Hédi általában hajnaltól sürgött-forgott a többiekkel együtt a ház körül, aztán esténként órákon át lebegett magányosan az alsó kert apácaráccsal borított pavilonjában. A ház népe nem értette, hogy mit csinál ott, hiszen a tákolmányban álló hosszú, kecskelábú asztalt többnyire úgy elborították a kertész által összeszedett lehullott gyümölcsök, hogy alig lehetett mozdulni tőlük. De ő szerette ezt az édeskés, rothadó illatfelhőt, mely néha annyira sűrű volt, hogy szinte el lehetett bújni benne. Nemcsak nyári záporokat, de süvöltő téli viharokat is végigült már itt a cipész mester egyetlen, imádott lánya. Fejcsóválva ugyan, de hagyták békében, tegyen, ahogyan jónak látja. Egyre zárkózottabb lett, ahogyan telt múlt az idő, egyre több időt töltött az udvarnak ebben a szegletében. Sűrűn kapta magát azon, hogy valaki figyeli. A szemközti padról az a hirtelen-kék, világító szempár böki meg váratlanul, amely szürkületben szinte már fehérnek hat. Ilyenkor a felelevenedő emlékek átrepítették abba az elképzelt világba, ahol a szempár tulajdonosa is fontos szereplő. Mit fontos? A legfontosabb! Kálmán. Hosszú percekig aztán képtelen volt visszagyömöszölni magát a meséből a kisváros siralmas valóságába.
Kettőjük titkáról azonban nem beszélt senkinek. Keresztanyja volt az egyetlen, aki értett a hallgatásából is. Ő volt az, aki aggódott érte, s minduntalan azt a régi kis cserfest kereste benne, akivel olyan jól tudták kifigurázni a ház népének minden dőreségét. Akivel vasárnaponként karonfogva lehetett végigsétálni a korzón, boldogan fogadva halk füttyentéseket, kócos bajuszok alól. Úgy festettek egymás mellett, akár anya és lánya. Gyermeke helyett volt ő a gyermeke. Nagyon örült, amikor Kálmán egyik napról a másikra eltűnt a ház környékéről. Női ösztönei csalhatatlanul megsúgták, hogy ez a katonaviselt pernahajder nagyon kitanulta valahol a csibészséget. Hiába volt rokon, nem volt jó véleménnyel róla. Bár meg kell hagyni, az összes átlátszó huncutsága ellenére, volt ebben a fiatalemberben valami vonzó. Olyan harsogó szabadosság áradt belőle, ami az ő poros világukban akkorát szólt alkalmasint, mint egy karikás ostor. Nem is szerették a városban Kálmánt sokan. Azt mondogatták, nem lehet a szemébe nézni, mert valahogy az ember tekintete nem kapaszkodhat meg az arcán. Inkább csak a hangját lehet hallani, meg valami émelyítő kölni illatát érezni. Hát, a fene tudja. Azért jó, hogy van ilyen férfi is. Bizony, hogy jó! De ne itt ólálkodjon, ahol egy sebezhető lánygyermek csodálja minden mozdulatát. Nézzen nehezebb préda után.
Egyetlen emberhez volt gyengéd Hédi. A szomszéd házban lakó presbiter szélütött anyjához, aki csak ült egész nap egy karosszékben, s az ablakon át szemközti tűzfalat bámulta. A hasasodó vakolat lepottyant volna már rég, ha ő nem tapasztja rá naphosszat eszelős tekintetét. A matróna derékig érő, ősz haját órákon keresztül fésülgette, néha lehajolt hozzá, s cinkosan motyogott valamit a fülébe. Az öregasszony csak ült mozdulatlanul, nem reagált semmire. Ölébe ejtett kezei, mint két összeütközött madár pihentek, s várták az estét, hogy aztán kivárják a reggelt. Arca egyre inkább egy bölcs, öreg indián harcoséra emlékeztetett. Ezekben az időkben ő volt az egyetlen bizalmasa. Ami e rezzenéstelen archoz tartozó fülben megfordult, abból az a divatos bécsi neurológus, Hédi egész jövőjét megmondhatta volna előre, de pillanatnyilag nem sejtette azt senki.
(Folyt köv. holnap)
