Provence-i napló 3. (Saint Maxime)

A két idős ember úgy ücsörög egymás mellett a homokban, mint két ledobott zsák. Láthatóan nem tudnak mit kezdeni ezzel az elegáns varázslattal, amit úgy hívnak: Riviéra. Biztosan nem ide valósiak. Fehérek, mint a tej, meg őszintén szólva, kicsit rossz alkatúak is. Valami „beutalt” állomásfőnök, meg a felesége jöttek el egy hegyi faluból, hogy még néhányszor felvegyék fürdőruháikat, mielőtt azok teljesen kimennek a divatból. A fickó egyszercsak mellém cammog a partra, s egy hatalmas bottal kezd bajmolódni. Süket alak. Itt a strandon akar horgászni? Kellene neki szólni! De már lendíti is a botot, a nehezék tesz egy kört a feje felett, s majdnem az én bőrömbe akad a horog. Balfácán! Tipikus balfácán! Jobb lesz arrébb állni. A víz még dermesztően hideg, az apró kavics pedig annyira szúrja kényes talpamat, hogy jobb híján saját kiterített takarónkon keresek menedéket. Itt is elzúg néhányszor a fülem mellett a horog. Már kezdek begerjedni, amikor ez az apró ember olyan hatalmas erővel vágja földhöz az egész miskulanciát, hogy terjedelmes pocakja is beleremeg. A felesége felugrik motyóik mellől, a férfihoz döcög visszeres lábain, s engesztelőn egy búvárszemüveget nyújt felé. Férje kelletlenül felveszi, két hatalmas lépéssel a vízbe veti magát, majd szédületes tempóval beúszik, aztán alámerül. Az asszony szeretettel néz utána egy darabig, elégedetten simogatja a fürdőruhája alá nőtt úszógumikat, ásít egyet, majd pillangózva a férje után ered a jéghideg vízben.

Már az első pillanatban láttam, hogy lehetetlen alakok.

Provence-i történet

Volt egyszer egy város a tengerparton. Aprócska volt, csupán néhány házból állt. Halászok éltek benne, a romos vártoronyban pedig, emberemlékezet óta csak madarak. Küzdelmes volt erre felé az élet. Az egyik halász felesége azonban egy napon azzal állt elő, hogy a főtéren legyen egész nap piac. Persze halpiac. Majdcsak ide szokik a környékbeli úri nép. Így is lett. Az asszonyok már a hajnali fogást kirakták asztalaikra, mert a fogadósok kora reggel indultak vásárlókörútra, kicsit később pedig jöttek a háziasszonyok, kiknek kényesebbje feldolgozottan kérte a portékát. A maradékokra egyre nagyobb számban érkezetek a sirályok. Jól működhetett a madárposta, mert hamar híre terjedt, hogy itt csak unatkozni kell kicsit a ponyvák tetején, s előbb utóbb tálalva a betevő. Jöttek hát. Teleülték a környező házak tetejét, erkélyeit, kéményeit, már nem lehetett őket elűzni se. Igaz, a piac is nagyon népszerű lett. A halászoknak soha nem volt ilyen jó dolga, leszámítva a madarak ürüléke okozta bosszúságot. Az pedig nem volt kevés. Az asszonyok napközben a szökőkút vízével tisztogatták ponyváikat és kordéikat, este pedig az erkélyek és ablaktáblák voltak soron. Ezzel együtt lassan mindent ellepett a fehér-szürke ürülék. Egyre kevésbé volt lehetséges tiszta ruhában átkelni a téren, s ettől bizony kissé megcsappant forgalom. Az asszonyok egyre ingerültebbek lettek, hazatérve pereltek férjeikkel, napközben pedig hajba kaptak egymással. Végül néhány család el is költözött, a vevők meg elmaradoztak. Lassan kiürült a város, a sirályok átvették az uralmat. Az ürülék immáron csaknem mindent befedett. A kút vize még szégyenlősen csordogált kicsit, de a vártorony már úgy nézett ki, mintha bemeszelték volna. Egy napon, messzi földről érkeztek idegen sirályok, köztük egy nagyon beteg madár. Kis civakodás után szállást kaptak éjszakára a helyiektől, de ez nagy hiba volt. Másnapra, vagy fél tucat madár maradt holtan a falak között, míg végül az egész kolóniát kipusztította egy titokzatos madárkór. Megszűnt az élet a városkában, ami úgy állt matt fehéren a gyönyörű vidék azúrkék tengerpartján, mintha egy mesterszakács készítette volna tortadísznek. Néhány kíváncsi idegen megközelítette, de fintorogva elszaladt mindegyik hamar. Így járt egy filmeket készítő stáb is, amely helyszínt keresett nagyravágyó terveihez. A velük érkezett asszisztens lány azonban nem szaladt el. Ő maradt. Na nem a városkában, hanem a turistáktól hemzsegő tengerparton nyitott irodát, s nem kevesebbre csábította a városka fényképével az embereket, minthogy megmutatja az egyik legrégebbi közmondás cáfolatát: lehet ürülékből is várat építeni.

(Az alant látható képekből hiányzik egy nagyon fontos alkotóelem, amely egyértelműsíti, hogy nem a fent említett kisvárosban készültek.)

Provence-i napló 1. (Les Brugassieres)

Hogy milyen egy májusi nap Provence-ban?  Olyan, mint mikor az ember nővérét meglátogatja elbűvölő barátnője, csivitel egy sort, s már rohan is tovább. Ragyogásából, frissen magára locsolt parfümjéből a ház minden apró zege és zuga őriz valamit egészen addig, amíg másnap arra nem jár újra.

A brugassieres-i ház teraszán még takaróba burkolózva kezdjük iszogatni kora reggeli kávénkat, ám az utolsó kortyoknál már hálóruháinktól is szabadulnánk szívesen. Látogatóba jött a nap a hegyek mögül, s munkához látott teljes erejével. Elsőként a völgyben megült párával kötekedik, ami szerencsénkre eltart egy darabig, mert a hajnali látványnak különösen élvezhető mélységet ad ez a telepöfékelt mesevilág. A fehérre mázolt ablaktáblákra halk csattanással megérkeznek az első szöcskék, hogy kávészünetnyi napozás után aztán, szép sorjában elpattogjanak a cserjék irányába. Közben megpróbálkozunk összeszámolni, hogy a környező fákról hányféle madár szól hozzá a világ dolgaihoz, de egy ilyen vállalkozás, a leghatározottabban állíthatom, kudarcra van ítélve. Jobb, ha kézzelfoghatóbb foglalatosság után nézek. Például felkapok egy fényképezőgépet, s elindulok a legközelebbi, harmatcseppektől csillogó számtalan virág egyike felé, megfeledkezve előző napi fogadalmamról, miszerint saját kezemre csapok, ha még egyszer ilyen romantikus tobzódásra pazarolom a fennkölt művészetre szánt drága időmet. Cézanne-tól Picasso-ig, itt mindenki haladót alkotott. Erre felé nem lehet felelőtlenül esztétizálni! Méghogy harmatcsepp, meg virágszirom? Ha már alkotás, akkor legyen a kubizmusra hajazó szikladarab, de semmiképpen se valami melankolikus naplemente a tengeren. Szóval irány: a hegyoldal! Ott aztán húzhatja az ember a hátán a napot, feltöltheti telepeit forrósággal, mert ahogyan becsúszik a nap a hegyek mögé, újra itt lesz a didergés reggelig. Ez a didergés azonban, nem kellemetlen állapot, hiszen pár napja ismerjük már a játékszabályokat, csak a reggeli kávékortyokat kell kivárni a teraszon, s a tomboló fényáradatban helyére áll újra ez a kegyesen felcicomázott világ. 

Hedvig (8.)

Eljött hát a nap. Hédi szebb volt, mint valaha. Formás alakja, arcának enyhe szeplői, minden mozdulatra megzizzenő, csavart fürtjei olyan kívánatossá tették, hogy tisztesség ne essék szólván, András alig bírt magával a szertartás alatt. Az alkalomhoz illő ünnepélyes gondolatokat, újra és újra eltolták tőle feltörő testi vágyai. Úgy érezte, menyasszonya mellé kapott egy másik asszonyt, a feleségét. Egyik vonzóbb, mint a másik. A lány szépsége feltűnt másnak is, a menyasszonytánc alatt, minden kéz az illendőség határát tapogatta ki ruháján. A sváb polka, a cigányzene, meg a bor sok mindent eltakart, de a két táborra szakadt vendégsereget nem tudta egymás felé tolni. Feszülten méregette egymást a falu meg a város, elég lett volna egy rossz megjegyzés, hogy elkezdődjön valami patália. Ekkor azonban a szíjjártó által hívatlanul odacipelt vendég, egy köpcös jutasi őrmester hirtelen az udvar közepére perdült, nagyot dobbantott, s közben bedobott egy szót: Kassa! Pillanatra megakadt minden mozdulat, sokan úgy néztek rá, mint valami hibbantra, de papus értette a játékot, s felvette a kesztyűt. Galánta! Felelte rá jó hangosan. Losonc! Üvöltötte önfeledten a kis bíró, s ezzel a társaság, amelyik két órája méregette egymást, egy vidám évődésbe kezdett. Mint pöttyös labdát a gyerekek, meglett férfiak úgy dobálták egymásnak a néhány napja visszacsatolt felvidéki települések nevét. Valaki javasolta, hogy minden név után igyanak is egyet az ott élők egészségére. Ez jó ötletnek tűnt, mert így a többség berúgott, mielőtt még a lakodalom átalakulhatott volna politikai gyűléssé. Szóval oldódott a hangulat, de a hideg novemberi este csakhamar hazazavarta a legelszántabb csujogatókat is a présház udvarán felállított hosszú asztal mellől.

