Oldalak

Összes oldalmegjelenítés

2010. július 28., szerda

Ma Pécsett a Sc.Art

 A jól temperált univerzum
(Zene a világűr hangjaira)

Ifj. Kurtág György – szintetizátorok, elektromos ütőhangszerek
II. Lengyelfi Miklós – basszusgitár, effektek
Márton András – elektronikus dob, kozmikus hangminták

Mindenkinek ajánlom, aki úgy érzi, hogy kevés körülötte az űr!

2010. július 20., kedd

Dologidő

Háromnegyedes Csepel kerékpárral indultam el a koraesti, nyári langymelegben. Ahogy azonban a külvárosba értem már esett a hó, és kicsit fújt a szembeszél. Persze optimista lendületemet ez nem tudta elvenni egyáltalán. Csak kuncogtam magamban, és azt hajtogattam, hogy így még érdekesebbek lesznek a képek. Alig tekertem pár utcát, egyre erősödő szuszogást hallottam magam mögött, s végül beért engem egy Csepel felnőtt kerékpáron Nagy Jancsa, zongoraművész és zeneszerző. Előreszegett kopasz fején csak úgy kopogott a zúzmara, de azt mondta, így gyorsabban halad, mintha sapka lenne rajta. Márpedig nagyon siet. Mindazonáltal nekem megörült, és lelassított az én tempómra, hogy kicsit kifújja magát. A kerékpár kormányán keresztbe vetve clavisetet egyensúlyozgatott, amelyen néha nyomatékosan leütött egy akkordot, hogy az éppen születő szerzeményét tökéletesítse mire odaér a koncertre. Már kiértünk a városból, a mezőkön haladva a szél egyre erősebb lett, helyenként már-már orkánszerű. Jancsa egyre boldogabb lett ettől, s türelemre intett engem is, mert így a tomboló vihar megszólaltatta az összes fúvós hangszert, s persze a húrok is tették a dolgukat. Valamiféle oratorikus mű hangjai bontakoztak ki, ám ebben eligazodni csak ő tudott igazából. Néha türelmetlenül leintette az egészet, haragudott hol a hangszerekre, hol magát korholta, és belejavított a kormányára erősített kottatartóján csapkodó partitúrába. Nagyon nehezen tartottam vele az iramot, mert a kerékpár mögé madzagolt, sítalpakra erősített nehéz állvány, rajta a favázas műtermi kamerával minduntalan fel akart borulni a jégen. De azért néhány tájképet már sikerült készítenem a kézifék mellé erősített infra kioldóval. Néha Jancsa átnyúlt menet közben, és egy általam bátortalanul rövidre sikerült expozíciót megismételt valamivel hosszabban. Ezzel jobban kitartotta a horizonton felsorakozott kürtöket, s így mindjárt indokoltabbak lettek a szólam végén az üstdobok is. Tudtam, hogy az előhívott felvételek is őt igazolják majd. Lelkesen megállapodtunk abban, hogy készítünk egy közös művet. Megbeszéltük azt is, hogy ez tisztelgés lesz a fúziós műfajok előtt. Egy kinyilatkoztatás arról, hogy valójában nem is léteznek műfajok, csak kreativitás létezik. Aki látja, az hallja is, aki hallja … az adja át! Szóval, hogy ilyesmi.

2010. július 15., csütörtök

Felfedezés


A kora délutáni kánikula csak előjáték volt Antik Anti kovácsműhelyéhez képest. Mi tagadás, vágytam vissza a kinti 35 C fokba, de már nem menekülhettem. A tűz mellett, az üllőnél egy robosztus fickó verekedett a kalapáccsal, s még csak meg sem izzadt. Úgy tettem hát, mintha csak azért kapkodnék levegő után, mert futva jöttem az imént a dombnak felfelé. Rám nézett, kezet fogtunk, ami olyan élmény volt, mint mikor költözésnél odaszorítja az ember ujjait az ajtófélfához a háromajtós. Sebaj. A hátam mögött leszedtem mutatóujjamat a többiről, s megpróbáltam újra érezni vele a fényképezőgép exponáló gombját, miközben ő visszaállt tüzet okádni. Az ormótlan piros vasdarab végső formájára következtetni sem tudtam, ezért ő a tervrajzra mutat. Semmivel össze nem téveszthető, ősi forma, gyönyörű ívekkel. Olyanokkal, amiért az ember imádni tudja egy kancsó fülét, egy hajó orrát vagy amitől lenyűgözőek egy íj vonalai. De ez most itt egy kés egy darabból kialakítva. Viking, női önvédelmi eszköz. Nyele nincsen, mert a visszahajlított hurokba beledugja két ujját az ember (az asszony), s ha ökölbe szorítja kezét, jószerivel el sem tudják venni tőle. Anti kezembe ad a svéd megrendelésre készülő kollekcióból egy már elkészült, s mi fontosabb, egy kihűlt darabot. Forgatom, leteszem. Újra felveszem, lefényképezem. A tenyeremre fektetem, élvezem, ahogyan oda is belesimul. Nem akaródzik letenni. Nekem kell egy ilyen. Megalkuszunk a szállítmány egyik darabjára.

Az autóban úgy helyezem el, hogy vezetés közben láthassam. Ahogyan ott csillog-villog, úgy érzem, ő is néz engem. Aztán lassan szétárad bennem valami fura öröm, valami megmagyarázhatatlan jó érzés. Elég bizarr egy késsel kapcsolatban. De most meg már szinte biztos vagyok benne, hogy valamikor, valahol már segített nekem (vagy asszonyomnak) egy ilyen micsoda. Szóval, ezek szerint viking voltam …, vagy mi.

2010. július 12., hétfő

Noszvaj

Barlanglakásokból művésztelep.   Bővebben: www.pocem.hu