Oldalak

Összes oldalmegjelenítés

2011. február 28., hétfő

Várakozók

Már csak néhányan maradtunk állva. Mellettem az öreg épp csak megemelte a fejét, mikor az unokaöccse összerogyott. Nem volt benne csalódottság, sőt elismerően mormogott, hogy ilyen fiatalon a döntőig bírta.
– Nem hiába. – mondta.  – Az ország egyik leggazdagabb bankja az edzőpartnere. Sokra viheti még a kis fickó, ha nem adja fel idejekorán ezt a küzdősportot. Nekem sem az Adóhivatallal kellett volna tréningezni az idei bajnokságra. Bár az sem piskóta, de a devizások most helyzeti előnyben vannak, az kétségtelen. Maga hova tartozik? Devizás? Hm, az jó! Sokat számít a jó választás. És persze a gének. Hiába, a sok százéves sporthagyományt nehéz felülírni. Csábítgathatják az ígéretes versenyzőket a tehetősebb országok, ha egyszer nálunk a legjobbak a körülmények ahhoz, hogy edzésben maradjon valaki. Ha valaki igazi várakozó világklasszissá akar válni, itt van a legnagyobb esélye. Itt vannak a legjobb edzők, itt vannak a legrégebbi módszerek. Na meg az olyan kiöregedett várakozóktól is lehet tanulni, mint én. Az öcsköst is én tanítgattam. Mutattam neki, hogy van, aki versesköteteket mond fel magában, van, aki káromkodással tartja fitten magát, meg van olyan is, aki egyszerűen csak imádkozik. Kinek mi a módszere. A legújabb technika állítólag a fejben futás. Próbálta már? Én ahhoz már öreg vagyok. Különben mindegy, csak ne zsibbadjon el az ember. Nagyon jön fel ez a sport, kérem, egyre keményebb a mezőny, s már kiszűrik az olyan régi doppingszereket, mint például a protekció. Azzal simán, fél lábon is, bármit kivárhatott az ember. Annak idején még mackónadrágos amatőrök is indultak velünk együtt. Ma meg már mindenkinek le kell igazolni valamelyik sportegyesületbe, különben még a sóhivatalban sem várakozhat. Az ilyen könnyen a társadalom peremére sodródhat, ha sehol nincsen várólistán. Hallotta, hogy egyesek virtuális várakozással cselezgetnek? Hiába, azt nem veszi be már senki. Csak az igazi várakozásból épülhet fel a társadalom. Maga se türelmetlenkedjen soha! Az nem vezet sehova!

2011. február 19., szombat

Pinocchio a rengetegben

A katonák előre szegezett fegyverrel, üvöltve rohamoztak meg egy unatkozó tisztást valahol északon, a hegyek belsejében. Már majdnem az erdő széléhez értek, mikor parancsnokuk a meredek lejtőn elvágódott, s fején félrebillent rohamsisakjával mély barázdát szántott a télvégi erdő puha altalajában. Bár hatalmas csörömpölés kísérte a mutatványt, katonái nem mutatták a segítőkészség fikarcnyi jelét sem, csupán néhány riadt rágcsáló dugta ki a fejét odújából. A tizedes szentségelve tisztogatta sáros ruháját a bokrok mentén, mire Pinocchio harcos a tőle megszokott fapofával megjegyezte: ”Látjátok fiúk, így kell pillanatok alatt lövészárkot ásni!” A tizedes megpróbálta egy „Sorakozó!” vezényszóval helyreállítani a fegyelmet, hogy aztán mind a hét harcosának keményen a szemébe nézhessen. Nem vette észre, hogy az iménti mélyen szántó mutatvány mementójaként állának borostáin egy tiszteletlen levéldarab illegeti magát, ami miatt a honvédek kénytelenek légszomjat és köhögőrohamot szimulálni, hogy röhögőgörcsüket elrejtsék. Egyedül Pinocchio nézett el parancsnoka feje felett becenevéhez méltó fapofával. Ez már több a soknál! „Irány az ég alja!” – harsogta a vezényszót a remegő száj az ijedt levéldarabka fölött. Ez azt jelentette, hogy a katonának addig kell teljes menetfelszerelésben futólépésben haladni a látóhatár széle felé, amíg a tizedes vissza nem rendeli őt sípjával. A táv hossza a bűn súlyától függ, meg attól, hogy mennyire pikkel az illetőre. Ez a sík terepen megszokott büntetési forma azonban itt, a sűrű erdőben merő képtelenségnek tűnt, hiszen pár lépés után már sem látó-, sem hallótávoságról nem lehetett beszélni. Pinocchio azonban nekiiramodott, még mielőtt a tizedes ezt végig gondolhatta volna. Pár méter után már csak sétálgatott, míg kisvártatva egy erdészházhoz ért. Annak udvarán anyóka szerencsétlenkedett egy nagy kosár fával. Ő átugrott a kerítésen, s a kosárral együtt szinte az anyókát is bevitte a házba. Aztán fordult még néhányat, s mire letette az utolsó öl fát a kályha mellé, az asztalon forró tea, meg egy kis kolbászvég várta. Szabódva leült falatozni, közben előadta rögtönzött történetét, miszerint a közelben álcázó hadgyakorlatot tart ezrede, s akit az ellencsapat három napon belül megtalál az erdőben, arra a hadgyakorlat végén két hét fogda vár. Na ezt a lelketlenséget nem hagyhatta az anyóka, hiszen errefelé dermesztőek még az éjszakák. Tyúkot vágott, befűtött a vendégszobába, Pinocchio pedig evett, ivott, aludt, s megszerelte az összes villanykapcsolót. Harmadnapon aztán felhívta a laktanya ügyeletes tisztjét, hogy még mindig várja a következő parancsot. Nosza hamar, dzsipet küldtek a megkerült bakáért, rajta egy kanna forró teát, meg az ezredorvost. Pinocchio útközben duzzogva előadta a dokinak, hogy a tizedes parancs nélkül hagyta őt, s most biztosan elfagyott a lába, de minimum tüdőgyulladása van. A gyengélkedőn ápolták, hizlalták napokig, s hősies kitartásáért eltörölték folyamatban lévő összes fenyítését. A tizedes pedig újabb és újabb jelentéseket körmölt a mérges ezredorvos méltatlankodó feljegyzései mellé.