Ahogyan az utolsó vendég is elszédelgett, a sötétből előbújt a macska. Megvető mozdulataiból látszott, hogy alig tűrhette azt a sok felesleges nyirvákolást, amit az emberek egész délutánra magukkal hoztak. Végre letelepedhetett a bejárati ajtó elé, amelynek másik oldalán az ifjú pár csókolózott serényen. Alig várták, hogy keresztanyu és a pedellus befejezzék a megmaradt ételek körüli serte-pertét, egyik kezükkel a dunyháról rángatták le a díszes takarót, másikkal magukról az ünnepi ruhákat, s mire András kibontotta Hédit az utolsó, bonyolult textiliákból, már mindketten eszevesztetten lihegtek. Még akkor is tépkedték, marcangolták egymást, amikor már csak a húsuk volt rajtuk. A verítékező bőr fogukra, nyelvükre került, ízétől még csak jobban követelték egymás testének azokat a titokzatos részeit, amelyek féktelen örömet okoznak, s amelyeket most már akár minden éjszaka felkereshetnek egymáson. Aztán a még ziháló, de már csendesdő két test, bizonygatta egész éjszaka, hogy felesleges a szó két ember között, nincs semmi lényeges, amit ne lehetne elmondani egymás érintésével.

(Folyt. köv. júniusban)

Hedvig (7.)

Alaposan rászakadt a munka Andrásra. Alig aludt. Komolyan vette a férfiak ősi kötelességét, fészket kell építeni a családnak. Utat vágott a pókok és hangyák birodalmában, s a legvédettebb sarokban egy ágyat, meg egy széket állított fel magának. Aztán körülnézett, hol is kezdje el. Igazából nem volt kétséges a sorrend, mert a padlódeszkákra, ahol egykoron nagyapóék táncos lába kopogott, nemsokára bölcső kerül. Nekilátott hát. Delente Hédi jelent meg kosárral, hogy a diófa alatt megterítsen, aztán a kertben kapirgált kicsit. De bármit csinált, András rászólt, féltette az állapota miatt. A házba jószerivel be se engedte, mert a falak annyira kihűltek az évek során, hogy egész nap tömködni kellett a kályhába a fadarabokat. Dőlt a füst a kéményből bolondul, de a szomszédos gazdák is kitettek magukért, mert a kertjeikben meggyújtott nyármaradványok ugyancsak nem kímélték az eget. Kesernyés füstszag lepte be az egész Öreg-hegyet, akárha ördögök szállták volna meg. A pedellus eleinte nem sokat segített, inkább duzzogott, hogy elvették tőle birodalmát, de amikor rájött, hogy továbbra is hozzájut borához, elkezdte Andrást dicsérni fűnek-fának. A szomszédasszony meg is jelent egy kosár pogácsával, meg egy üveg borral, de pillanatnyilag legkevésbé a tere-ferére volt idő. Na meg Hédi továbbra sem volt túl közlékeny, különösen nem az idegenekkel. Pedig alakult az ő dacból született szabadsága, csak valahogy magányosnak érezte magát benne. Kellett volna időnként egy nagy, csontos váll, amelyik éjszakánként puha párnának hazudja magát. Dehát András válla nem tudott hazudni. Elbírt zsákot, farönköt, kőfalat is, de egy női sóhajt nem bírt el. Talán majd erősödik idővel! Addig is hadd tegye a dolgát, mert mindjárt itt a tél. Kisvártatva megérkeztek a bútorok Hédi városi szobájából. A félig-meddig polgári miliőből örökölt darabok nagyon furcsán hatottak ebben a vidéki hangulatú házban. Két világ méregette egymást, két ember világa. Félő, hogy a lakodalmon összeverődő társaság sem fog majd dűlőre jutni egymással. Jó lesz vigyázni, mert ha az Andrást meglátogató falubéliek a szép őszi metszéseit dicsérték, papusék biztos, hogy az ajtók durva mázolásán fintorogtak. De a fiatalember békésen mosolygott minden megjegyzésen. Kedvesen megsimogatta Hédit akkor is, amikor a lány a falusi csizmákon behordott sár miatt dohogott. Előre vetítődtek az elkövetkezendő évek. Talán történhettek volna a dolog kicsit másként is, de a világ leghatalmasabb kártyaasztalának is megvannak a maga törvényei. Nehéz azokat kijátszani. Mindenestre amióta mozgás volt a házban, esténként megjelent egy csillogóan fekete macska. Némi elemózsiát elfogadott, de soha nem hagyta, hogy bárki megsimogassa. Csak ült, mint egy társalkodónő, aki fegyelmezetten várja úrnőjét. Néha távolabb maradt, s onnan fürkészte ahogyan a nap világával együtt András ereje is elfogy, s a girbe-gurba padról a csillagokat kémleli. Elvoltak így egy darabig, aztán a férfi felállt, kedvesen felé fordult, s jó éjt kívánt neki.  

