Hedvig (12,)

András épp csak dobott valami elemózsiát az állatoknak, aztán sietős léptekkel nekiindultak a hosszú útnak. Lépetik nesze zörgött a fagyos földön, mintha egy végtelen ballada monoton ritmusát vernék ki lábaik. Időnként egy beszakadt tócsa hangos horkantása tudatta a világgal, hogy ezeknek a csizmáknak most semmi nem számít. A három behúzott vállú varjú a szőlőtőkék között kanyargó úton elszántan igyekezett a város felé. A pedellus lemaradozott, ő már órák óta úton volt, hátha Isten hagy még időt apának és lányának. De a kócos betűk már nem álltak össze szavakká Papus száján. A szurkos varrócérnától és a napi hatvan Levente cigarettától elszíneződött keze nekiindult néha, hogy nyomatékot adjon annak, amit ő szónak gondolt. De hiába.

Újév napján ment el végleg.

Hedvig a temetés után szobáról szobára járt a szülői házban, s nem értette, hogy ilyen rövid idő alatt, miként válhatott gyermekkorának helyszíne üres díszletté. Pedig minden tárgy, minden szag a helyén volt. Csak Papus hiányzott belőle. Úgy érezte, hogy nélküle a tárgyak gúnykacaja kikergeti őt a házból. A műhelybe nem is mert bemenni. Végül mindössze Papus szipkáját hozta el emlékül. Nagyon rossz állapotban volt még akkor is, amikor végre hazaérkeztek a hegyre. Csak ült kabátban, míg András tüzet rakott a konyhában, aztán meg csak állt összeszorult torokkal az ablak előtt. A jégvirágokat bámulta. Gyermekkorában a körmével folytatta a befejezetlen sejtelmes formákat, nem volt kétsége, hogy érti, mit akart kirajzolni a természet. Most már nem volt benne annyira bizonyos.

Egy biztos, András lett hirtelen a családfő. Persze a gyakorlatban inkább keresztanyu intézte a dolgokat, de az örökségen huzakodó rokonok között kettejüknek kellett igazságot tenni. Na, ilyen szerepre nem volt felkészülve. Tudott egészen nagy gazdaságot eligazgatni, de kicsi embercsoportban taktikázni, bajosan. Egyre gyakrabban fordult tanácsért Miseticshez, de titokban, mert Hedvig nem nagyon szívlelte a tanár urat. Érezte, hogy jobban átlát dolgokon, mint kellene. Arra pedig nem volt szüksége, hogy valaki esetleg egy rossz kérdést tegyen fel az ő terhességével kapcsolatban. Épp elég volt kóvályogni abban az űrben, amit Papus maga után hagyott, súlyosbítva a szorongással, hogy ő is oka lehetett a szélütésnek. Keresztanyu szeméből is ezt olvasta ki. Kár volt őt minden titkába beleavatni, mert mintha elfordult volna tőle. Még szerencse, hogy férjére támaszkodhat. Kapott is András ezen a tavaszon néhány váratlan gesztust, ami ráfért szegényre, mert kezdte úgy érezni, hogy ellenszélben gyalogol tavaly nyár óta. Pedig kell az erő, lassan itt a tavasz, amikor nagyon hosszúak lesznek a munkával töltött napok. Nem sejtette, hogy a kettős tragédia után, ez a néhány rövid hónap lesz életének egyik legnyugodalmasabb időszaka. Ki gondolta volna, hogy ősszel elindul egy rémálom, amely sok évig tart. Már nem csak mocorogtak Misetics németjei, hanem megindultak. Kitört a második világháború. Egy újabb generáció töltheti fel a családi emléktárakat frontélményekkel. Andrást a határőrséghez került sorkatonai szolgálatra.

Hedvig (11.)

