Oldalak

Összes oldalmegjelenítés

2010. december 27., hétfő

Kőember


Ha székből, asztalból, ládákból összehordtam váramat és tetejéről kinéztem az ablakon, tudtam, ő biztosan ott áll. Hóban, sárban, tűző napon. Hallhatta, hogy beszélek hozzá, mert ilyenkor szobor-szeme kedvesen csillogott, s ha nem is válaszolt, ez engem így is megnyugtatott. Úgy éreztem, figyel rám. Látja, amikor reggelente rövidnadrágban dideregve tejért futok. Látja, amikor a templomból hazakullogok, s a kutyámmal világgá indulok. Látja, ahogy az emeleti ablakból egy szürke kalapra krémest dobok. Mindent tudott rólam, de soha nem szólt rám. Másokkal is türelmes volt, pedig nem sok jót kapott. Esetleg virágot akkor, ha a légyottban csalódott lovag egy csokrot a lábánál otthagyott. Szóval közénk tartozott. Persze nem mindenki szerette. Volt, akinek nem tetszett, hogy olyan barokkos az istenadta. Amolyan múltból itt maradt, egyházi fajta. Volt, aki túl melankolikusnak találta, s attól félt, még eltereli egy haladó közösség progresszív eszét. El hát vele innen, s akkor a busznak se kell akkorát kerülnie! A leghatalmasabb városrendező padtársam volt hajdan, aki a tér másik felén lakott. Gyereknek gyenge volt nagyon, vagy inkább bamba, de ahogyan nőtt túlságosan is erőre kapott. Őt is jól ismerte a kőember persze, s talán ez lett szegény szoborfejének veszte. Azért akarta padtársam, hogy a tér díszét onnan elvigyék, mert a kőszemek láthatták, hogyan lett halványzöld, mosolygós kis sámliból, lakkozott, cinikus hintaszék.


2010. december 20., hétfő

Villámlátogatás

Köpcös alakja úgy pattan elém a reptéren, akár egy gumilabda. Azt mondja, nem fáradt, inkább megnézné a várost azonnal. Sokat hallott róla, szeretné érezni a „szagát” is. Jó helyre jöttél barátom! Szagban jók vagyunk. Az autóban felmondom neki büszkén a leckét: Mátyás-templom, Halászbástya, Operaház, na és persze a Parlament. Ámulatból ámulatba esik! Szóval akkor most hova? Többször nekifut a szónak mire sikerül kimondani: Zserbó. Nocsak! Nem probléma! Jöjjön hát a dobostorta! Sőt! Javasolok mellé egy Eszterházy-t is. Mármint tortát. Evés közben morogva bólogat. Azt mondja, nemcsak újságíróként, de történészként is felkészült a városból. Következő állomásként a Ruszwurm-ot jelöli meg. Ott megkóstoljuk a krémest és a Szamos tortát.  Vendégem szuszogva előkotorja jegyzeteit, hosszasan böngészi, majd egy szót bökdös a kiskanál nyelével hosszasan: Gundel palacsinta. Kezdek megbizonyosodni, azért jött Budapestre, hogy öngyilkos legyen. Próbálom elterelni figyelmét a csokis palacsintáról, s elvontatom a Lotz-terembe, ahol a freskókkal díszített kávéház láthatóan kizökkenti, de hirtelen észbe kap, s tejszínhabos kávét rendel. Dupla adag mézzel. Megadom magam. Hátra dőlök, s megemlítem neki, hogy éppen egy tájakat és ételeket bemutató könyvön dolgozom. Nem akar hinni a fülének. Olyan bizalmasan húzza székét közelebb hozzám, mintha legalábbis az derült volna ki, hogy mindketten a fiúkat szeretjük. Azonnal a törzshelyemre akarja vitetni magát. Azonnal a legjobb magyar ételt akarja megkóstolni. Na, ez már valami. Irány tehát A Konyha nevű hely! A séf elénk perdül, átveszi tőlem a szót, s legendás humorával fűszerezve sorolja kínálatát. Hatástalan. Tanácstalanul néz rám. Visszatérő vendégek hálás tekintetéhez szokott, nem pedig az ilyen sótlan történészhez. Desszert? Vendégemnek egyszerre pendül meg az összes érzékszerve. Jelzi, megcsippentené mondjuk a Ferdinánd tekercset. … és esetleg egy kis gesztenyés piramist. Meg a barackos pitét. Szalad a nép. Hát mégiscsak egy ínyenccel van dolguk. Leszedik az asztalról a karácsonyi díszeket, hogy elférjen a rendelés, aztán lesik a hatást. Jön a jól ismert mormogós bólogatás. Én a vendégem irányába sem tudok már nézni, nemhogy az édességekre.
Csendesen elhúzódva kanalazgatom töltött káposztámat.  
 