(Folyt. köv. holnap)

Hedvig (6.)

András idegességében pépesre markolászta a virág szárát, amit kedvesének hozott. Hédi késik. Talán le sem tud jönni a házból, ki tudja mi játszódhat most odafent. Aztán alig ismert rá, amikor megérkezett. Kisírt szemek, lassú mozgás, mint akire ráijesztettek a csendőrök. Száraz mondatokban vázolja a helyzetet, aztán néz a semmibe. A fiatalember, aki most szerez tudomást az elmúlt napok történéseiről, úgy érzi magát, mint akit beültettek egy gigantikus vízesés alá, mely időnként köveket sodor a feje búbjára. Ma reggel még annak is örült volna, ha kedvenc kutyája vele van városi magányában, most pedig egyenesen arra szólítják fel, hogy alapítson családot. Igaz, az első felelőtlen lépéseket már megtette. Hogy mit keres ebben a helyzetben, azt majd később végig kell gondolnia, ebben a percben azonban más a feladat. Megfogta Hédi kezét, s olyan hirtelen indult el vele, hogy a lány szinte szállt utána, mint valami beakadt köpeny. Meg sem állt a műhelyig. A formaságokon nem gondolkodott, mondta, ahogyan jött. Papusnak alig volt ideje felállni a székről, szutykos kezét kötényébe törölgette, s valami olyasmit motyogott, hogy amit a férfiember gyakran kotyvaszt magának, azt néha meg is kell ennie. Ezzel meg is volt a lánykérő. Andrást nem érdekelte, hogy nem fogadták szeretettel, nem érdekelte, hogy senki nem akart koccintani vele, azt sem vette észre, hogy Hédi is épp csak elvan ezzel a helyzettel. Ő szárnyalt örömében, s boldogan visszahúzta magával a könnyű köpenyt a pavilonba. Na, de ott aztán olyan hosszú csókot kényszerített ki magának, hogy egy felületes szemlélő akár romantikus kerti szobornak is vélhette volna őket.

Teréz anyu segítségével tehát idejében sikerült Berg úr döcögő mozdonyát tolatásra átállítani, mert az ellenirányból egy sebesvonat közeledett szerelemmel, gyermekáldással, szép jövővel megpakolva. Legalábbis ő azt hitte. Hiszen, mint már kiderült, korábban sem volt minden tudás birtokában. Ő is csak azt látta a másik emberben, amit látni akart benne. De nem ez volt az egyetlen tévedése. Hiszen eljövendő boldog évekről papolt az ifjú párnak, miközben valahol Bajorországban egy bajuszos ember egyre gátlástalanabbul emelgette már a karját. Na, de ne szaladjunk annyira előre. Most egyelőre Hédinek meg kell vívnia szabadságharcának második csatáját, el kell érnie, hogy Andrással elkerülhessenek a háztól. Hogy pontosan miért azt ugyan keresztanyu sem értette, de asszisztált hozzá teljes szívével.