Milyen frontra? Szegény tanár úr. Bolond ez, ha iszik, ha nem. Ugyanúgy jajveszékel, mint a zsidó fogorvosék, ahol András húga dolgozik. aki ráadásul felkap a háziaktól olyan szavakat, amelyeket kis sem tud ejteni. Azt hogy Szudéták, olyan selypítve mondja, mintha sütemény darabkákról lenne szó. Épphogy le nem törli a szájáról a porcukrot. Pedig semmi nem történik mostanában, legfeljebb több szó esik katonákról, mint korábban. Esetleg a családi asztaloknál itt-ott sűrűbben kerülnek elő frontélmények. De ebben sincs semmi különös, hiszen édesapjuk is hol eldugja a jobb kezét társaságban, hol meg bátran kiteszi az abroszra a vasárnapi ebéd után. Ilyenkor kap egy simogatást rá a felségétől, s egy felszólítást valamelyik gyerektől, hogy mesélje el, hogyan fagyott le a hiányzó két ujja a fronton. Nem mintha helyette bárki nem tudná már pontosan elmesélni, de jó újra és újra végigborzongani egy didergető történetet a meleg szobában. Igaz, az hiányzik a meséből, hogy néha sírva fakadt a félelemtől ott a hegygerincen, ahol olasz hegyivadászokkal kellett farkasszemet néznie, alföldi tüzér létére. De Papusék családja például nem őrizget ilyen legendákat. Papus szótlan, konok ember lehetett mindig. Most, hogy Hedvig elveszítette a gyermeket, most sem jött ki a hegyre. Igaz, egyre inkább úgy tűnik, hogy ez valamiféle fogadalom nála, ami alól csak az esküvő volt kivétel. Csak annyit üzent keresztanyuval, hogy a lánya előtt bármikor nyitva áll a háza ajtaja. Meg azt is hozzátette a rossz hír hallatán, hogy el van átkozva ez a házasság. Néma tüntetésével azt érte el, hogy az ifjú pár a karácsony szentestét egyedül töltötte a présházban, távol szeretteiktől, távol eddigi otthonaiktól. Keresztanyu és Misetics ugyan beugrottak délután, de az egyik inkább csak hozott kóstolót a disznótorosból, a másik meg inkább csak vitt belőle. Magukra hagyottan, kicsit megszeppenve próbáltak meleg otthont varázsolni az ünnepekre, ha másként nem, hát a frissen hasogatott tüzifával. Egész este pattogott a tűz a Jancsi kályhában, még a kályhaajtó porcelán gombját is alig lehetett megfogni. Most nem kellett felmelegített téglákat dugni a lepedő alá lefekvés előtt. Szomorúra faragta az élet ezt az estét, de ez egyben összébb is tolta őket. Legalábbis Hedvig hagyta magát kicsit kényeztetni, nem kapta el a kezét, ha András gyengéden megfogta, s az ételt dicsérő szavakra sem vágott azonnal valamilyen grimaszt. Mikor eloltották a lámpát, még hosszú ideig nézték a falon a kályha lángjának csiklandós táncát, közben András suttogó hangon tervezgette a jövőt. Reszelős, durva ujjaival simogatta a háttal fekvő Hedvig nyakát, kereste azoknak a gyönyörű fürtöknek a tövét, amelyek az esküvőn úgy felizgatták. Akárcsak most. Hedvig azonban közben elaludt. Ahogyan Andrásban is a vágy.

Hajnalban dörömbölésre ébredtek. Az ajtóban a pedellus kapkodott levegő után. Jöjjenek azonnal, Papus szélütést kapott!

