Sokáig keresgetünk felszállóhelyet. Napokig esett az eső, így most mély a talaj, s nehezen akadunk rá Agyagosszergény határában a parányi rétre, ahonnan pár perc alatt elérhetjük a fertődi Esterházy-kastélyt. Pilótám nekiáll összerakni a sárkányt, én pedig az overallommal és a felszerelésemmel bíbelődöm. Minden rutinosan megy, nem az első felszállásunk.
Felbőg a motor, emelkedünk. Emelkedünk, de nem úgy, ahogy szoktunk. Lassabban. Sokkal lassabban. A fasor meg közeledik. Most már a pilóta is integet, hogy megpróbál balra kitérni? Megőrült? Hiszen ott magasfeszültségű vezeték húzódik! Érzem, hogy nagyon „csúszik” a gép. A vezetékek derékmagasságban közelednek hozzám, de így ülésbe szíjazva, nem tehetek ellene semmit. Aztán valahogy sikerül annyit billenteni a tákolmányon, hogy csak a szárny vége ütközik a drótokkal. Ettől viszont megpördül a sárkány, s orsóba fordul. Alattunk a fasor. Aztán már recseg, törik, szakad minden. Furcsa nyugalommal azon tűnődöm a hosszúra nyúlt pillanatokban, hogy ezt vajon túl lehet-e élni. Megúsztam a magasfeszültséget, most majd felnyársal egy vastag ág. A földetérést nem érzem. Amikor magamhoz térek, nem kapok levegőt, mert fémvázas Nikonom madzagja a nyakamra tekeredett. Karom beszorult az ülésbe. A motor bőg, a propeller pörög a hátam mögött, és cefetül benzinszag van. Na még ez is. Ha már eddig nem sikerült elbánni velem a mindenhatónak, akkor most jöhet a robbanás. A sisakom műanyag rostélyát teljesen ellepi a kilazult fogsorom mellől kiprüszkölt vér, így nem látok szinte semmit. Annyit tudok, hogy a pilóta alattam fekszik, arccal mélyen a puha termőföldbe fúródva. Mozdulatlan. Aztán percek múlva futva érkeznek asszisztenseink, kikapcsolják övemet, amitől rázuttyanok társamra. Ettől ő magához tér, felugrik és körbe-körbe szaladgál a géproncs körül. Törött lábamat rángatva kiabál, hogy álljak már talpra. Értetlenül faggat arról, hogy mi történt. Sokkot kapott.
Megérkeznek a mentők. Túl puha és sáros a föld, mondják, nem tudják felfújni a légpárnás hordágyat. Összelapátolnak és rátesznek párna nélkül. Át kellene jutniuk egy cserjékkel benőtt vizesárkon. Elejtenek. Most sajnálom igazán, hogy nincsen légpárna alattam. A helyzet annyira komikus, hogy a törött bordáim miatt ugyan sziszegve, de felröhögök. A Toyota mentőautóba háromszor próbálnak berakni. Végül azt kérik, húzzam összébb magam, mert nem tudják becsukni az ajtót. Már semmin nem csodálkozom, de érzem, nem lesz könnyű a nap hátralévő része.
A kapuvári kórházban nem mernek hozzám nyúlni, mert félnek, hogy a medencémmel is baj van. Leollózott overallom helyére egy szál pokrócot terítenek, s kitolnak a sötétedő novemberi udvarra. Már nagyon reszketek a hidegtől, mire megérkezik értem a rohamkocsi a győri kórházból. Ott újra félretolnak, mert egy autópálya baleset sérültjei mind rosszabb állapotban vannak, mint én. Sebaj. Ha nem rángatják a törött lábamat, mint korábban a pilóta és később a röntgenorvos, akkor elvagyok én ezen a tolókocsin. A nővérek kedvesen meg-megcirógatnak, a betegtologató kamikázénak szólít, jó a hangulat.
Közel éjfél, amikor az osztály ügyeletes orvosa úgy dönt, bevállal még egy operációt, nem hagy másnapig romlani. Szikár stílusú, ragyogó figura Dr. Cselovszky Pál. Elmondja, milyen vasakat fog belém építeni, hogy ne legyen rövidebb az egyik lábam. Hátralévő életem minden második lépésénél hálás vagyok neki.
Rendőrök keresnek az egyik vizit után. Rögzítenék feljelentésemet, mert erősen úgy tűnik, a pilóta hibájából történt a baleset. Dehogyis teszek feljelentést! Hetek óta ő visz fel légi felvételeket készíteni. Megbízom benne. A társam. Csak nem képzelik, hogy most ellene fordulok?
Kávét főzni, kutyát sétáltatni, de még fényképezni is megtanulok mankóval. Pár hét múltán hívom telefonon a pilótámat. A társamat, akinek a válla törött el szegénynek. Jól ismert hangárzajok szűrődnek be a háttérből a telefonba. Repülési engedélyt ugyan biztosan nem kap egy darabig, de majd szerez egyet Lengyelországból, heherészi, miközben kiderül, ő már megkapta a biztosítótól a kártérítést, és most rakja össze az új technikát. Eszembe jut a velem együtt lezuhant és tönkrement technikám. A járástechnikámról már nem is beszélve. Rosszkedvűen búcsúzni készülök, de ő még gyorsan megvigasztal:
- A te ülésed nem volt biztosítva! Fogd fel úgy, mint egy sportbalesetet!
(1998)