Volt a cipészmesternek egy kicsit elhanyagolt szőlője a város melletti dombokon, amit szintén az öreg pedellus tartott karban. Már úgy, ahogy. A hozzá tartozó hatalmas présház berendezését a bogarak és az egerek csaknem teljesen szétrágták, s bár a falak még kétségbeesetten tartották magukat, a bor illata már a pince legeldugottabb sarkába húzódott vissza, a tiszteletlen léghuzamok elől. Az idegesen összekapkodott szüretekből ugyan származott valamicske nedű, de az még csak nem is hasonlított nagyapóék gondos, szép boraihoz. A pedellus napközben málnaszörppel öntötte fel a fanyar bort, este meg már mindegy volt. A domb másik oldalán fekvő szántót és gyümölcsöst nagyon régen kiadták felesbe az egyik szőlőhegyi lakónak, aki évszámra siránkozott, hogy mennyire nem éri ez meg neki. Nos hát a pusztulás jelei jelentős érvek voltak amellett, hogy András magával hozott tudásával egész kis birodalmat eszkábálhatna újra a szőlőhegyi csatatérből, ha odaköltözhetnének az ifjú házasok. Papus hitte is, meg nem is, de úgyis csak gond volt az a szőlő, s mi tagadás, azt sem bánta, ha nem billegeti magát itt a házban a kuncsaftok előtt ez a falu bolondja, – akármilyen jóképű is. Legyen hát, ahogy akarják.

(Folyt. köv. holnap)

Hedvig (5.)

Eltelt néhány hét, mire papus nyomatékosan megjegyezte, hogy Berg úr aznap este tiszteletét teszi. Kér mindenkit, Hédit különösen, hogy öltözködjék az alkalomhoz megfelelően. Vagy úgy! A lány tekintete találkozott keresztanyuéval. Mindketten feszülten jártak-keltek egész nap, tolva maguk előtt a csikorgó estét, de csakhamar ebédhez szólított az óra. Papus, szájában az asztali áldásra előkészített szavakkal várakozott, mikor Hédi megjelent az ajtóban egy tál gőzölgő tyúkhús levessel. Az ebédlő közepén megállt, s amikor a szemek rászegződtek, elengedte a tál füleit, majd maga is a porcelándarabok közé rogyott. Nagyot visszahangzott a csattanás, a hatalmas csirkecombok pedig versenyt szaladtak az aranysárga levestészta darabokkal, örvendezve későn jött szabadságukon. Repülő sót gyorsan, míg nem jön az orvos, de legalább vegyük ki szegény lányt a párolgó tócsából. A kanapéra fektetve néhány arcpaskolás után már térne vissza belé a lélek, de a riadt szemek még kövér könnycseppeket küldenek maguk elé gyorsan, hogy tulajdonosa dolgozhasson mögöttük szerepének további részletein. Az asszonynép tudja ilyenkor a dolgát, de papus tanácstalanul áll a romhalmaz kellős közepén. Keresztanyu, mintha egy regősének sorait olvasná, halkan kommentálja az események menetét, ami persze senkit nem nyugtat meg, de arra jó, hogy Hédi, hibátlanul követni tudja, hol tart saját jelenetével. Na körülbelül most kell feltennie azt a kétségbeesett kérdést: „Csak nem, úgy vagy te lány?” Erre kell felsírni igazán. Jól van. Sikerült. Most a papusra kell vigyázni, mert az ő korában könnyen jöhet egy szélütés a megrázkódtatástól. De a cipész mester csak áll, tátog egy kicsit csendesen, aztán szótlanul elvonul. Vasárnapi öltönyében úgy fest a három lábú kis székére zuttyanva, mintha egy másik színdarabból tévedt volna ide. Fejét lehajtva motyogja az odasomfordáló pedellusnak, szaladjon Berg úrhoz, s mentse ki a mai napot. Aztán majd meglátjuk.

Egy biztos. Akárhogyan is kanyarodik már a család története, szégyent hozott ez a lány mindenkire. Papuska éjszakákon át rágódott, újra rákapott a dohányzásra, s felverte a szomszédos házakat hajnali köhögéseivel. Mint a család összes ügyes-bajos dolgát, ezt is egyedül kellett valahogy megoldania. Mamuskára nem számíthatott, egykedvűen kérődzött zsírfoltos köpenyeinek egyikében. Hédihez a keresztanyun kívül nem nagyon közeledett senki, legfeljebb kikapták kezéből, ha emelni készül valamit. A feszültség már a házfalakat feszegette mire eljött a második felvonás ideje. A néhány nap konok hallgatás Hédit is megviselte. Bántotta, hogy ilyen állapotban látja papust, de azon a szűk folyosón, amelyen most ő közlekedett, nem voltak kijáratok. Remegő hangon előadta hát újabb jelenetét, megvallotta a ház urának, hogy kinek az áldását hordja a szíve alatt, Berg úré helyett. Papus talán még rosszabb állapotba került, mint az első hír hallatán, hiszen titkon reménykedett lánya ízlésében, de immáron bizonyossá vált, hogy az a málészájú, parasztgyerek lesz az ő veje. Szűzanya, Mária! – mondta hangosan a cipész mester, a fohász többi részét pedig már csak gondolta magában. Hát akkor álljon ide legalább az a gazember és legyen bátorsága megkérni lánya kezét, ha már összekeverte a házasodás sorrendjét. Hogy csapjon bele az a mendergős ménkü!  

