A misztrál éppen azon volt, hogy a domb tetején álló pinea fenyőket kórussá hangolja, mikor a közelükben álló házhoz hintó érkezett. A hangorkán elnyomta a paták hangját, csupán a kocsi oldalán imbolygó lámpa jelezte a márki érkezését. Ápolt férfikéz fogta össze a ház felé lendülő kabátot, s mire a bejárathoz ért, a súlyos tölgyfa ajtó hangtalanul kinyílt előtte. A kiszűrődő fény megkarcolta néhány pillanatra a hajnali félhomályt, de a becsapódó ajtó visszaadta a szél zavartalanul tomboló hatalmát. A lovak párája a völgy fölé menekült, ahol a milliónyi érett szőlőszem édes illatában olyan idegenül tekergett a két állat kesernyés szaga, mint a márki dohányfüstje szokott gyermeklányok szoknyája alatt. Bent a házban is füstszag volt. A háromszáz éves falakhoz hozzátartozott a ritkán használt kandallók savanyú lehelete, de hozzátartozott a titkos találkahelyek elhanyagoltsága is. Egy szerzetes jött fel időnként, hatalmas kulcsot lóbálva, hogy a házat az alkalomhoz előkészítse, de ezúttal csak papírt és tintát kért az úr. Ha a lelkén akar könnyíteni, itt az ideje. Csak amit suttognak róla, az is elég az örök kárhozathoz. A márki egyenesen az asztalhoz ment, padlóra lökte válláról a kabátot, s állva kezdett írni. Úgy számolta, pár órányi előnye van, de már keresik a kastélyban, annyi bizonyos. Végrendeletét át sem olvasta, mielőtt nevét odakanyarította, hiszen vagyona jó részét úgy is elkobozzák, személyes holmijait pedig szerelmére, az ifjú Brandt hercegre hagyja. Betűi lendületesek, magabiztosak voltak. Ám vallomásával már nehezebben haladt. Cinikus világa minduntalan összeomlott. Mintha tollának időnként valaki más diktálná a szavakat. Írás közben gyermekkora óta halkan dünnyögött, de most, amikor a durván ácsolt ágyra, s a róla lelógó kötelekre tévedt a tekintete hangosan felnyögött. Érezte, hogy azt a két boszorkát, azt a két istenverte gyermeklányt nem lett volna szabad megkínoznia. Sejtette, hogy a kötelek mentén a vérükkel együtt, a bosszújuk is kiserken. Bármeddig ment el játékaival annak előtte, előbb utóbb mindenki megbocsátott neki, hiszen vagy élvezte maga is, vagy szégyenkezve hallgatott. Most azonban a két boszorka kegyetlenül kitervelt gyanúsításával találta magát szemben. Pedig a molnár ötéves gyermekéhez semmi köze. Pár év múlva lehetett volna tán, de azt már nem érte meg a szerencsétlen. Ráadásul kést ő csak egy kacsasült vagy egy alma kedvéért vesz a kezébe. Egyébként soha. De a gyűlölet úgy összesűrűsödött körülötte, hogy nem maradt más választása, mint kilépni saját életéből.
Kint már magasan járt a nap, mikor elfújta a gyertyát, s a csukott ablaktámlák mögött hátravetett fejjel valamit magában még dünnyögött. Tetszett neki, hogy pont ma üvölt ennyire a szél. Egy ilyen naphoz ez való. Talán kicsit nehezen fut majd ki vele a kikötőből a hajó, de ha már egyszer a fedélzeten van, bottal üthetik nyomát.
Búcsúzóul beleszippantott ősei odújának illatába, s kilépett a házból. A látvány annyira megütötte, hogy ismét felnyögött. A hintó ugyanott állt, ahol hajnalban hagyta, ám a lovak helyén, a rúdra két szőlőmunkás támaszkodott. A két gyermeklány apja. Szemükbe nézett, s lassan, megbocsájtón elmosolyodott. Visszament a sötéten hagyott házba, s egy székre rogyott. Nem maradt más hátra, mint bevárni sorsa beteljesülését.
A szél hirtelen elállt. Újra a kabócák hada kuncogott.
