Hédit azóta nem hagyta nyugodni a gondolat, mióta az a kedves fiatalember megjelent papusnál a csizmákért. Hogy miért pont ő? Ki tudná megmondani? Egy nő megérzését nem lehet matematikai képletbe szorítani. Csak. Ha a korzóra sodorná őt is a vágy, előnyben lenne a többi jelentkezővel szemben. Ám a korzó nem András műfaja volt, mert így hívták ezt a faluról nemrég ideszédült fiatalembert. A város szélén kapott munkát egy gazdaságban, ahol afféle mindenese lett a jószágigazgatónak, aki alaposan kihasználta a fiú rátermettségét, munkabírását. Szabadideje nem nagyon maradt hát, de ha maradt is, legfeljebb húgát látogatta meg a zsidó fogorvoséknál a különbejáratú cselédszobában. Három hétvége is eltelt a sétálóutcán, mindhiába. Aztán egyik nap a vállára dobott lószerszámokkal jelent meg a műhelyajtóban. A cipész mester olyan meghökkenten nézett fel háromlábú székéről, mintha maga a ló állított volna be. Andrásnak sikerült köszönés helyett egy cifrát káromkodni, ami minden kétséget kizáróan még a korábbi felháborodásához tartozott. Ezért restelkedett egy sort, s csak utána bomlott ki szavaiból, hogy miért is akarja medvék elé vetni azt a részeges szíjártót, akinek munkája fabatkát sem ér. A cipészmester kelletlenül vizsgálta a szerszámokon felszakadt varrásokat, de szólani nem tudott, mert szája bal sarkától a jobb sarkáig faszegek sorakoztak, munkára előkészítve. Ezek voltak azok a ritka percek, amikor nem fütyörészett alaktalan dallamokat, s nem formált véget nem érő göcögő hangokat. Nem nagyon értette, hogy mi dolga lenne neki ezzel a fércmunkával, mindenestre beverte szépen sorjában a szegeket a megfelelő talprészbe, majd levette a bakancsot a térde közé szorított formáról, végül kérdőn megemelte fejét. András már látta, hogy sokat nem remélhet a mestertől, de abban bízott, hogy tanácsért csak jó helyen jár. A mester kicsit túlfontoskodta a problémát, de a megoldására hosszasan nem akart ráállni. András lelkesítve őt sűrűn bólogatott, s bár tájszólása egyáltalán nem volt, a gyakran hozzáfűzött hö, meg hö, hö megjegyzései mégiscsak elárulták egyszerű szókészletét.
Könnyű helyzetet kínált fel Hédinek ez a nap, mert a két férfi a tornácon végigfektetett lószerszámok fölött görnyedt, s a homlokát törülgette. Szaladt hát a vizes kancsóval, s mikor odaért, úgy nézett András két gyanútlan szemébe, hogy ez a pillantás beleragadt a fiatalember következő négy évtizedébe. Ettől az egyetlen pohár tiszta víztől úgy megrészegedett, hogy fél emberöltőn keresztül elégedetten tárgyalt a Mindenhatóval, bármi történt is. Már a következő nap délutánján a pavilonban ültek kéz a kézben, s noha Hédi vigyázott a látszatra, agya dolgozott serényen, mert András Berg úrral futott versenyt. Nincs vesztegetni való idő, pár napon belül újabb féleszű, felelőtlen éjszakára kell sort keríteni.
Az alsó kert vége egy patakkal volt határos. András a mederben kövekről kövekre ugrálva, ágyékában üvöltő vággyal, kezében lopott virággal a pavilonig osont. Hédi már várta. Mi tagadás, benne is dobolt kicsit vágy, ha nem is annyira András után, mint inkább a felidézhető két év előtti éjszaka után. Nem sok szó történt közöttük. Hamar túljutottak azon a nagy csodán. Aztán újra és újra, mígnem keresztanyu figyelmeztető jelt adott, hogy a ház népe már motoszkál. A konyhában lassan a kora hajnali gőz kanyarodott.
(Folyt. köv. holnap)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése