Egy baráti társaságban asztalszomszédom volt Pauk György, Londonban élő hegedűművész. Kiderült, hogy imádja a dzsesszt, kiderült, hogy még velem is tud beszélgetni a zenéről és kiderült, hogy szimpátiával viseltetünk egymás tevékenysége iránt. Kibontakozó barátságunk kicsomagolta belőlem azt a kérdést, amit eleddig soha nem mertem feltenni egyetlen művésznek sem. Gyuri közvetlensége (meg egy kis pezsgő) hozzásegített ahhoz, hogy egy állandóan turnézó világhírű művésztől kapjak választ arra, hogy miként tudja magát idegileg és fizikailag úgy kondícionálni, hogy egy (mondjuk) London-Tokio repülőút után, akár órákon belül színpadra lépjen. A sok apró trükkel nem untatnék senkit, hiszen a lényege az egésznek úgyis csak az, hogy attól a legmagabiztosabb az ember (akármilyen állapotban is van), ha rengeteget gyakorol. Akár hangfogóval egy hajnali megérkezést követően, a szállodai szobában. A folyamatos készenléti állapot a lényeg.
Másnap reggel, barátainktól kölcsönkapott lakás nappalijában korholom magamban a londoni ködöt, amikor két pirítós között kisüt a nap. Sőt, besüt kicsit. A család nagy része még szanaszét alszik a lakásban, fölteszem hát a hangfogót és elkezdem az ujjgyakorlatokat. Készülök a délutáni portréfotózásra. Modelljeim most nem igaziak, de azért beszélek hozzájuk. Halkan. Mikor a pár perc suttogás gyanút kelt feleségemben elmeállapotomat illetően, rám nyit, én meg csak annyit tudok felhozni mentségemre: „a Pauk is így csinálja”.