(Folyt. köv. holnap)

Hedvig (4.)

Hédit azóta nem hagyta nyugodni a gondolat, mióta az a kedves fiatalember megjelent papusnál a csizmákért. Hogy miért pont ő? Ki tudná megmondani? Egy nő megérzését nem lehet matematikai képletbe szorítani. Csak. Ha a korzóra sodorná őt is a vágy, előnyben lenne a többi jelentkezővel szemben. Ám a korzó nem András műfaja volt, mert így hívták ezt a faluról nemrég ideszédült fiatalembert. A város szélén kapott munkát egy gazdaságban, ahol afféle mindenese lett a jószágigazgatónak, aki alaposan kihasználta a fiú rátermettségét, munkabírását. Szabadideje nem nagyon maradt hát, de ha maradt is, legfeljebb húgát látogatta meg a zsidó fogorvoséknál a különbejáratú cselédszobában. Három hétvége is eltelt a sétálóutcán, mindhiába. Aztán egyik nap a vállára dobott lószerszámokkal jelent meg a műhelyajtóban. A cipész mester olyan meghökkenten nézett fel háromlábú székéről, mintha maga a ló állított volna be. Andrásnak sikerült köszönés helyett egy cifrát káromkodni, ami minden kétséget kizáróan még a korábbi felháborodásához tartozott. Ezért restelkedett egy sort, s csak utána bomlott ki szavaiból, hogy miért is akarja medvék elé vetni azt a részeges szíjártót, akinek munkája fabatkát sem ér. A cipészmester kelletlenül vizsgálta a szerszámokon felszakadt varrásokat, de szólani nem tudott, mert szája bal sarkától a jobb sarkáig faszegek sorakoztak, munkára előkészítve. Ezek voltak azok a ritka percek, amikor nem fütyörészett alaktalan dallamokat, s nem formált véget nem érő göcögő hangokat. Nem nagyon értette, hogy mi dolga lenne neki ezzel a fércmunkával, mindenestre beverte szépen sorjában a szegeket a megfelelő talprészbe, majd levette a bakancsot a térde közé szorított formáról, végül kérdőn megemelte fejét. András már látta, hogy sokat nem remélhet a mestertől, de abban bízott, hogy tanácsért csak jó helyen jár. A mester kicsit túlfontoskodta a problémát, de a megoldására hosszasan nem akart ráállni. András lelkesítve őt sűrűn bólogatott, s bár tájszólása egyáltalán nem volt, a gyakran hozzáfűzött hö, meg hö, hö megjegyzései mégiscsak elárulták egyszerű szókészletét.

Könnyű helyzetet kínált fel Hédinek ez a nap, mert a két férfi a tornácon végigfektetett lószerszámok fölött görnyedt, s a homlokát törülgette. Szaladt hát a vizes kancsóval, s mikor odaért, úgy nézett András két gyanútlan szemébe, hogy ez a pillantás beleragadt a fiatalember következő négy évtizedébe. Ettől az egyetlen pohár tiszta víztől úgy megrészegedett, hogy fél emberöltőn keresztül elégedetten tárgyalt a Mindenhatóval, bármi történt is. Már a következő nap délutánján a pavilonban ültek kéz a kézben, s noha Hédi vigyázott a látszatra, agya dolgozott serényen, mert András Berg úrral futott versenyt. Nincs vesztegetni való idő, pár napon belül újabb féleszű, felelőtlen éjszakára kell sort keríteni.

Az alsó kert vége egy patakkal volt határos. András a mederben kövekről kövekre ugrálva, ágyékában üvöltő vággyal, kezében lopott virággal a pavilonig osont. Hédi már várta. Mi tagadás, benne is dobolt kicsit vágy, ha nem is annyira András után, mint inkább a felidézhető két év előtti éjszaka után. Nem sok szó történt közöttük. Hamar túljutottak azon a nagy csodán. Aztán újra és újra, mígnem keresztanyu figyelmeztető jelt adott, hogy a ház népe már motoszkál. A konyhában lassan a kora hajnali gőz kanyarodott.

