Oldalak

Összes oldalmegjelenítés

2010. december 27., hétfő

Kőember


Ha székből, asztalból, ládákból összehordtam váramat és tetejéről kinéztem az ablakon, tudtam, ő biztosan ott áll. Hóban, sárban, tűző napon. Hallhatta, hogy beszélek hozzá, mert ilyenkor szobor-szeme kedvesen csillogott, s ha nem is válaszolt, ez engem így is megnyugtatott. Úgy éreztem, figyel rám. Látja, amikor reggelente rövidnadrágban dideregve tejért futok. Látja, amikor a templomból hazakullogok, s a kutyámmal világgá indulok. Látja, ahogy az emeleti ablakból egy szürke kalapra krémest dobok. Mindent tudott rólam, de soha nem szólt rám. Másokkal is türelmes volt, pedig nem sok jót kapott. Esetleg virágot akkor, ha a légyottban csalódott lovag egy csokrot a lábánál otthagyott. Szóval közénk tartozott. Persze nem mindenki szerette. Volt, akinek nem tetszett, hogy olyan barokkos az istenadta. Amolyan múltból itt maradt, egyházi fajta. Volt, aki túl melankolikusnak találta, s attól félt, még eltereli egy haladó közösség progresszív eszét. El hát vele innen, s akkor a busznak se kell akkorát kerülnie! A leghatalmasabb városrendező padtársam volt hajdan, aki a tér másik felén lakott. Gyereknek gyenge volt nagyon, vagy inkább bamba, de ahogyan nőtt túlságosan is erőre kapott. Őt is jól ismerte a kőember persze, s talán ez lett szegény szoborfejének veszte. Azért akarta padtársam, hogy a tér díszét onnan elvigyék, mert a kőszemek láthatták, hogyan lett halványzöld, mosolygós kis sámliból, lakkozott, cinikus hintaszék.


2010. december 20., hétfő

Villámlátogatás

Köpcös alakja úgy pattan elém a reptéren, akár egy gumilabda. Azt mondja, nem fáradt, inkább megnézné a várost azonnal. Sokat hallott róla, szeretné érezni a „szagát” is. Jó helyre jöttél barátom! Szagban jók vagyunk. Az autóban felmondom neki büszkén a leckét: Mátyás-templom, Halászbástya, Operaház, na és persze a Parlament. Ámulatból ámulatba esik! Szóval akkor most hova? Többször nekifut a szónak mire sikerül kimondani: Zserbó. Nocsak! Nem probléma! Jöjjön hát a dobostorta! Sőt! Javasolok mellé egy Eszterházy-t is. Mármint tortát. Evés közben morogva bólogat. Azt mondja, nemcsak újságíróként, de történészként is felkészült a városból. Következő állomásként a Ruszwurm-ot jelöli meg. Ott megkóstoljuk a krémest és a Szamos tortát.  Vendégem szuszogva előkotorja jegyzeteit, hosszasan böngészi, majd egy szót bökdös a kiskanál nyelével hosszasan: Gundel palacsinta. Kezdek megbizonyosodni, azért jött Budapestre, hogy öngyilkos legyen. Próbálom elterelni figyelmét a csokis palacsintáról, s elvontatom a Lotz-terembe, ahol a freskókkal díszített kávéház láthatóan kizökkenti, de hirtelen észbe kap, s tejszínhabos kávét rendel. Dupla adag mézzel. Megadom magam. Hátra dőlök, s megemlítem neki, hogy éppen egy tájakat és ételeket bemutató könyvön dolgozom. Nem akar hinni a fülének. Olyan bizalmasan húzza székét közelebb hozzám, mintha legalábbis az derült volna ki, hogy mindketten a fiúkat szeretjük. Azonnal a törzshelyemre akarja vitetni magát. Azonnal a legjobb magyar ételt akarja megkóstolni. Na, ez már valami. Irány tehát A Konyha nevű hely! A séf elénk perdül, átveszi tőlem a szót, s legendás humorával fűszerezve sorolja kínálatát. Hatástalan. Tanácstalanul néz rám. Visszatérő vendégek hálás tekintetéhez szokott, nem pedig az ilyen sótlan történészhez. Desszert? Vendégemnek egyszerre pendül meg az összes érzékszerve. Jelzi, megcsippentené mondjuk a Ferdinánd tekercset. … és esetleg egy kis gesztenyés piramist. Meg a barackos pitét. Szalad a nép. Hát mégiscsak egy ínyenccel van dolguk. Leszedik az asztalról a karácsonyi díszeket, hogy elférjen a rendelés, aztán lesik a hatást. Jön a jól ismert mormogós bólogatás. Én a vendégem irányába sem tudok már nézni, nemhogy az édességekre.
Csendesen elhúzódva kanalazgatom töltött káposztámat.  
 