2010. december 13., hétfő

Sárkány-kór


Sokáig keresgetünk felszállóhelyet. Napokig esett az eső, így most mély a talaj, s nehezen akadunk rá Agyagosszergény határában a parányi rétre, ahonnan pár perc alatt elérhetjük a fertődi Esterházy-kastélyt. Pilótám nekiáll összerakni a sárkányt, én pedig az overallommal és a felszerelésemmel bíbelődöm. Minden rutinosan megy, nem az első felszállásunk.
Felbőg a motor, emelkedünk. Emelkedünk, de nem úgy, ahogy szoktunk. Lassabban. Sokkal lassabban. A fasor meg közeledik. Most már a pilóta is integet, hogy megpróbál balra kitérni? Megőrült? Hiszen ott magasfeszültségű vezeték húzódik! Érzem, hogy nagyon „csúszik” a gép. A vezetékek derékmagasságban közelednek hozzám, de így ülésbe szíjazva, nem tehetek ellene semmit. Aztán valahogy sikerül annyit billenteni a tákolmányon, hogy csak a szárny vége ütközik a drótokkal. Ettől viszont megpördül a sárkány, s orsóba fordul. Alattunk a fasor. Aztán már recseg, törik, szakad minden. Furcsa nyugalommal azon tűnődöm a hosszúra nyúlt pillanatokban, hogy ezt vajon túl lehet-e élni. Megúsztam a magasfeszültséget, most majd felnyársal egy vastag ág. A földetérést nem érzem. Amikor magamhoz térek, nem kapok levegőt, mert fémvázas Nikonom madzagja a nyakamra tekeredett. Karom beszorult az ülésbe. A motor bőg, a propeller pörög a hátam mögött, és cefetül benzinszag van. Na még ez is. Ha már eddig nem sikerült elbánni velem a mindenhatónak, akkor most jöhet a robbanás. A sisakom műanyag rostélyát teljesen ellepi a kilazult fogsorom mellől kiprüszkölt vér, így nem látok szinte semmit. Annyit tudok, hogy a pilóta alattam fekszik, arccal mélyen a puha termőföldbe fúródva. Mozdulatlan. Aztán percek múlva futva érkeznek asszisztenseink, kikapcsolják övemet, amitől rázuttyanok társamra. Ettől ő magához tér, felugrik és körbe-körbe szaladgál a géproncs körül. Törött lábamat rángatva kiabál, hogy álljak már talpra. Értetlenül faggat arról, hogy mi történt. Sokkot kapott.
Megérkeznek a mentők. Túl puha és sáros a föld, mondják, nem tudják felfújni a légpárnás hordágyat. Összelapátolnak és rátesznek párna nélkül. Át kellene jutniuk egy cserjékkel benőtt vizesárkon. Elejtenek. Most sajnálom igazán, hogy nincsen légpárna alattam. A helyzet annyira komikus, hogy a törött bordáim miatt ugyan sziszegve, de felröhögök. A Toyota mentőautóba háromszor próbálnak berakni. Végül azt kérik, húzzam összébb magam, mert nem tudják becsukni az ajtót. Már semmin nem csodálkozom, de érzem, nem lesz könnyű a nap hátralévő része.
A kapuvári kórházban nem mernek hozzám nyúlni, mert félnek, hogy a medencémmel is baj van. Leollózott overallom helyére egy szál pokrócot terítenek, s kitolnak a sötétedő novemberi udvarra. Már nagyon reszketek a hidegtől, mire megérkezik értem a rohamkocsi a győri kórházból. Ott újra félretolnak, mert egy autópálya baleset sérültjei mind rosszabb állapotban vannak, mint én. Sebaj. Ha nem rángatják a törött lábamat, mint korábban a pilóta és később a röntgenorvos, akkor elvagyok én ezen a tolókocsin. A nővérek kedvesen meg-megcirógatnak, a betegtologató kamikázénak szólít, jó a hangulat.
Közel éjfél, amikor az osztály ügyeletes orvosa úgy dönt, bevállal még egy operációt, nem hagy másnapig romlani. Szikár stílusú, ragyogó figura Dr. Cselovszky Pál. Elmondja, milyen vasakat fog belém építeni, hogy ne legyen rövidebb az egyik lábam. Hátralévő életem minden második lépésénél hálás vagyok neki.
Rendőrök keresnek az egyik vizit után. Rögzítenék feljelentésemet, mert erősen úgy tűnik, a pilóta hibájából történt a baleset. Dehogyis teszek feljelentést! Hetek óta ő visz fel légi felvételeket készíteni. Megbízom benne. A társam. Csak nem képzelik, hogy most ellene fordulok?
Kávét főzni, kutyát sétáltatni, de még fényképezni is megtanulok mankóval. Pár hét múltán hívom telefonon a pilótámat. A társamat, akinek a válla törött el szegénynek. Jól ismert hangárzajok szűrődnek be a háttérből a telefonba. Repülési engedélyt ugyan biztosan nem kap egy darabig, de majd szerez egyet Lengyelországból, heherészi, miközben kiderül, ő már megkapta a biztosítótól a kártérítést, és most rakja össze az új technikát. Eszembe jut a velem együtt lezuhant és tönkrement technikám. A járástechnikámról már nem is beszélve. Rosszkedvűen búcsúzni készülök, de ő még gyorsan megvigasztal:
- A te ülésed nem volt biztosítva! Fogd fel úgy, mint egy sportbalesetet! 
  