(Folyt. köv. holnap)

Hedvig (3.)

Mindenki boldog gyermekzsivalyt remélt a ház köré, s egy jókötésű férjet, aki tovább viszi majd ezt a kehes kis udvarházat. Ezt mindössze Hédi nem akarta. Nem vágyott az ájtatos templomi térdeplők közé, nem vágyakozott olyan egyenruha után, amely egyik oldalról a fegyverébe, másikról asszonyába kapaszkodva billeg a korzón, legkevésbé pedig arra vágyott, hogy a bigott kisvárosi bagázs elvárásainak eleget tegyen. Akkor inkább Jézus menyasszonyai közé áll be, bár az ártatlanságával már lenne egy kis lelkiismereti probléma. Hát igen. Eddigi életének nagy ajándéka volt az tavalyi kora nyári este ott a pavilonban. Uram atyám! Mi minden fér bele egy rövid éjszakába! Féleszű cselekedet volt annyi bizonyos, de nem bánt meg semmit. A háziak úgysem vették észre, talán csak Keresztanyu …. De nem, ő sem valószínű. Igazából csak a papustól rettegett kicsit. Az ő kerítései mögé nem sok minden fér bele a munkán és a templomon kívül. Ráadásul az utóbbi időben gyanúsan sokat emlegeti azt a csizmadiát, a Berg urat. Célozgat munkabírására, gyarapodására, egyedüllétére. Persze merő képtelenség, hiszen a csizmadia alig valamivel fiatalabb nála és a mamuskánál. Hiába tud héthatár híres goiser varrott csizmát készíteni, ha pattanásos a bőre, haja zsíros, háta pedig olyan görbe lett már, hogy esténként félórát is billeg tán, amikor hanyatt fekszik. Még csak az kéne, hogy egy ilyen Berg úr oldalán lássa őt viszont Kálmán, amikor visszajön. Mert ugye visszajön. Szívesen bosszantaná ugyan a hűtlen fattyat valami jókötésű férjjel, de az nem a csizmadia lesz, annyi bizonyos.

A világ legdrágább keresztanyujától, Teréz anyutól próbált megtudni valamit papus terveiből. Mosás közben megállt Teréz anyu keze, rátámaszkodott a dézsa szélére, s könnyes szemmel Hédire nézett. Nem a gőzölgő, büdös, lúgos, víztől könnyezett, annyi bizonyos. Nem is szólt semmit, csak fájdalmasan bólogatott, a szinte fel sem tett kérdésre. Tehát jól sejtette Hédi ezt a csizmadia ügyet. Lépni kell valamit, méghozzá sürgősen. Vasárnaptól újra korzó, adta ki a jelszót. Teréz anyu cinkosan bólintott. A kisváros összes fiatalembere ott keresi magának a csodálható vádlikat, tomporokat, kebleket. Ilyenkor az egész sétálóutca maga a csendesen tomboló erotika. Még a korosabb, szeriőz párok is méregetik egymást titokban, hogy majd előhívják a képeket a megfelelő pillanatban, saját játékos örömükre. Két csoportra oszlik ilyenkor a város, felvonulókra és nézőkre. Ámbár olykor összekeverednek a szerepek. A város két fiatal ügyvédje például barátságosan kvaterkázva vezetgeti egymás mellett felcicomázott feleségét, miközben mondatonként más és más irányba emelgeti kalapját, vagy megcsippenti fejfedője szélét egy köszönést imitáló mozdulattal, attól függően kinek mekkora tisztelet jár. Pedig egymást sem tisztelik, hiszen hét közben bármit megtesznek egymás ellen, az ügyfelek kedvéért. De itt sétál az idős fogorvos is minden vasárnap délután fiával, a félhülye, alkoholista fogtechnikussal. Egyformán hátra tett kézzel, ugyanolyan szürke felöltőben, azonos ritmusban lépdelnek, miközben mindkettőjüket ugyanazok a női illatok késztetik hódolatteljes félfordulatokra. Mintha zsinóron rángatnák őket. De mintha az egész várost zsinóron rángatnák titokzatos erők, amelyek játékosan keverik a tiszteletlen vágyakat a tíz parancsolattal. Hát itt kínálgatja magát Keresztanyu és Hédi. Igaz céltudatosabbak, mint a fel s alá vonulók összessége. Legalábbis Hédi nagyon tudja, hogy mit akar.  Megtalálni Berg úr vetélytársát. Méghozzá sürgősen!

