András idegességében pépesre markolászta a virág szárát, amit kedvesének hozott. Hédi késik. Talán le sem tud jönni a házból, ki tudja mi játszódhat most odafent. Aztán alig ismert rá, amikor megérkezett. Kisírt szemek, lassú mozgás, mint akire ráijesztettek a csendőrök. Száraz mondatokban vázolja a helyzetet, aztán néz a semmibe. A fiatalember, aki most szerez tudomást az elmúlt napok történéseiről, úgy érzi magát, mint akit beültettek egy gigantikus vízesés alá, mely időnként köveket sodor a feje búbjára. Ma reggel még annak is örült volna, ha kedvenc kutyája vele van városi magányában, most pedig egyenesen arra szólítják fel, hogy alapítson családot. Igaz, az első felelőtlen lépéseket már megtette. Hogy mit keres ebben a helyzetben, azt majd később végig kell gondolnia, ebben a percben azonban más a feladat. Megfogta Hédi kezét, s olyan hirtelen indult el vele, hogy a lány szinte szállt utána, mint valami beakadt köpeny. Meg sem állt a műhelyig. A formaságokon nem gondolkodott, mondta, ahogyan jött. Papusnak alig volt ideje felállni a székről, szutykos kezét kötényébe törölgette, s valami olyasmit motyogott, hogy amit a férfiember gyakran kotyvaszt magának, azt néha meg is kell ennie. Ezzel meg is volt a lánykérő. Andrást nem érdekelte, hogy nem fogadták szeretettel, nem érdekelte, hogy senki nem akart koccintani vele, azt sem vette észre, hogy Hédi is épp csak elvan ezzel a helyzettel. Ő szárnyalt örömében, s boldogan visszahúzta magával a könnyű köpenyt a pavilonba. Na, de ott aztán olyan hosszú csókot kényszerített ki magának, hogy egy felületes szemlélő akár romantikus kerti szobornak is vélhette volna őket.
Teréz anyu segítségével tehát idejében sikerült Berg úr döcögő mozdonyát tolatásra átállítani, mert az ellenirányból egy sebesvonat közeledett szerelemmel, gyermekáldással, szép jövővel megpakolva. Legalábbis ő azt hitte. Hiszen, mint már kiderült, korábban sem volt minden tudás birtokában. Ő is csak azt látta a másik emberben, amit látni akart benne. De nem ez volt az egyetlen tévedése. Hiszen eljövendő boldog évekről papolt az ifjú párnak, miközben valahol Bajorországban egy bajuszos ember egyre gátlástalanabbul emelgette már a karját. Na, de ne szaladjunk annyira előre. Most egyelőre Hédinek meg kell vívnia szabadságharcának második csatáját, el kell érnie, hogy Andrással elkerülhessenek a háztól. Hogy pontosan miért azt ugyan keresztanyu sem értette, de asszisztált hozzá teljes szívével.
Volt a cipészmesternek egy kicsit elhanyagolt szőlője a város melletti dombokon, amit szintén az öreg pedellus tartott karban. Már úgy, ahogy. A hozzá tartozó hatalmas présház berendezését a bogarak és az egerek csaknem teljesen szétrágták, s bár a falak még kétségbeesetten tartották magukat, a bor illata már a pince legeldugottabb sarkába húzódott vissza, a tiszteletlen léghuzamok elől. Az idegesen összekapkodott szüretekből ugyan származott valamicske nedű, de az még csak nem is hasonlított nagyapóék gondos, szép boraihoz. A pedellus napközben málnaszörppel öntötte fel a fanyar bort, este meg már mindegy volt. A domb másik oldalán fekvő szántót és gyümölcsöst nagyon régen kiadták felesbe az egyik szőlőhegyi lakónak, aki évszámra siránkozott, hogy mennyire nem éri ez meg neki. Nos hát a pusztulás jelei jelentős érvek voltak amellett, hogy András magával hozott tudásával egész kis birodalmat eszkábálhatna újra a szőlőhegyi csatatérből, ha odaköltözhetnének az ifjú házasok. Papus hitte is, meg nem is, de úgyis csak gond volt az a szőlő, s mi tagadás, azt sem bánta, ha nem billegeti magát itt a házban a kuncsaftok előtt ez a falu bolondja, – akármilyen jóképű is. Legyen hát, ahogy akarják.
(Folyt. köv. holnap)