(1998) 





2010. december 6., hétfő

Disputa a Duna-kanyarban (1991)


 „ A harmadik lányom aztán hazahozott a frontról. Itthon a feje tetején állt minden. Első dolgom az volt, hogy megkeressem a korábbi főnökömet, de már elvitték a váci gyűjtőbe. Egyenruhában könnyen bejutottam hozzájuk. Aztán napokig jöttem-mentem, az őrök meg csak tisztelegtek a kapunál. Akkor is, amikor egy kölcsönkért katonai járművel érkeztem, s kifelé benne ült a két öreg. Ide hoztam őket, ebbe a parányi kertvégi házba. Az apósom építette még harmincötben, mert túl sok építőanyaguk maradt, s összeütöttek belőle egy vendégházat is. Most jól jött. Itt bújtak meg a háború végéig. Az udvarra sem jöhettek ki, nehogy valaki meglássa őket, mert akkor nekünk végünk van, a három gyerekkel együtt. A harapnivalót is kertészkedés közben tettem az ajtó elé, mintha csak éppen arrafelé lenne dolgom. Nem volt mindig tele a kosár. Szűkös idők jártak, s hét szájba kellett, hogy kerüljön minden nap valamicske. Össze is szottyadtak, mire vége lett a cirkusznak. Nem engedtem el őket azonnal. Itt a diófa alatt, ahol állunk, itt napoztattam szegény fejüket, hogy erőre kapjanak kicsikét. Csak már nagyon meg voltak törve. Nem is bírt már az öreg az élettel. Azt a budapesti boltját, amelyikben régen a segédje voltam, nekem ajándékozta. Egy kicsi, de gyönyörű nyakkendő üzletet a körúton. Kezdtem bízni a jövőben. Azután úgy ötvenben egy reggelen két alak várt a bolt előtt. Tudtam, hogy előbb-utóbb az én üzletem is megy a közösbe. Leakasztottam az ernyőmet a fogasról és kisétáltam.”