( Folyt. köv. holnap)

Hedvig (2.)

Hédi általában hajnaltól sürgött-forgott a többiekkel együtt a ház körül, aztán esténként órákon át lebegett magányosan az alsó kert apácaráccsal borított pavilonjában. A ház népe nem értette, hogy mit csinál ott, hiszen a tákolmányban álló hosszú, kecskelábú asztalt többnyire úgy elborították a kertész által összeszedett lehullott gyümölcsök, hogy alig lehetett mozdulni tőlük. De ő szerette ezt az édeskés, rothadó illatfelhőt, mely néha annyira sűrű volt, hogy szinte el lehetett bújni benne. Nemcsak nyári záporokat, de süvöltő téli viharokat is végigült már itt a cipész mester egyetlen, imádott lánya. Fejcsóválva ugyan, de hagyták békében, tegyen, ahogyan jónak látja. Egyre zárkózottabb lett, ahogyan telt múlt az idő, egyre több időt töltött az udvarnak ebben a szegletében. Sűrűn kapta magát azon, hogy valaki figyeli. A szemközti padról az a hirtelen-kék, világító szempár böki meg váratlanul, amely szürkületben szinte már fehérnek hat. Ilyenkor a felelevenedő emlékek átrepítették abba az elképzelt világba, ahol a szempár tulajdonosa is fontos szereplő. Mit fontos? A legfontosabb! Kálmán. Hosszú percekig aztán képtelen volt visszagyömöszölni magát a meséből a kisváros siralmas valóságába. 

Kettőjük  titkáról azonban nem beszélt senkinek. Keresztanyja volt az egyetlen, aki értett a hallgatásából is. Ő volt az, aki aggódott érte, s minduntalan azt a régi kis cserfest kereste benne, akivel olyan jól tudták kifigurázni a ház népének minden dőreségét. Akivel vasárnaponként karonfogva lehetett végigsétálni a korzón, boldogan fogadva halk füttyentéseket, kócos bajuszok alól. Úgy festettek egymás mellett, akár anya és lánya. Gyermeke helyett volt ő a gyermeke. Nagyon örült, amikor Kálmán egyik napról a másikra eltűnt a ház környékéről. Női ösztönei csalhatatlanul megsúgták, hogy ez a katonaviselt pernahajder nagyon kitanulta valahol a csibészséget. Hiába volt rokon, nem volt jó véleménnyel róla. Bár meg kell hagyni, az összes átlátszó huncutsága ellenére, volt ebben a fiatalemberben valami vonzó. Olyan harsogó szabadosság áradt belőle, ami az ő poros világukban akkorát szólt alkalmasint, mint egy karikás ostor. Nem is szerették a városban Kálmánt sokan. Azt mondogatták, nem lehet a szemébe nézni, mert valahogy az ember tekintete nem kapaszkodhat meg az arcán. Inkább csak a hangját lehet hallani, meg valami émelyítő kölni illatát érezni. Hát, a fene tudja. Azért jó, hogy van ilyen férfi is. Bizony, hogy jó! De ne itt ólálkodjon, ahol egy sebezhető lánygyermek csodálja minden mozdulatát. Nézzen nehezebb préda után.

Egyetlen emberhez volt gyengéd Hédi. A szomszéd házban lakó presbiter szélütött anyjához, aki csak ült egész nap egy karosszékben, s az ablakon át szemközti tűzfalat bámulta. A hasasodó vakolat lepottyant volna már rég, ha ő nem tapasztja rá naphosszat eszelős tekintetét. A matróna derékig érő, ősz haját órákon keresztül fésülgette, néha lehajolt hozzá, s cinkosan motyogott valamit a fülébe. Az öregasszony csak ült mozdulatlanul, nem reagált semmire. Ölébe ejtett kezei, mint két összeütközött madár pihentek, s várták az estét, hogy aztán kivárják a reggelt. Arca egyre inkább egy bölcs, öreg indián harcoséra emlékeztetett. Ezekben az időkben ő volt az egyetlen bizalmasa. Ami e rezzenéstelen archoz tartozó fülben megfordult, abból az a divatos bécsi neurológus, Hédi egész jövőjét megmondhatta volna előre, de pillanatnyilag nem sejtette azt senki. 

(Folyt köv. holnap)