Hajnal János

 

                                                    

(1913-2010): magyar grafikus. Művészeti tanulmányait 1939-44 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán végezte, Aba-Novák Vilmos és Szőnyi István, szobrászati tanulmányait Kisfaludi Stróbl Zsigmond növendékeként. Aba-Novák halála után ő fejezete be a pannonhalmi Szent István-kápolna és a székesfehérvári Szent István mauzóleum freskóit. 1949-ben Rómában telepedett le, ahol a Valletri Szent Ágoston és San Leonia de Mango templomokban készített murális munkákat. 1953-ban a Sao Pauloi katedrális színes ablakit tervezte és kivitelezte, valamint a milanói dóm homlokzatára készített három nagy színes ablaktervet. Mozaiktervezéssel és illusztrációkészítéssel is foglakozott. 1994-től díszdoktora a Magyar Képzőművészeti Egyetemnek.

A paolai Szent Ferenc-bazilika homlokzata (2000)

 

A Santa Maria Maggiore-bazilika rózsaablaka (1995)

Egy évig készített vázlatokat a római állatkertben, mielőtt nekiállt annak a nagylélegzetű munkának, amelyből egy részlet látható itt.

Hajnal János és felesége (Róma, 2007)

 

 

Asszonyok északon

  Erdőszéli házának udvarán meséli egy asszony (89), hogy negyvennégyben Kassánál eltűnt férjét keresteti még ma is. Mellénk vetődik szomszédja (80), aki műemlék kúriáját tukmálja rám szapora szóval, szabadulna tőle, akár egy alsókategóriás autó áráért is. Nem messze, két vidám teremtés (71 és 73) sántikál. Hiába támogatták egymást a meredek temetőoldalon minap, most egyiknek a jobb, másiknak a bal bokáját húzza súlyos gipsz. A tanító néni (60) nem ilyen önfeledt. Olykor naphosszat leszegett fejjel jár, annyira bántja, hogy rá sem lehet ismerni a gyönyörű falura, amelyben valaha született. Nem úgy, mint Margit (80), aki most is a tájházat mutogatja büszkén a turistáknak. Azt, amelyikben négy testvérével maga is a világra jött.

Esti pára ereszkedik a völgyre. Alig veszem észre hazafelé a hórihorgas, büszke dámát, akin átszaladt úgy kétszáz év, s minimum három hadsereg. Úri nép használta régen kastély gyanánt, de báltermében ma már csak a szél muzsikál.

Őszbe fordult a hegyekben.

 

Berlin, 2005. október

                                  Eörsi István, 2005. szeptember 13.

Tetőtéri lakásának nappalijába vezet bennünket az írónő. A terasz felől beáramló fénycsíkok szinte felnyársalják a szobát, kajánul végigszaladva az előző napi vacsora grandiózus romjain. Elkapom fejemet, de Terézia Mora ügyet sem vet zavaromra, sőt szomorúan arra kér, készítsek emlékképet róla az étel- és italmaradékok társaságában. Az igazat megvallva, nem pontosan ilyen portréért utaztam ide, de azt mondja, ez egy Eörsi-asztal. Itt szokta az író elfogyasztani emberes vacsoráját és több emberes pálinka adagját, mielőtt beleveti magát a berlini éjszakába, s itt ültek tort a tegnap esti rossz hír hallatán Esterházy Péterékkel. Ez az asztal tehát egy viharvert emlékmű, amely arra vár, hogy bekússzon egy másik kép mellé az archívumomba, amelyet alig egy hónapja készítettem Pistáról, amikor Leukémia kisasszonnyal való találkozásáról és tartós kapcsolatáról mesélt szikár humorral. Mintha csak készülő műve befejező mondatait ismertetné egy kíváncsi társasággal.

Négy kép 2005-ből

 Négy évvel ezelőtt, 2006. szeptember 30-án hunyt el Sütő András. Halála előtt néhány hónappal saját maga írt szövegeket Határtalan irodalom című kötetem képeihez. Íme néhány közülük: 

 Zsögödi Nagy Imrének nem sokkal halála előtt készült grafikája édesanyámról. Akkor - Pusztakamaráson - azt mondtam neki, atyai barátomnak járó tisztelettel: - Imre bácsi! Míg rajzoltad, édesanyám a párna alatt őrzött mosolymaradékából is feléd villantott néhányat, hiszen módfelett örül a látogatásodnak. Akkor hogy lehet mégis, hogy ilyen gondlepetten szomorkás ez a portré. - Hát az úgy van, barátom - mondta Imre bácsi -, hogy én festő vagyok, nem fotográfus. Én Berta néninek nem a futó mosolyait, hanem a sorsát rajzoltam meg. Mondd, hogy nem ilyen az élete! Akkor a fájó felismerések csöndje borított el minket néhány pillanatra.

 Anyám a nyári konyhában. Deszkavityilló. Ide húzódtak apámmal, akit 1951-ben kulákká nyilvánítottak; szoba-konyhás kicsi házunkból is kirakták őket - aludjanak csak az istállóban! -, hogy helyüket elfoglalja egy pártaktivista, ún. káderes. Üldögél anyám, a reménynek utolsó szalmaszálától is megfosztottan, arcán a váratlan sorscsapás tudomásulvételével. Elvégeztetett. Új napok jöttek, pávaseregnek mondták, énekelték is, hogy fölszállott a páva vármegye házára - aztán lett belőle agyaros vaddisznó, kitúrta őket minden reményükből. Anyám befelé nézelődik, a fiait látja, engemet is bizonyára; szellemalakja vagyok e képnek. Hangot hallok egy néma torokból. Drága fiam! Vigyázz; mert nem talál a kotta a hanggal! Nagy baj lesz ebből. Onnan tudom, hogy már benne is vagyunk! Sokszor csók édesanyád

 Anyai nagyapám, Székely Gergely: keresztyén erkölcsében szigorú, a sors kihívásaival szemben mindig bátor, istenfélő ember volt, tizenegy gyermekének özvegységében is gondos, virrasztó atyja. Nyolcvanéves korában tőlem azt kérdezte: milyen emberek a kommunisták? "Azok is vegyes vitézek" - mondtam hirtelenében, mire Nagyapó a fejét rázva nemet intett. "Másmilyenek. Mint minden emberi magoncot, őket is elültette az Isten, csakhogy fordítva keltek ki. Ahogy mondom. Fordítva."

Harmincöt évvel ezelőtt a bukaresti Kriterion Kiadónál megjelent könyvem, és annak néhány hónapja kiadott párja a Kossuth Kiadónál Budapesten: Anyám könnyű álmot ígér. Sok esztendeje már, hogy anyám a pusztakamarási temetőben nyugszik apám mellett. Elporladtak. De romlatlan bennem, reményeimben az álom-ígéret. Ha életemben nem válik be, elkísérhet engem Kháron ladikján is...