Syrius és Frank Zappa

Amikor 1972-ben megjelent a Syrius-tól az Ördög álarcosbálja (Devil’s Masquerade), én éppen szülővárosomban tettem úgy, mintha gimnáziumba járnék. A hangszerboltos egy nap utánam szaladt az utcán, mondván jött valami friss áru, ami engem érdekelhet. Jól gondolta. Érdekelt. Olyannyira, hogy amikor otthon meghallgattam a lemezt, azonnal visszaszaladtam, a boltba, s vettem még egy példányt, mondván ezt nekem még akkor is hallgatnom kell, amikor az első példány már cafatokban lesz. Jól gondoltam. Sok év múlva is hallgattam, s hallgatom ma is, igaz ma már CD-ről. Tegnap este azonban Gödön élőben, a Syrius és Frank Zappa emlékzenekar jóvoltából. Nem átfogalmazott művészkedésről volt szó, hanem olyan „egy az egyben” élményről, amire olyan formációk hajlandóak, akik tisztelik annyira a múltat, hogy megtanulják azt, amit elődeik tudtak. Igaz, nem akármilyen zenészekről, nem akármilyen nevekről van szó, de aki ismeri ezt a zenét, az tudja, nem könnyű a feladat. Nekik nagyon sikerült. 

Hedvig (10.)

Tudta ő, hát hogyne tudta volna, hogy van ilyen. Két húga is volt, kikre nem emlékezik sírhely sem, mert még mielőtt szemüket a világra kinyitották volna, már be is csukták örökre. De az ősi félelem eddig nagyon hátul kapaszkodott meg a fejében. Bezzeg most, ahogy keresztanyut meglátta, rögtön tudta, hogy mi történt. Tudta, hogy ez egy olyan fájdalom, ami örökké vele marad. Tudta, hogy a titokban farigcsált játékokat, egy ideig most el kell még raknia. Hedvig feküdt az ágyon, alig mozdult akkor is, amikor András feltépte az ajtót. Aztán, mint akire rákiáltottak megállt, s lábujjhegyen ment tovább az ágyhoz. Az asszony tekintetét hiába kereste, az csak a megszáradt gerendákat bámulta. András eldugott néhány könnycseppet, leült az ágy szélére, s így voltak sokáig. Szótlanul.

Kisvártatva keresztanyu vacsorát tett neki az asztalra. András gyászához képest talán kissé gyorsan kezdtek a dolgok a helyükre kerülni, de hát a nők ilyenek. Jobban feltalálják magukat a bajban. Igaz, ami igaz, ő meg farkas éhes volt.

Keresztanyu náluk maradt egészen karácsonyig. Elkélt a segítség, meg aztán, Isten áldja meg jóságát, vigasztalta Andrást nagyon. Leste kedvét, igyekezett kedvenc ételeit készíteni, de fura módon Hedviggel néha összekapott. Szóval megült a ház eddig sem túl nagy lendülete. A szomszédok kerülték őket, hiszen a háziasszonytól nem kaptak túl szívélyes fogadtatást, Papusék pedig nem jártak ki továbbra sem. András általában késő este jött be az udvarról. Egy nap aztán a munka végeztével, nem a házba, hanem a pincébe ment. Magához vett egy demizson bort, s elballagott Miseticshez. Bár semmi nem utalt arra, hogy otthon lenne valaki, benyitott a félhomályos kunyhóba. Becsukta maga mögött az ajtót, letette a demizsont a földre, s mire bekecsét levetette, a tanár úr egy pléhbögrét, meg egy koszos üvegpoharat tett az asztalra. András elővett valamit a zsebéből, s a pohara mellé állította. Nézte egy darabig a félig kifaragott huszárt, aztán elsírta magát.

Komótosan láttak neki, hogy megbirkózzanak a demizsonnal, mint akik tudják, hogyan kell elbánni egy ritka méretű ellenféllel. Nem szabad sietni, mert akkor idő előtt elfárad az ember, s oda az egész addigi igyekezet. Egészen jól bírták. Csak hajnal felé lett kicsit ellenséges a ház előtti egres bokor, mert nem engedte, hogy a fél kézzel dolgukat végző rettenthetetlen férfiak, másik kezükkel megkapaszkodjanak benne. Támasz nélkül pedig a fáradt ember, eldől ugye. Szerencsére elég nagy volt a bokor ahhoz, hogy ketten is elférjenek benne. Már magasan járt téli a nap, mire szomjuk felkínozta őket. Ugyan pillanatnyilag nem sok értelmét látták az életnek, inkább csak ébredező szégyenük miatt tápászkodtak fel a bokor tövéből, de jól is tették, mert a postás, aki már visszafelé jött aznapi köréből, kezdte fellármázni a környéket az órák óta hóban fekvő lábak miatt. Hanem amikor magukhoz tértek, Miseticsnek megint volt egy fura mondata: sebaj, úgysem iszunk már ekkorát, mielőtt kivisznek bennünket a frontra.

