A katonák előre szegezett fegyverrel, üvöltve rohamoztak meg egy unatkozó tisztást valahol északon, a hegyek belsejében. Már majdnem az erdő széléhez értek, mikor parancsnokuk a meredek lejtőn elvágódott, s fején félrebillent rohamsisakjával mély barázdát szántott a télvégi erdő puha altalajában. Bár hatalmas csörömpölés kísérte a mutatványt, katonái nem mutatták a segítőkészség fikarcnyi jelét sem, csupán néhány riadt rágcsáló dugta ki a fejét odújából. A tizedes szentségelve tisztogatta sáros ruháját a bokrok mentén, mire Pinocchio harcos a tőle megszokott fapofával megjegyezte: ”Látjátok fiúk, így kell pillanatok alatt lövészárkot ásni!” A tizedes megpróbálta egy „Sorakozó!” vezényszóval helyreállítani a fegyelmet, hogy aztán mind a hét harcosának keményen a szemébe nézhessen. Nem vette észre, hogy az iménti mélyen szántó mutatvány mementójaként állának borostáin egy tiszteletlen levéldarab illegeti magát, ami miatt a honvédek kénytelenek légszomjat és köhögőrohamot szimulálni, hogy röhögőgörcsüket elrejtsék. Egyedül Pinocchio nézett el parancsnoka feje felett becenevéhez méltó fapofával. Ez már több a soknál! „Irány az ég alja!” – harsogta a vezényszót a remegő száj az ijedt levéldarabka fölött. Ez azt jelentette, hogy a katonának addig kell teljes menetfelszerelésben futólépésben haladni a látóhatár széle felé, amíg a tizedes vissza nem rendeli őt sípjával. A táv hossza a bűn súlyától függ, meg attól, hogy mennyire pikkel az illetőre. Ez a sík terepen megszokott büntetési forma azonban itt, a sűrű erdőben merő képtelenségnek tűnt, hiszen pár lépés után már sem látó-, sem hallótávoságról nem lehetett beszélni. Pinocchio azonban nekiiramodott, még mielőtt a tizedes ezt végig gondolhatta volna. Pár méter után már csak sétálgatott, míg kisvártatva egy erdészházhoz ért. Annak udvarán anyóka szerencsétlenkedett egy nagy kosár fával. Ő átugrott a kerítésen, s a kosárral együtt szinte az anyókát is bevitte a házba. Aztán fordult még néhányat, s mire letette az utolsó öl fát a kályha mellé, az asztalon forró tea, meg egy kis kolbászvég várta. Szabódva leült falatozni, közben előadta rögtönzött történetét, miszerint a közelben álcázó hadgyakorlatot tart ezrede, s akit az ellencsapat három napon belül megtalál az erdőben, arra a hadgyakorlat végén két hét fogda vár. Na ezt a lelketlenséget nem hagyhatta az anyóka, hiszen errefelé dermesztőek még az éjszakák. Tyúkot vágott, befűtött a vendégszobába, Pinocchio pedig evett, ivott, aludt, s megszerelte az összes villanykapcsolót. Harmadnapon aztán felhívta a laktanya ügyeletes tisztjét, hogy még mindig várja a következő parancsot. Nosza hamar, dzsipet küldtek a megkerült bakáért, rajta egy kanna forró teát, meg az ezredorvost. Pinocchio útközben duzzogva előadta a dokinak, hogy a tizedes parancs nélkül hagyta őt, s most biztosan elfagyott a lába, de minimum tüdőgyulladása van. A gyengélkedőn ápolták, hizlalták napokig, s hősies kitartásáért eltörölték folyamatban lévő összes fenyítését. A tizedes pedig újabb és újabb jelentéseket körmölt a mérges ezredorvos méltatlankodó feljegyzései mellé.