Részlet Az én Európám (Egy fotográfus naplójából) c. albumból.
(Alexandra)

2010. november 29., hétfő

Utolsó találkozás Határ Győzővel

London, 2006. november


Dühödten rántja össze bozontos szemöldökét, mert már az előszobában a tegnap estéről kérdezem. Jelzi, hogy szívesen beszél róla, de egy ilyen fogadást kitárgyalni, csak szalonban, kávé mellett, keresztbe tett lábakkal lehet.
- Gyertek, már főzőm is nektek a feketét – mondja és apró, de tempós léptekkel megindul a viktoriánus ház földszinti szobáinak egyike felé. A „Határ-presszóba”. Korát meghazudtoló mozdulatokkal veszi kezelésbe imádott karos kávéfőzőgépeinek egyikét, s közben belekezd:
- Nem hittem volna, hogy az én életembe még belefér egy olyan születésnap, amit Charles herceggel és Camillaval töltök.
Határ Győzőért azért küldött kocsit az angol kormány az előző napon, hogy az ötvenhatos forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából beszédet mondjon. Ezt követően azonban saját születésnapi ünnepségén találta magát. A kilencvenkettediken köszöntötték őt. Persze előbújik most belőle az építész, és a palota belső tereit is sorra veszi. A bútorok után a festmények következnek, Holbein- és Van Dyck-képeket elemezget.
- A VIII. Henriket ábrázoló kép akkora, hogy be sem férne a házamba.  De hiába, mert mégsem elég jók ezek a képek. Jobb lett volna róluk egy fotográfia. Hogy jól néznek ki megfestve, azt ők csak úgy gondolták. Amikor megszületett az első fotó az emberi arcról, egy olasz festő azt mondta: „vége az arcképfestészetnek”. De milyen igaza volt, de milyen!
Hatalmas dolgozószobájába vonulunk át, ahol feleségemnek fraktálgyűjteményét mutatja számítógépén, s közben arról beszél, hogy mennyire szereti a fényképeket, és mennyire elismeri a fotográfia létjogosultságát.
- Eleinte avantgárd voltam, de most már nagyon konzervatív vagyok. Jókat mulatok Picasson meg Dalín is. Picasso tudott WC-papírral is fizetni, mert vagyonokat ért, ha ő firkált rá valamit.
Közben minduntalan fegyverszünetet akar velem kötni. Megígérem neki, de aztán újra és újra elkezdek fényképezni. Már szakad rólam a víz. Kérem, hogy nézze el nekem, kicsit jobban neki kell vetkőznöm. Ekkor Gurionhoz hasonlít, értetlen tekintetemre pedig elmesél egy történetet:
- Ben Gurion, a miniszterelnök, odahaza Izraelben egy tanácskozáson könnyed mozdulattal ledobta zakóját, majd a rosszalló pillantásokra így reagált: „Mit néztek? Nekem erre engedélyem van az angol királynőtől. A Buckingham Palace-ben voltam vacsorán, amikor ugyanígy ledobtam a zakómat, II. Erzsébet hozzám fordult: Sir Gurion! Ezt odahaza megteheti, de nem nálam!”
Aztán megmutatja kedvenc óráját az egyik kandallón, majd teátrális mozdulattal kinyitja mellette álló hatalmas szekrény ajtóját, amelyben videó- és magnószalagok sorakoznak katonás rendben egészen a plafonig. Az elmúlt évtizedekben vele és általa készített interjúk archívuma ez. Én fényképezek folyamatosan, s mikor látja, hogy nem bír velem, hagy egyedül bolyongani az egész házban. Nem is tudok betelni vele. A hatalmas fűtetlen nappaliban, a régi társasági élet színhelyén négy különböző antik ülőgarnitúra. Vázák, szobrok, kariatidák lámpával és lámpa nélkül megszámlálhatatlan mennyiségben. Mindent nagyon finom porréteg fed, mintha már régen nem lakna itt senki. A hátsó udvaron ledőlt kerítés, derékig érő gaz, benne valahol egy rókacsalád otthona. Az üvegfalon át egyikük éppen különös gimnasztikámat szemléli, ám amikor összeakad tekintetünk, elinal. Elvarázsolt kastély Wimbledonban. Olyan aprólékosan készítek képeket, mintha leltározni jöttem volna.
Búcsúzáskor feleségét könnyezi meg, aki már nagyon hosszú ideje válságos állapotban van. Győző szerint bármelyik nap jöhet a rossz hír.
Alig több, mint tíz nap múlva gurulunk át a magyar határon, s rutinszerűen híreket keresünk a rádióban. Mindkettejük halálhírére kapjuk fel fejünket. Újabb egy hét múlva értesülünk Londonból, Sárközi Matyi barátunktól, hogy a ledőlt kerítésen át betolatott egy bútorszállító teherautó, s a tolvajok csak a falakat hagyták meg az egész elvarázsolt világból.