2010. december 13., hétfő

Sárkány-kór


Sokáig keresgetünk felszállóhelyet. Napokig esett az eső, így most mély a talaj, s nehezen akadunk rá Agyagosszergény határában a parányi rétre, ahonnan pár perc alatt elérhetjük a fertődi Esterházy-kastélyt. Pilótám nekiáll összerakni a sárkányt, én pedig az overallommal és a felszerelésemmel bíbelődöm. Minden rutinosan megy, nem az első felszállásunk.
Felbőg a motor, emelkedünk. Emelkedünk, de nem úgy, ahogy szoktunk. Lassabban. Sokkal lassabban. A fasor meg közeledik. Most már a pilóta is integet, hogy megpróbál balra kitérni? Megőrült? Hiszen ott magasfeszültségű vezeték húzódik! Érzem, hogy nagyon „csúszik” a gép. A vezetékek derékmagasságban közelednek hozzám, de így ülésbe szíjazva, nem tehetek ellene semmit. Aztán valahogy sikerül annyit billenteni a tákolmányon, hogy csak a szárny vége ütközik a drótokkal. Ettől viszont megpördül a sárkány, s orsóba fordul. Alattunk a fasor. Aztán már recseg, törik, szakad minden. Furcsa nyugalommal azon tűnődöm a hosszúra nyúlt pillanatokban, hogy ezt vajon túl lehet-e élni. Megúsztam a magasfeszültséget, most majd felnyársal egy vastag ág. A földetérést nem érzem. Amikor magamhoz térek, nem kapok levegőt, mert fémvázas Nikonom madzagja a nyakamra tekeredett. Karom beszorult az ülésbe. A motor bőg, a propeller pörög a hátam mögött, és cefetül benzinszag van. Na még ez is. Ha már eddig nem sikerült elbánni velem a mindenhatónak, akkor most jöhet a robbanás. A sisakom műanyag rostélyát teljesen ellepi a kilazult fogsorom mellől kiprüszkölt vér, így nem látok szinte semmit. Annyit tudok, hogy a pilóta alattam fekszik, arccal mélyen a puha termőföldbe fúródva. Mozdulatlan. Aztán percek múlva futva érkeznek asszisztenseink, kikapcsolják övemet, amitől rázuttyanok társamra. Ettől ő magához tér, felugrik és körbe-körbe szaladgál a géproncs körül. Törött lábamat rángatva kiabál, hogy álljak már talpra. Értetlenül faggat arról, hogy mi történt. Sokkot kapott.
Megérkeznek a mentők. Túl puha és sáros a föld, mondják, nem tudják felfújni a légpárnás hordágyat. Összelapátolnak és rátesznek párna nélkül. Át kellene jutniuk egy cserjékkel benőtt vizesárkon. Elejtenek. Most sajnálom igazán, hogy nincsen légpárna alattam. A helyzet annyira komikus, hogy a törött bordáim miatt ugyan sziszegve, de felröhögök. A Toyota mentőautóba háromszor próbálnak berakni. Végül azt kérik, húzzam összébb magam, mert nem tudják becsukni az ajtót. Már semmin nem csodálkozom, de érzem, nem lesz könnyű a nap hátralévő része.
A kapuvári kórházban nem mernek hozzám nyúlni, mert félnek, hogy a medencémmel is baj van. Leollózott overallom helyére egy szál pokrócot terítenek, s kitolnak a sötétedő novemberi udvarra. Már nagyon reszketek a hidegtől, mire megérkezik értem a rohamkocsi a győri kórházból. Ott újra félretolnak, mert egy autópálya baleset sérültjei mind rosszabb állapotban vannak, mint én. Sebaj. Ha nem rángatják a törött lábamat, mint korábban a pilóta és később a röntgenorvos, akkor elvagyok én ezen a tolókocsin. A nővérek kedvesen meg-megcirógatnak, a betegtologató kamikázénak szólít, jó a hangulat.
Közel éjfél, amikor az osztály ügyeletes orvosa úgy dönt, bevállal még egy operációt, nem hagy másnapig romlani. Szikár stílusú, ragyogó figura Dr. Cselovszky Pál. Elmondja, milyen vasakat fog belém építeni, hogy ne legyen rövidebb az egyik lábam. Hátralévő életem minden második lépésénél hálás vagyok neki.
Rendőrök keresnek az egyik vizit után. Rögzítenék feljelentésemet, mert erősen úgy tűnik, a pilóta hibájából történt a baleset. Dehogyis teszek feljelentést! Hetek óta ő visz fel légi felvételeket készíteni. Megbízom benne. A társam. Csak nem képzelik, hogy most ellene fordulok?
Kávét főzni, kutyát sétáltatni, de még fényképezni is megtanulok mankóval. Pár hét múltán hívom telefonon a pilótámat. A társamat, akinek a válla törött el szegénynek. Jól ismert hangárzajok szűrődnek be a háttérből a telefonba. Repülési engedélyt ugyan biztosan nem kap egy darabig, de majd szerez egyet Lengyelországból, heherészi, miközben kiderül, ő már megkapta a biztosítótól a kártérítést, és most rakja össze az új technikát. Eszembe jut a velem együtt lezuhant és tönkrement technikám. A járástechnikámról már nem is beszélve. Rosszkedvűen búcsúzni készülök, de ő még gyorsan megvigasztal:
- A te ülésed nem volt biztosítva! Fogd fel úgy, mint egy sportbalesetet! 
  
