt a kocsmárosné keresztségben kapott neve, de valamelyik napszámos vaskos humora ezt ragasztotta rá, mert jól illett az útmenti borkiméréshez is, meg a vidám teremtéshez is. Tavaly óta korán elhalt férje miatt ugyan szomorkodott, de magányos, halk szavú lénye így tán még jobban vonzotta a férfinépet. Dolgos András, mert így hívták az öreget, megzörgette a jégvirágos ablakot. Pár perc múlva már egy nagy bögre forralt bor gőzén keresztül figyelte a vacsorakészítő puha kezek finom mozdulatait, melyek lassan, nagyon lassan eltolták tőle meggémberedett éveit. A hallgatag emberből hajnalig folyt a szó. Mikor eloltották a lámpát, már mindketten tudták, hogy sorsuk aznap este boldog kanyart vett. András nem tért haza többet, csak annyit üzent a levélhordóval feleségének, hogy tavaszig a metszőollóját küldje le majd valakivel. Legyen szíves!


2011. január 24., hétfő

Táncház

A nevére nem emlékszem, csak arra, hogy mogyoró illata volt a hajának. A tánciskola legsudárabb növendéke volt. Ritkán sikerült felkérnem, mert nagy volt körülötte a tolongás, de ha pár kört vele szédülhettem végig ebben az ódon, kisvárosi táncteremben, akkor egész estére kiszáradt a szám. Kinőtt öltönyöm pantallója pedig alig bírta leplezni viselője ágaskodó izgalmát. A keringő és a tangó nekem speciel nagyon jól ment. Olyannyira, hogy tánctanárunk nem volt rest belém kapaszkodva bemutatni néhány rugalmas lépéskombinációt. Én nagyon szégyelltem magam emiatt, mert a többiek kuncogtak egyfolytában, ugyanis tanárunk egy konkrét fejjel volt alacsonyabb nálam, a hetedikes csikónál. Lassan azonban már úgy működtem, mint egy bemutató táncos, a hozzá való kiváltságokkal. Egyre többször jutottam a mogyoró illat közelébe, mígnem rászántam magam, hogy hazakísérjem az órák után. Szaladtam utána a már néptelen sétáló utcán, s amikor befordult egy sötét mellékutcába, rohantam én is, bele a sötétbe. Ám az egyik kapualjból hirtelen egy drabális férfi lépett mellé. Eldobta cigarettáját, karon fogta, a mogyoró illat pedig annyira hozzábújt, hogy tán még a szájuk is összeért kicsit. Ahogyan az egyik lámpa alá értek, felismertem a fickót. Az egyik nyolcadikos vagány volt a tánciskolából. Szétesett körülöttem a világ. Alig vártam a következő alkalmat, hogy halkan, nyüszítve rákérdezzek erre a felháborító esetre. Mosolyogva kaptam a megnyugtató választ. Csak barátok. Aha! Akkor jó! De azért szerettem volna megütni a nyolcadikosát, amikor egy izgató valcer kellős közepén magabiztosan odaperdült, s lekérte táncpartneremet. Bosszút forraltam, de nem jutott más eszembe, minthogy a közelgő záróvizsgán mint nyitó táncos felkérem őt, s olyan parádés keringőt lejtek vele, hogy az egy lánykéréssel is felér. A díszterem fala mentén támaszkodó szülők és rokonok számára pedig nyomban kiderül, hogy csakis én lehetek a hozzávaló. Ám a Koszorúcskára kijelölt napon, feltétlenül egy eszement produkciót kellett bemutatnom iskolatársaimnak, aminek következtében zuhantam egy emeletnyit, magammal söpörve a falakról a lépcsőház teljes lepkegyűjteményét. Törött üvegek, törött boka, széttört remények. Ha jól tudom, egészen addig nem táncoltam aztán, amíg sok év múltán be nem köszöntött a táncházak divatja. Reménykedve, hogy megcsap a mogyoró illata újra, beiratkoztam. Végig ültem, álltam, bámészkodtam egy egész estét, aztán hazakullogtam, s a szomszédom postaládájába dobtam a belépőt.




