Oldalak

Összes oldalmegjelenítés

2010. április 30., péntek

Beocsin


  Van az úgy, hogy az ember keze elindul akkor is, ha nem akarja. Nekem például eszem ágában nem volt írni a Spitzer-kastélyról, mert német tulajdonosa több szempontból is kiváltotta antipátiámat. Először is nemtelen eszközökkel tönkretette azt a Csík József által alapított szerémségi cementgyárat, amelyből a Lánchíd építéséhez már Clark Ádám is rendelte a kiváló minőségű anyagot. Másodszor a kastélyt azzal a céllal építette, hogy Budapestről olyan hírességeket hívjon meg magához, akik majd hosszabb-rövidebb tartózkodásukkal őt magát is fontossá tehetik. Se szeri, se száma az ilyen figuráknak akiket minden kor kitermel magának, s akiknek esze ágában sincs megjegyezni azt a szót, hogy mecenatúra, helyette művészekből, politikusokból és arisztokratákból álló csokrétát tűznek gomblikukba. Nos, maga az épület mégis megigézett még abban az állapotában is, amikor már nem lázmérő után kutat az ember, hanem infúzióért kiált. Persze, ha valaki túlszörnyülködné a dolgot, szaladok megjegyezni, hogy magyarországi kastélyokkal foglalkozó könyveim munkálatai közben találkoztam olyannal is, ahol a kórteremmé alakított bálterem seccojának kellős-közepére egy fehér mosdókagylót csavaroztak fel ujdonsült használói. S azt is sietve megjegyezném, hogy láthatóan sokkal akkurátusabb szakipari munka volt, mintsem hogy a megszálló csapatok számlájára írhatnánk. Annak az országnak pedig, ahova most Szerémség tartozik az ismert okoknál fogva, kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy kastélyokat állítson helyre. Hogy miért írok erről mégis? Talán csak azért, mert ugyanaz az ember tervezte ezt a beocsini remekművet, aki a budapesti Parlamentet. Steindl Imre.









 

2010. április 23., péntek

Vajdaság (2.)


 Kedden  fegyverszünet az égiekkel. Végre süt a nap (kicsit), most az eső helyett, az áramszolgáltató ejt bennünket rabul. Szinte egész délelőtt zárva marad automata garázsajtónk (mögötte az autónk). Mégiscsak keresni kell a mindenható jóindulatát, így délután irány az  aracsi pusztatemplom.

Szerdán már semmi akadály! Ha csak azt a háromszor félórát nem számolom, amikor olyan úton cammogunk, hogy percenként (inkább) lóért imádkozom. Viszont kárpótol Zombor gyönyörű kisvárosi harmóniája (helyenként ugyan kicsit idegen a hangszerelés).

Csütörtökön egyszerre két megfelelő helyet is találunk a kiállításnak. (Hát egye fene.) Ha lúd legyen kövér! A két kiállítás képeit felkészítendő azonban nyomban haza kell indulnunk. (Mi van, ha nincs is annyi képünk …)

2010. április 19., hétfő

Vajdaság (1.)





Pénteken (délután) megérkezem Újvidékre. Kiállításom (májusi) helyszínét látva eldöntöm, itt ugyan nem. Érveimre megértően bólogat (magyar) vendéglátóm. Már a kijáratnál szervezkedik (mobilján), este pedig egy (szerb) galeristával hoz össze, aki segít új helyszínt keresni. Életemben nem találkoztam még ilyen felkészült és szimpatikus galeristával (igaz, másmilyenekkel se nagyon).
Szombaton (bekapcsolt napsütéssel) tíz gyönyörű helyszínt járunk végig, este egy (szerb) grafikustól, általa rajzolt térképeket kapunk segítségül.
Vasárnap (már huszonöt fokban) beleszaladunk az összes akadályba (na jó, de legalább a felébe), ami csak létezik. Három (csaknem használhatatlan) helyszínről térünk meg (nadrágunk térdig sáros, gyomrunk üres, hócipőnk tele). Vacsora Végel Lacival (friss Kossuh-díjas) és Pancsuskával egy (dalmát) étteremben. Laci humora (meg a parmezánba forgatott roston sült fehér hal) könnyekre fakaszt.
Hétfőn egész nap szakad az eső (akárcsak mondataimon a csomagolás, ahogy egyre sűrűbben tekintek az égre).

