Néhány hete a Csíki-havasokban jártunk. Setétpataka mellett araszoltunk fölfelé, és a favágókat kerestük, akik előző nap a Verespataka mellett szántottak, amikor megálltunk fényképezni, s ahol szinte hullámzott a hegyoldal. Úgy esett oda a fény, hogy az ezer kis púp tagolta lejtőhöz szinte odaragadt a kamerám. Hiába szóltak hozzám, nem fordultam feléjük, féltem, hogy arrébb csusszan a lemenő nap, és örökre kimaradok valamiből. Látták, ez csak valami ütődött lehet „odaátról”, hát csak álltak mellettünk békésen a lovaikkal. A fiatalabbik megértő hangon, halkan magyarázta társainak, hogy a tizenhárom évnyi kamionozás alatt, ő sem látott ilyen vidéket Európában.
Aztán meginvitáltak bennünket a hegygerincre. Reggel munkába menet az utolsó esztenánál bevárnak majd, s átülhetünk lovas kocsijukra. Hát elindultunk a megadott úton, de az utolsónál nem várt senki, tovább mentünk, mert messzebb mindig feltűnt egy újabb utolsó. Már egészen magasan jártunk belenyugodva (el)tévedésünkbe, hagytuk magunkat elvarázsolni. Feleségem ugyan minduntalan figyelmeztetett egy medve típusú élőlény fogaira, ahányszor csak elhagytam békés járművünket szememhez kapva gépemet, mintha bizony elszaladna a táj. A terep végül már annyira nehéz lett, hogy minden számítás szerint vissza kellett volna fordulni. Persze, de jobb oldalon szakadék, balra pedig hegyoldal. A négy kerék már kilencfelé állt, s nem volt elég, hogy már a kilincset sem találtam a sáros kasznin, még az alja is rendszeresen oda csapódott a kiálló szikladarabokhoz. „Hát itt másképpen történnek a mindennapok” – vigasztaltam magamat, bár azért kicsit soknak tartottam, hogy a térdemig én is sáros vagyok. Aztán olyan mélyedések és sártenger következett, amihez vagy terepjáró kellett volna vagy ló. Következett a rémálom, a tolatás. Sok száz méteren keresztül, úgy, hogy igazán nem látok az autó alá, mert mögöttem erősen lejt az út, s itt elég pár centit tévedni, belecsúszhatunk egy mély csapásba, amikor is felül az alváz. Aztán lehet választani a gyaloglás és a csodavárás között. Egyik se biztos, hogy az est beállta előtt lejuttat bennünket a faluba. Feleségem lett most a medvecsali. Kiszállt, és mögöttem-előttem gyalogolva irányított, és húzta félre a faágakat, rugdosta félre a kenyér nagyságú szikladarabokat. Milyen jó, hogy a ritkábban körömlakkozó típushoz tartozik! Aztán csak megfordultunk valahogy.
Közel jártunk már a faluhoz, amikor az egyik ház udvarán megpillantottam egy asszonyt. Ő is meglátott, és odajött a kerítéshez. Kérésemre feltúrta a szekrényt, előszedte a hímzett mellényt, pendelyt, karincát. Majd a konyhába terelt bennünket, ahol használat közben a szövőszéket is tanulmányozhattuk. Közben mesélte, hogy csak napokkal előtte jöttek le télre az esztenáról az állatokkal együtt. Medve? Most baj van velük, mert a Brassó mellett összeszedett gyilkos medvéket itt eresztették szabadon a közelben. Azok már megszokták a motorhangot, és nem félnek falkányi kutyától se. Néha elviszik a tehenet is. Közben előkerült a lánya, aki hangtalanul teríteni kezdett. Érteni véltem a célzást, nyilván ebédelni szeretnének. Búcsúzni kezdtem. Kiderült, hogy nekünk szólt a fehér abrosz, az orda, a túró, az áfonyalekvár, a házi kenyér és a tiszta víz. Üljünk asztalhoz, dehogyis adják oda kabátjainkat. Két napja azt sem tudtam, hogy egy élő csángó hogy néz ki, most meg itt ülök a konyhájukban, töröm kenyerüket, rakom a fát a tűzre, s olyan érzésem van, mintha a szünidőben elmentem volna a nagymamához. Már szürkült, mire újra a kabátokra gondoltunk. Ahogyan felálltam, már reppent is az újabb utasítás a lány felé: „Csomagolj nekik valamit, hisz’ úton vannak”.