2011. január 17., hétfő

Zsolnay

Gellért fürdő ide, termálfürdő oda én itt ugyan le nem merném vetni a ruháimat. Sőt, ahogyan körülnézek ebben a díszes helyiségben inkább azon röstelkedem, hogy nem kötöttem nyakkendőt mielőtt ide indultam. Szerencsére, már zárás után hagyott itt magamra a kísérőm, így tanúk nélkül táthatom a számat, amíg a fényképezőgépem „felveszi” a fürdő páráját. Aztán elkezdenék dolgozni, de azt sem tudom, honnan fussak neki. Hiányozhattam az iskolából, amikor elvarázsolt kastélyt kellett fényképezni, ami ráadásul fürdő. Így most inkább szidom ezt a szecessziós remeklést, hogy este nyolc után ennyire bonyolult fogalmazványra kényszerít egy szál Canonnal. Nem, mintha komoly lámpaparkkal egyszerű lenne egy fénylő, színes, vizes kerámiával bélelt helyiséget bevilágítani, de túl egy Zsolnay albumon mégiscsak számíthattam volna rá, hogy ez az ember okozhat még meglepetéseket nekem. Hogy ki ez az ember? Hát művész, feltaláló és gyárigazgató egy személyben. Igaz, ő élete végéig csak fazekasmesternek hívatta magát, nem érezte úgy, hogy szüksége lenne másfajta titulusra. Pedig maga is festőművésznek készült, de apja kérésére átvette a családi manufaktúrát. Ettől kezdve nem várt rá más, csak a szakadatlan munka. Elsőként érkezett reggelente, hogy utolsóként távozzon késő este. Kisvártatva képzőművészeket hívott gyárába dolgozni, s az ő terveikkel és a maga által kikísérletezett alapanyagokkal a világon egyedülálló produktumokat hozott létre. Az 1878-as párizsi világkiállításon például porcelánfajansz találmányával elnyerte a nagydíjat. Ja, és a francia Becsületrendet. Nem tudom, hogy étkészleteit, dísztárgyait vagy épületkerámiáit tartják-e a jelentősebbeknek, de engem maga az alkotó személyisége is elvarázsol. Pedig érthetetlenül gyenge a píárja, ahhoz képest, amilyen maradandót teremtett. Barcelona például mindent megtesz azért, hogy Gaudi jusson róla eszünkbe. Vajon Pécs miért nem teszi ugyanezt Zsolnay Vilmossal?
Szabadka, Reichle-palota
Kecskemét, Cifrapalota
Zsolnay kerámia
Reneszánsz korsó és dísztál, 1881
Tulipánvázák (részlet), 1898
Fatörzs tál, 1900-1902

2011. január 10., hétfő

Márai nyomában

Fehér műanyag széken ülve, száradó zoknik társaságában szívta cigarettáját a házmester. Feje fölött emléktábla, rajta egy név, amely számára valószínűleg nem mond semmit. Ez lenne hát a ház, amely 1949 és 1952 között otthont adott Márai Sándornak? Itt húzta meg magát feleségével és fiával röviddel azután, hogy elhagyta Magyarországot? Atyaisten! Persze ki tudja, akkor milyen lehetett ez a hely, de most alig tudom elképzelni, hogy ez a finom polgári figura ilyen durva falak között írjon le akár egy sort is. Pedig szerette ezt a környéket. Európából Olaszországot szerette a legjobban, s naplójából az is kiderül, valószínűleg a Posillipo-dombon töltött nápolyi évek voltak, ha nem is életének, de emigrációjának biztosan legboldogabb napjai. Mindig is vágyott a mediterráneumba, s ez még akkor is elégedettséggel töltötte el, ha nem éppen kóborló emigránsként képzelte magát ide. Lenyűgözte a természet, az emberek kedvessége, sőt egy helyütt olyasmit ír, hogy Nápoly minden nap megtanítja élni. „A cipőm lyukas. Van még jó cipőm, de azt kímélem. A ruhával is így vagyok, egyet hordok el, szakadásig. Szeretek rongyosan, kopottan járni a nápolyi utcákon.” Bár soha nem kapta meg az olasz állampolgárságot, másodszor is visszatért Olaszországba. Salerno-ban, ismét közel a tengerhez rendezkedett be 1967 és 1979 között. A tömbház lapos tetejéről kémlelte sűrűn a tengert, de erős hullámzáskor sem félt leúszni napi adagját. Amerikába egészen prózai okok miatt tértek vissza. Betegbiztosításuk ugyanis csak ott volt. Nyolcvankilencben azonban felesége, fia és öccse elvesztése után úgy döntött, elég volt. San Diego-ban előkerült a pisztoly, amely az alatt a feszület alatt dörrent, amely állítólag most Kassán, a szülői házban látható. Minap sokáig kóboroltam a dóm környékén, mire sikerült rávenni magam, hogy megkeressem ezt a házat, melyről aztán kiderült, hogy átalakítás miatt zárva. Hála Istennek! Talán legközelebb erősebb leszek. Megkönnyebbülten járkáltam azokon az utcákon, amelyeken feltehetően ő is így tett. Csak az nyomasztott kicsit, hogy három unokája Sarah, Lisa és Jennifer Márai  nem tudnak magyarul, nem olvashatták életművét, így legfeljebb csak sejtelmük lehet arról, hogy ki lehetett az a csodabogár nagyapó, akinek hamvait végül a Csendes-óceánban szórták szét. 
 Látogatóban olasz szomszédainál, az Iorio családnál
A posillipói ház falán ma emléktábla áll
A posillipói ház udvara
A posillipói ház
A salernói tömbház
A salernói lépcsőház
 A salernói partszakasz, ahova naponta lejárt úszni
Kassa, a szülőváros


2011. január 3., hétfő

Fagyos hangulat

Dideregve magamra terítettem a várost, mint valami nagy télikabátot, aztán vidáman csúszkálva elindultam, hogy menet közben kíváncsian átkutassam zsebeit. Némelyikben találtam is ezt-azt. Jobbára persze régi kacatokat, de hát ez a város márcsak ilyen, ezekért a kacatokért szeretjük. Szeretjük akkor is, amikor ennyire fagyos a hangulat, mint például mostanság.