2010. április 15., csütörtök

Kárpát-medence



Tegnap óta gyűlnek cuccaink a fotelekben. Holnap reggel pedig bőröndökbe és útitáskákba kuporodva várják majd, hogy türelmetlenül kotorásszak zsebemben a kulcsok után, s hogy végre belássuk, sem több túracipő, sem több paradicsom konzerv nem fér már a csomagtartóba.
Itt az indulás ideje! Régóta készülünk rá feleségemmel, s most mégis izgulunk kicsit, mert egészen október végéig tart a kaland, s csak aztán derül ki, mit is végeztünk tulajdonképpen. Mi került elénk, amire nem számítottunk, és mi maradt le, amiről ma még azt gondoljuk, hogy igazán fontos lenne. Sejtem előre, kiadómtól még egy kis időt kell majd kérnem, mert oly’ hatalmas a terület, hogy félek, esetenként a feladat felületét karcolgatjuk csupán. Ja, hogy mi a feladat? Magyar történelmi és kultúrtörténeti emlékek gyűjtögetése Kelet-Európában. Elsősorban az épített emlékekről van szó. A Gyimesek lábánál rogyadozó épület, amely a Monarchia dél-keleti vasútvonalának utolsó állomása volt, például biztosan benne lesz, de olyan érdekességek után is kutatunk, mint mondjuk a horvátországi Trogir egyik több száz éves házának udvarán található Mátyás király-relief, amelyet egy korábbi utunk alkalmával fedeztünk fel. Meg városok, meg tájak, meg különleges tárgyak hatszáz oldalon, ezer képben, album formájában. Az Alexandra Kiadó jóvoltából már két ilyen „hatszázason” vagyunk túl, tudjuk, nagyon nagy a falat. Az egyik már megjelent (Magyarország 1000 csodája), a másik most van kiadói feldolgozás alatt (A magyar népművészet 1000 csodája), s nem kis örömünkre megkaptuk ezt a harmadik lehetőséget is. Kicsit félve, de azért ideírom, hogy most újra jelentősen gyarapodik az a nemzeti fotótár, amelynek darabkáit már évek óta hordozgatjuk egy kupacba. Rendszerezve, információkkal ellátva egyszer talán megáll a saját lábán, hiszen olyan erősségei vannak, mint a magyar alkotók portré-gyűjteménye határainkon innen és túl. Erről jut eszembe! A Duna TV honlapján lévő Csodavadászatra keresztelt kirakatomban tegnap új rovatot indítottam: „Művészvasaló” címmel.
Addig is. Amíg újra jelentkezem, kérlek Benneteket, nézzetek bele ebbe a fotó-birodalomba, van ott olvasni való is rengeteg.

Hát akkor legközelebb a Vajdaságból …

2010. április 11., vasárnap

Vince


Földim.  Ménfői. Csak amikor én alig múltam három éves, neki már menekülnie kell  szülőföldjéről. Amíg én naphosszat bámulom ablakunkból az ártatlan tankcsodát, neki egy egész hadsereg elől kell mentenie magát, fél országon át. Tízéves vagyok, amikor ő Oslóban kap diplomát, s már a forradalom is elmúlt ötven, amikor Norvégiában megismerem a költőt, írót, műfordítót, a nyugdíjas főkönyvtárost. Lenyűgöz munkássága, melyről idehaza alig tudunk valamit, pedig Magyarország történetét norvég nyelven bemutató hétszáz oldalas művét a skandináv egyetemek tankönyvként is használják. Néhányszor levelet váltunk kölcsönös szimpátiánk okán, aztán 2009-ben közös munkába kezdünk. Legújabb verseskötetét illusztrálom, de egyszer csak Vince helyett, felesége ír hosszú levelet. Vince beteg. Gömöri Gyuri és Gömöri Mari Londonból segítnek mindvégig a kötet munkálataiban, de bárhogyan is igyekszünk Vince már nem tudja megvárni nyomdába kerülését.

A Költészet Napján Sulyok Vincére (1932-2009) emlékezünk.


                          
                            Sulyok Vince

TÜNŐDÉS FALHOZ SZORULVA

Hirtelen meg kell állnom,
be kell húzódnom a járda melletti falhoz,
hirtelen be kell hunynom a szemem
s „vakon” észlelnem az idegen délelőttöt,
a cipőiken tova kopogó-csoszogó
vagy éppen rohanó embereket.

Ki mit gondolhat közülük felőlem,
ahogy itt lehunyt szemmel állok,
idesodorva  ehhez a véletlen falhoz,
szigetet, pillanatnyi akadályt
képezve ebben a sugaras délelőttben,
míg körülömöl az emberáradat
szavaival, hangjaival, levegőjével,
zajaival a torlódó világ.

Nevemet itten nem ismeri senki
s valószínűleg még az se érdekel senkit,
hogy behunyt szemmel mért ácsorgok itt
tövében ennek a forró házfalnak,
honnan jöttem ide és hova készülök.

Nem tudják, hogy magyar földön születtem,
nem tudják, hogy mégis norvég vagyok:
útlevelem és állampolgárságom
norvég, noha anyanyelvem magyar,
azaz hol magyar, hol meg norvég,
lakhelyem pedig hol spanyol, hol norvég,
szülőföldemre turistaként járok,
mert hazámnak nincs másképp szüksége rám.



                                 Torrevieja, 2004-04-04.






2010. április 5., hétfő

Men at Work






Drága Barátaim! Párizsi barátom, aatoth franyo festő-, és életművész készítette nekem a mellékelt piktogramot, mert nem bírta tovább nézni, hogy honlapom bizonyos rovatai félkész állapotban tanyáznak hónapok óta, ráadásul most már a blogomat is hanyagolom. Arra kért, legalább jelezzem a külvilágnak, hogy nyakig vagyok már megint valamiben, a látogatóktól pedig azonnal kérjek elnézést. Igaza van! Bocsánat és ígérem, hogy nem tűnök el ilyen hosszú időre. Mindenesetre ez a lapátos emberke jelzi máskor előre, ha mondjuk napokig úton leszek