(1998) 





2010. december 6., hétfő

Disputa a Duna-kanyarban (1991)


 „ A harmadik lányom aztán hazahozott a frontról. Itthon a feje tetején állt minden. Első dolgom az volt, hogy megkeressem a korábbi főnökömet, de már elvitték a váci gyűjtőbe. Egyenruhában könnyen bejutottam hozzájuk. Aztán napokig jöttem-mentem, az őrök meg csak tisztelegtek a kapunál. Akkor is, amikor egy kölcsönkért katonai járművel érkeztem, s kifelé benne ült a két öreg. Ide hoztam őket, ebbe a parányi kertvégi házba. Az apósom építette még harmincötben, mert túl sok építőanyaguk maradt, s összeütöttek belőle egy vendégházat is. Most jól jött. Itt bújtak meg a háború végéig. Az udvarra sem jöhettek ki, nehogy valaki meglássa őket, mert akkor nekünk végünk van, a három gyerekkel együtt. A harapnivalót is kertészkedés közben tettem az ajtó elé, mintha csak éppen arrafelé lenne dolgom. Nem volt mindig tele a kosár. Szűkös idők jártak, s hét szájba kellett, hogy kerüljön minden nap valamicske. Össze is szottyadtak, mire vége lett a cirkusznak. Nem engedtem el őket azonnal. Itt a diófa alatt, ahol állunk, itt napoztattam szegény fejüket, hogy erőre kapjanak kicsikét. Csak már nagyon meg voltak törve. Nem is bírt már az öreg az élettel. Azt a budapesti boltját, amelyikben régen a segédje voltam, nekem ajándékozta. Egy kicsi, de gyönyörű nyakkendő üzletet a körúton. Kezdtem bízni a jövőben. Azután úgy ötvenben egy reggelen két alak várt a bolt előtt. Tudtam, hogy előbb-utóbb az én üzletem is megy a közösbe. Leakasztottam az ernyőmet a fogasról és kisétáltam.”

Részlet Az én Európám (Egy fotográfus naplójából) c. albumból.
(Alexandra)