Volt egyszer egy város a tengerparton. Aprócska volt, csupán néhány házból állt. Halászok éltek benne, a romos vártoronyban pedig, emberemlékezet óta csak madarak. Küzdelmes volt erre felé az élet. Az egyik halász felesége azonban egy napon azzal állt elő, hogy a főtéren legyen egész nap piac. Persze halpiac. Majdcsak ide szokik a környékbeli úri nép. Így is lett. Az asszonyok már a hajnali fogást kirakták asztalaikra, mert a fogadósok kora reggel indultak vásárlókörútra, kicsit később pedig jöttek a háziasszonyok, kiknek kényesebbje feldolgozottan kérte a portékát. A maradékokra egyre nagyobb számban érkezetek a sirályok. Jól működhetett a madárposta, mert hamar híre terjedt, hogy itt csak unatkozni kell kicsit a ponyvák tetején, s előbb utóbb tálalva a betevő. Jöttek hát. Teleülték a környező házak tetejét, erkélyeit, kéményeit, már nem lehetett őket elűzni se. Igaz, a piac is nagyon népszerű lett. A halászoknak soha nem volt ilyen jó dolga, leszámítva a madarak ürüléke okozta bosszúságot. Az pedig nem volt kevés. Az asszonyok napközben a szökőkút vízével tisztogatták ponyváikat és kordéikat, este pedig az erkélyek és ablaktáblák voltak soron. Ezzel együtt lassan mindent ellepett a fehér-szürke ürülék. Egyre kevésbé volt lehetséges tiszta ruhában átkelni a téren, s ettől bizony kissé megcsappant forgalom. Az asszonyok egyre ingerültebbek lettek, hazatérve pereltek férjeikkel, napközben pedig hajba kaptak egymással. Végül néhány család el is költözött, a vevők meg elmaradoztak. Lassan kiürült a város, a sirályok átvették az uralmat. Az ürülék immáron csaknem mindent befedett. A kút vize még szégyenlősen csordogált kicsit, de a vártorony már úgy nézett ki, mintha bemeszelték volna. Egy napon, messzi földről érkeztek idegen sirályok, köztük egy nagyon beteg madár. Kis civakodás után szállást kaptak éjszakára a helyiektől, de ez nagy hiba volt. Másnapra, vagy fél tucat madár maradt holtan a falak között, míg végül az egész kolóniát kipusztította egy titokzatos madárkór. Megszűnt az élet a városkában, ami úgy állt matt fehéren a gyönyörű vidék azúrkék tengerpartján, mintha egy mesterszakács készítette volna tortadísznek. Néhány kíváncsi idegen megközelítette, de fintorogva elszaladt mindegyik hamar. Így járt egy filmeket készítő stáb is, amely helyszínt keresett nagyravágyó terveihez. A velük érkezett asszisztens lány azonban nem szaladt el. Ő maradt. Na nem a városkában, hanem a turistáktól hemzsegő tengerparton nyitott irodát, s nem kevesebbre csábította a városka fényképével az embereket, minthogy megmutatja az egyik legrégebbi közmondás cáfolatát: lehet ürülékből is várat építeni.
(Az alant látható képekből hiányzik egy nagyon fontos alkotóelem, amely egyértelműsíti, hogy nem a fent említett kisvárosban készültek.)