Részlet Az én Európám (Egy fotográfus naplója) c. albumból 

(Alexandra)




2010. november 22., hétfő

Az erdő (szelleme)

 Dideregve kapaszkodtam fel a les durván összetákolt lépcsőin. Fent már védve éreztem magam, de azért néhány korty bátorságra így is szükségem volt. Miután eltettem pálinkás butykosomat, diadalmasan körbenéztem. Megveregettem saját vállamat, hogy éjnek évadján megtaláltam ezt a tákolmányt itt az erdő szélen. Komótosan elkezdtem kipakolni magam mellé az objektíveket, aztán vártam. Vártam a fenevadra, amelyik az izzó napkeltében majd pont az orrom előtt marcangolja szét áldozatát. Nem sokat kellett várnom. Ágak reccsenését hallottam. Semmi kétség, közeledik valami. Valami óvatlan nagytestű. Izgatottan kaptam a gépem után, bár tudtam, tirannoszauruszok is harcolhatnának itt, ebben a vaksötétben legfeljebb a hangokat tudnám rögzíteni. Egészen a les lábáig törtetett a vadállat. Aztán csend lett. Pár perc múlva szépen ütemesen elkezdett szuszogni, mint aki elaludt. Na, szépen vagyunk! Talán valami vaddisznó. Részeg disznó! Ilyenkor kell hazajönni? Nem nagyon mertem mozogni, mert olyat ugyan még nem hallottam, hogy erdei állatok felszaladnak a lesre és megeszik a vadászt, de mi van, ha pont velem kezdik. Mindenesetre jól jön egy újabb korty bátorság. A szuszogás helyenként horkolásban teljesedett ki. Egy idő után már olyan hangos volt, hogy felmerült bennem, meg kellene bökni kicsit, hogy forduljon a másik oldalára! Felveri nekem az erdőt. Elriaszt minden vadat. Tehetetlenül toporogtam egy ideig, aztán elővettem takarómat, s végigdőltem a tákolmány alján. Hallgattam a horkolást,és néztem a csillagokat. Amikor felébredtem már magasan járt a nap. Szidtam magamat, meg azt a részeg disznót, hogy egy ilyen gyönyörű, fáradt, őszi napkeltét elmulasztottam. Óvatosan lekászálódtam a grádicsokon, bízva abban, hogy már tiszta a terep, de amikor földet értem megmoccant valami a közelemben. Dermedten fürkésztem  a sűrű cserjést, ahol hirtelen megvillant egy szempár. Mintegy gellert kapott puskagolyó, pattantam vissza a lesre, ő meg berohant az erdőbe. Na, szépen vagyunk! Most megint itt dekkolhatok majd nagy bátran, amíg össze nem szedem magam. 
Kisvártatva motorzúgást hallottam. Egy vadőr-szerű fazon közeledett terepjáróján, s amikor meglátott az álláson gubbasztva, kiszállt. Szigorú arccal közeledett felém, ám amikor észrevette, hogy fegyver helyett fényképezőgép van nálam, lelkesen odaszólt:
- Ritka szép napkelténk volt, ugye? 


2010. november 15., hétfő

Kassai jegyzetek (2010. november 14.)

 Eredetileg a benyomásaimat szerettem volna megírni. Ám ez a felvidéki város annyira   felzaklatott, hogy jobbnak láttam a munkához használt napi jegyzeteimmel kiegyezni.