2011. február 13., vasárnap

Zaj a Gödörben

Egy elcsigázott Utcalány támasztotta a színpad szélét, miközben a Télapóval kokettált, aki ebből semmit nem vett észre, viszont egy teátrális gesztussal beleivott a Kalózok sörébe, majd hálából úgy vágta hátba az egyiket, hogy a másik kettő a pisztolya után kapkodott, mert aznap estére már elegük volt a zrikából, hiszen éppen csak beléptek az Gödörbe, máris átestek a földön pihenő Zsiráf mérföldes nyakán, amin a Kisherceg és a Grófkisasszonyok olyan hangosan kezdtek el röhögni, hogy az egész terem felfigyelt a kínos jelenetre, de hogy emiatt bunyóra ne kerüljön sor, az  énekesnőnek öltözött Énekesnő, kezébe vette a mikrofont, s kiderült, valóban ő az énekesnő, amin persze ő egyáltalán nem csodálkozott, csak a Japánnak álcázott japánok, akik a szombat éjszakából átmosolyogták magukat a vasárnap hajnalba, amikor még mindenkinek ütemre mozgott a lába, kivéve a Vaskályhát, bár a gitárszóló alatt őbenne is annyira felizzott a láng, hogy teljesen bekormolta Tuskó Hopkinst, aki csakis Csülök barátja miatt tűrte a kályhából áradó meleget, de lassan belátta, hogy az univerzum rendjén ő sem változtathat, így hát barátját Tormára és a Piros Fazékra bízta, ő pedig belekarolt a Hatos Villamosba, s hazacsilingeltek. Hát valahogy így történt az este. Jó volt!
                                                                                
                                                                            Lejegyezte: a Fényképezőgép

A képeken a Make Some Noise-nak álcázott zenészek, valamint néhány körözött, de ma még beazonosíthatatlan figura látható.

    

2011. február 6., vasárnap

Fagypont alatt (2. rész)

Fent a hegyen az öregasszony egész éjszaka nem aludt. Hol dühében nyöszörgött, hol fájdalmában, de egyre gyakrabban akadt bele a szeme a komód feletti feszületbe. Most nem úgy nézett rá, mint amiről csak a port kell letörölni. Érezte, hogy valami visszafordíthatatlan történt, hogy lassan fizetnie kell mindenért. Tudta ezt már akkor is, amikor éveken át az ágyból nézte férje hátát, ahogy a szemközti szőlőben dolgozott, ő pedig titokban valaki másnak kitárulkozott. Azon az ágyon ráadásul, amelyen még ott volt férje álmának összes illata. Pedig András mindent megtett érte, de ő nem tudta férjét megszeretni soha. Már a nadragulyán gondolkozott, de csak halogatta, s közben eltelt az életük. Így bolyongott bűnbánón a múltban, míg az ünnepek után megkapta az üzenetet. Másnap a levélhordó kezébe kosarat nyomott. Kendőbe göngyölt csörögefánkot, egy üveg bort és a metszőollót. Életében először szánt valamit igazán jó szívvel férjének. András azonban félretolta a fánkot. Belesüthette az asszony a haragját is. A bort is félretette, mert nem volt nagy ivó, inkább csak készítette a nedűt. Aznap este mégis sokat ivott, mert a hegybíró húzta le az asztalához, ahol cimboráival poharazott. Sokadik kancsóval fordult már Borcsa, amikor az egyik vincellér szájából afféle asszonygyalázó mondat fordult ki. Vaskos mondat volt, sok év szégyene bújt meg benne. Andrásnak szánta az élét, meg is metszette vele. Ettől kezdve egész este csak a múlt tolakodott elő. Rémlett, hogy egyszer-egyszer fennakadt furcsaságokon, de az esze mégis elszaladt fölöttük. Kis idő múlva kivált a társaságból, s tétován nekiindult a vaksötét hegynek. Órákig bolyongott, egyre végletesebb gondolatok feszítették. Rápróbálta a vincellér kegyetlen szavait néhány múltbéli gyanújára, s nem talált mentséget. Megszaporázta lépteit, szeretett volna már túl lenni rajta. Pirkadatkor ért a házhoz. A szerszámos kamrába ment, magához vett valamit, aztán lenyomta a konyhaajtó kilincsét, ami halk kattanással engedett. Két lépéssel a szobában termett, megállt az ágy mellett. Az öregasszony mozdulatlanul, félig nyitott szemmel imádkozott már tegnap óta. Akkor sem hagyta abba, amikor a férje ott állt, és dühösen fújtatott. Kocsmaszagú, büdös lehelete elől még a függönyök is menekültek. Már éppen látszottak a rendezett sorok az ablakon át, amikor András keserűen megmarkolta kapája nyelét, s úgy lendítette, mintha gazt irtana odaát.
Reggelig ült a dúlt ágy szélén, onnan vitték el megkötözve.