Hedvig (9.)

(A két világháború között induló történet Hedvig életét mutatja be, aki egy szerelmi csalódás után, s a kisváros fojtogató légköre elől menekülve, saját maga által kiügyeskedett házasságba ugrik bele, hogy szabadságát megteremtse. A 9. részben az esküvő utáni mindennapokba kapcsolódunk bele.)

  A másnap azonban valahogy nem az előző folytatása volt. András megpróbált maga főzte teával kedveskedni feleségének, de nem olyan válaszokat kapott, amelyekből az éjszaka boldog óráira lehetett volna következtetni. Látva, hogy nehezen indul a reggel, eltűnődött, s inkább az udvarra menekült. Pedig tűnődés helyett jobban tette volna, ha gyorsan jó mélyre vermeli az éjszaka selymes emlékeit, mert még hosszú ideig kell majd élnie belőle.

Vizet húzott a kútból, lavórba löttyintette, s elgondolkodva kezdte magára locsolni. Hátra is ugrott nyomban, mert már foga volt az időnek, s a víz is harapós kedvében érkezett a mélyről. No, de legalább rájózanodott a hétköznapokra, mert tengernyi javítani való volt még a ház körül, a pedellus nem nagyon volt segítségére. Elhatározta, felkeresi a hegy legendás figuráját, a sűrűn részeg Misetics tanár urat. Napi két palack borért, meg a lakodalomból visszamaradt fél demizson pálinkáért remélt tőle segítséget. Misetics már hetek óta nem ivott semmit, igaz ennie sem nagyon volt mit, mert idén nem jöttek úgy a munkák, mint máskor szüret idején. Ilyenkor sámlira ült a kalyiba előtti földes út szélén, karján feltűrte koszos ingét, s várt. Közben levette bakancsát, kapcáit kiteregette a bokor tetejére, s koszos lábujjait szellőztette, melyek szétálltak, mint a báli legyező. Mikor András meglátta, nevethetnékje támadt, s köszönés helyett göcögve odavetette: látom, már a lábujjai sem bírják egymás szagát. Misetics megemelte a fejét, s csak valami olyasmit mondott, hogy jó lesz igyekezni. András bólogatott, s a közeledő télre gondolt, de a másik titokzatosan hozzátette: „Geht los”. Már, hogy elindult valahol valami. Mert, lábat ritkán mosott, de a hírekre figyelt nagyon is. A németek feltűnő mocorgása pedig nem hagyta nyugodni, mélyreható következtetéseket vont le belőle. Sokat. Túlságosan is sokat. Ez volt az ő baja mindig, a sok következtetés. Mert történelem tanár volt régen az istenadta, de annyira mélyen nézett a magyar múltba, hogy pár éve kissé megháborodott. Pedig a város békésen élte a megszokott életét most is, de Misetics már károgott. Félte azt a valamit, ami szerinte már elindult. A tömeg ünnepelt, ő meg aggódott. Bolond volt, na.

Először is a fészerből kellett valahogy istállót tákolni, mert Papus ajándéka rövidesen megérkezik. Egy igásló. A falubélijeitől pedig egy bornyú. Szekér is került olcsón, igaz a hegy városi oldalán, a katonai raktárak kerítése mentén olyan mélyen vájta ki a lezúduló eső az utat, hogy a mélyedésben egy parasztszekér pont úgy passzolt bele a ferde oldalával, mint palackba a dugó. De hiába, meg kell oldani azt is, mert a bérlőtől visszavett földrész, arra felé esik. Lesz majd megint egy kis ingyen színház a posztos bakáknak, akik a kerítés másik oldalán hallgatják az elakadt kocsist, ahogyan az cifrázza a szót.

András jól számított. A volt történelem tanárral olyan jól haladtak, hogy mire megérkezett a két jószág, meg velük együtt az első hópelyhek, már majdnem úgy nézett ki a háza tája, mint valami gazdaságféle. Az asszony azonban csak nem lett kezesebb. Bizony, fura neki ez a falusinak is beillő élet. Az állatok ellátásából, a vízhordásból, a fűtés-hamuzásból rá is mindig jutott valami, még akkor is, ha András tett-vett egész nap, s az átlagosnál jobban kímélte őt, állapota miatt. Na majd tavasszal, a virágokkal meg az érkező kicsivel együtt, kivirul ő is. András a gondolattól sűrűn megrészegedett, mígnem egy napon, éppen tüzelőt fuvarozva a közeli hegyek lábától, keresztanyu várta kisírt szemekkel a présház kapujában.

H

Szépírók egymás közt

                                  Rácz Péterék, ha szomjasak

                                  Závada készül valamire

                                  Veres András (esszé/kritika) díjazott

 

                                  Sárközi bölcs derűje

 

                               Akik készülnek szakmát váltani

                                                 Garaczi László (próza) díjazott

 

                                Konrád, a népszerű

                                                Marno János (vers) díjazott

 

                                Itt mindenki beleszól mindenbe

 A képek a Szépírók Társaságának 2011-es díjátadóján készültek.

Ez történt ma délután Saroltával és Csabával

… a Fehérek Templomában, Vácott.

Hazám, Magyarország

Magyar és angol nyelven megjelent saját kiadású fotóalbumom.

Megrendelhető: kaiser@kaiserotto.hu

                          vagy 

                          http://www.kaiserotto.hu/webshop/view/id/233

Hogy miről szól ez a könyv?

Hegyekről, völgyekről, tavakról, falvakról, városokról, kastélyokról, várakról, templomokról, népszokásokról, ételekről, italokról. „Arany mezők”-ről, „ezüst folyók”-ról.

Magyarországról.

Provence-i napló 10. (Gorges du Verdon)

Provence-i napló 9. (Cannes, fesztivál után)

Provence-i napló 8. (Gondolatok egy kiállítótérben)

Vannak terek, amelyeknek az ember megáll a közepén, s úgy érzi kilépett saját századából. Ilyen hely a Villa Noailles. Egy nagyon gazdag és nagyon avantgarde házaspár építette lakóház gyanánt, olyan vidéken, ahol e mestermű kizárólag vízszintes és függőleges vonalai nem következnek azokból az ívekből, amelyekhez az építészek errefelé ragaszkodni szoktak. Ugyanúgy, ahogy a villa „A” kategóriás bohém vendégeinek életműve sem következik az előttük megszületettekéből. Talán ez adja a hely sajátos bukéját. Pedig önmagában is jó az egész, hiszen Noailles-ék teraszáról a szem egészen a tengerig szalad, s mosolyogva néz le a városkára, melynek innen már a templomtornya is csak egy vicc. Nem lehet szabadulni azonban a gondolattól, hogy ami most kiállítóterem, az fénykorában úszómedence volt. Hogy itt, ahol Picasso, Bunuel, Sztravinszkij, Man Ray lógatták lábukat a medencébe, s próbálták az előző éjszaka borgőzét kilehelni magukból, itt bárki magába szívhatja a kortárs művészet levegőjét. Meg ami még a borgőzből maradt. Hátha narkotikumként oda repíti a kíváncsiskodót, ahol többet megtudhat a legendák világáról.  … vagy legalább arról, hogy milyen bort ittak.

(A képeken Erwin Blumenfeld, Matthieu Lavanchy és Jonas Marguet kiállított művei láthatók.)

Provence-i napló 7. (Nizza)

A képek a nizzai Modern és Kortárs Művészetek Múzeumában készültek, ahol Assan Smati és Denis  Castellas művei is láthatók.