Dóm (XIV. század, a magyar gótika legjelentősebb fennmaradt emléke):
- II. Rákóczi  Ferenc,  Zrínyi Ilona, gróf Eszterházy Antal, Sibrik Miklós és gróf Bercsényi  
   Miklós nyughelye                                       
- Mátyás-oratórium: ide vezet a Király-lépcső, ahol kassai látogatásai lakalmával
   hallgatta a misét a király
- Orgonakarzat: Steindl Imre tervei alapján készült (1896)
- Orbán-torony: Lindner Márton, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem udvari építésze     
   tervei alapján épült (1628)
Lőcsei-ház (a XV, század): itt tartotta lakodalmát Bethlen Gábor (1626.)
Főtér és környéke: - (25-ös számú ház) évekig élt itt Kazinczy Ferenc
                                       - (68-as számú házban) Batsányi János költő
                                       - (a tértől nem messze) Tinódi Lantos Sebestyén emléktáblája
Márai-ház: az író születésének és gyermekkorának helyszíne (emlékszoba)

2010. november 8., hétfő

Zemplén

„Micsoda nap!” – morogtam bele a reggeli kávémba, miután kinéztem az ablakon. Aztán kitapogattam autómat a sűrű ködben, hogy nem túl nagy meggyőződéssel elaraszoljak a sátoraljaújhelyi libegőig. Reméltem, hogy ott majd egy „a rossz idő miatt, mindenki otthon maradt” feliratú táblát találok, ami engem is feljogosít arra, hogy visszabújjak a paplan alá. Ám az működött. Akár egy szellemvasút. Üres székek bukkantak elő a semmiből, s tűntek el ugyanott. Ez tetszett. Utazás az ismeretlenbe! Felpattantam az egyikre, s vártam, hogy útközben esetleg idegen lények telepedjenek mellém. Itt most minden megtörténhet. Köd előttem, köd utánam. Sőt. Köd alattam, köd fölöttem. Nem tudtam, hogy milyen magasan libegek, s azt sem, hogy még meddig. Kisvártatva azonban, mintha felkapcsolták volna a villanyt, hirtelen erős fény vakított el. Hunyorogtam, akár egy gépész, aki tévedésből lép a gőzős napsütötte fedélzetére. Innentől végképp mást jelentett a lent és a fent. A kilátót már izgatottan rohamoztam meg, félve, hogy elillan ez a mesevilág, mielőtt elővehetném a kamerámat. De az igazi varázslat csak odafent várt rám. Bármelyik irányba meresztettem a szememet, csak a kilógó hegycsúcsokat találtam, mintha repülőgépen utaznék. Bogarásztam a településeket a Felvidéken és a Bodrogközben, s szinte láttam, ahogy az emberek a házaikban a kávéjukba morognak. Tekintetem Regéc várát kereste, meg a tengerszemet Sárospatak mellett, de tulajdonképpen ezen már magam is csak mosolyogtam. Megváltozott a véleményem erről a napról. Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy kora este pont akkor borul ki egy doboz piros festék az ég alján, amikor a Bodrog hídjához érek.

2010. november 2., kedd

Pompeji

Nézegethetsz atlaszokat, lapozgathatsz könyveket oda-vissza, ha nem voltál Pompejiben, a történelmet csak egy marék hamunak véled.

2010. október 25., hétfő

Hajnal János

                                                    
(1913-2010): magyar grafikus. Művészeti tanulmányait 1939-44 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán végezte, Aba-Novák Vilmos és Szőnyi István, szobrászati tanulmányait Kisfaludi Stróbl Zsigmond növendékeként. Aba-Novák halála után ő fejezete be a pannonhalmi Szent István-kápolna és a székesfehérvári Szent István mauzóleum freskóit. 1949-ben Rómában telepedett le, ahol a Valletri Szent Ágoston és San Leonia de Mango templomokban készített murális munkákat. 1953-ban a Sao Pauloi katedrális színes ablakit tervezte és kivitelezte, valamint a milanói dóm homlokzatára készített három nagy színes ablaktervet. Mozaiktervezéssel és illusztrációkészítéssel is foglakozott. 1994-től díszdoktora a Magyar Képzőművészeti Egyetemnek.
A paolai Szent Ferenc-bazilika homlokzata (2000)
 
A Santa Maria Maggiore-bazilika rózsaablaka (1995)
Egy évig készített vázlatokat a római állatkertben, mielőtt nekiállt annak a nagylélegzetű munkának, amelyből egy részlet látható itt.

Hajnal János és felesége (Róma, 2007)