Plitvice

Leültem és vártam. Úgy tudtam  reggel kel át a folyón. Most már dél volt.  Kissé idegesen piszkáltam tarisznyámat, aztán elkortyolgattam maradék  whiskymet.  Madár rebbent. Felugrottam én is. Kezdett az agyamra menni a feszültség. Nem csoda, gyermekkorom óta vártam ezt a találkozást. Hajnalban tréfát űzött velem a vízfüggöny, többször látni véltem mögötte izmos alakját, hosszú ébenfekete haját, amint ruganyos léptekkel közeledik felém. Aztán amikor megráztam fejemet, minden eltűnt. Fogyóban a remény.  Elkeserít a kudarc. Elborzaszt a  gondolat is, hogy visszatérve a kunyhómba, megint elő kell vennem ütött- kopott laptopomat, hogy legalább filmen lássam az utolsó Az utolsó mohikán-t.  

A diktatúra vége

Kicsit másnaposan totyogok be reggel a szerkesztőségbe. A főszerkesztőm lohol éppen kifelé, gombolatlan kabátja csapkod két oldalán, amitől úgy néz ki, mint egy dühös varjú. „Mi a fenét csináltatok már megint?” – veti oda futtában. „Behívattak miattatok a Tájékoztatási Hivatalba!” A szocialista nomenklatúra szerint, ez nem sok jót jelent. Jó, ha ilyenkor delikvens eredeti kinevezésével együtt távozhat. Valahonnan gombóc kerül a torkomba. Nem létezik, hogy féktelen tivornyáink örömhangjai felhallatszottak a magas hivatalokba. Csak az a szarházi kádergyerek-gyakornok köphetett, akit nyeglesége miatt majdnem megütöttem egy miskolci hajnalon. De az sem kavarhatott ilyen vihart. Persze, ki tudná megmondani, hogy egy információ milyen kanyarokat vesz. Lehet, hogy kiderült, legutolsó berlini utunkon, kihasználva az újságírók szolgálati útlevelét, földalattival átmentünk whiskyért Nyugat-Berlinbe.

Dél is elmúlik, mire hívatnak a főnökhöz. „Jelentést kell írnom arról, hogy mit gondoltál akkor, amikor elkészítetted az évkönyvünk címlapját. "Nos, halljam, te hülye!”  - mondja kicsit megenyhülten. „Egészen idáig a bezúzatást intéztem a nyomdában.”

A képen sakkfigurák voltak. Nevezetesen a fekete királyi pár és két futó, árnyékaikkal együtt. Semmi különös, csak a király helyett egy lerágott almacsutka kornyadozott. Ütődött tekintetemre szinte kiabálva mondja: „- A főnök is sakkozik, nem érted? Azt hiszi, hogy őt figuráztuk ki! Őrjöng mindenki a fehér házban! Hogy mennének már a francba …Délután csinálsz egy másik címlapot, de annak a fotózásán én is ott leszek! Világos? Már szervezheted is!”

Már szerveztem is. Egy akt-fotózást. Ez úgysem megy át, az tuti..

Átment. Most átment.

Pár nap múlva egy feladó nélküli, nagy alakú boríték várt a portán. A bezúzott évkönyv letépett címlapja volt benne. Úgy látszik, a nyomdában nem mindenki értett egyet a bezúzással, s a „Szerzőnek emlékbe” üdvözlő sorral megmentett egy darabot az utókornak. A fiókomban  őrzöm azóta is. Az aktosból nincs példányom.

Barlangrajz

Az elkészítés módja:

- Végy egy távoli barlangot, és egy közeli táncosnőt …

Íme az eredmény:

Ébresztő!

Csak kifliért szaladtam le a sarokra. Az utcára lépve meglepődtem, mert a reggeli órák ellenére, sehol egy teremtett lélek. Hangszórókon heroikus zene szól, egy férfikar hisztérikusan igyekszik kitartani egy magas hangot. Kesernyés füstszag csapja meg az orromat, egyébként minden ablak, minden kapu zárva. Az utca végén, mintha egyenruhások gyülekeznének, nem messze tőlük egy állvány, rajta valami eszköz. Hirtelen mindegyik dühödten felém integet. Egy fegyveres futva indul felém. Aztán hangosbemondó recsegve megszólal:

- Kamera állj! Valami marha belépett a képbe! Vigyék már onnan a szentségit!

Magam vagyok

Jól van Uram! Megmutattad, milyen a világ, ha párás a lehelet. Most már add, hogy kertemben újra bukfencezzen a tavasz! Ha lehet! Tégy arról is, hogy bokromra visszaszálljon a rigó, kit macskám megtépett tavaly nyáron. Kössünk alkut! Megteszek én is mindent, amit lehet, látod, már össze is kulcsoltam két szorgos kezemet!

Csodavadászat

„Ha az ember útra kel, előbb-utóbb jön szembe valaki, akinek szavait érdemes feljegyezni. Ha az ember útra kel, előbb-utóbb olyan vidékre jut el, amit érdemes otthon megmutatni. Csak kell valaki, aki útra kel! Csak kell valaki, aki mesél! Hadd legyek ez most én!”

Ezzel a mottóval indult el a mai napon a Duna Televízió honlapján a Csodavadászat című rovatom, ahova a továbbiakban hetente kerülnek majd fel újabb és újabb fotóim, írásaim. Hogy milyenek? Tessék megnézni az elsőt! Ilyenek. Vagy ilyenek is, merthogy ez egy nagyon izgalmas kísérlet egy televíziós csatorna és egy fotográfus együttműködésére, amely még keresgeti igazi arcát. Szerencsémre olyan segítségeket biztosítottak nekem, akiknek értékítéletében vakon megbízhatok, olyan kollégákat, akikkel alig egy hónapja ültünk le először, hogy az ötletről beszéljünk. Herczeg Dóra, Pozderka Ivett és Gergócs Tamás progresszív tempója az én szívem ritmusával egyezik, így már ma, a Magyar Kultúra Napja alkalmából elindíthattuk a rovatot és izgulhatunk fogadatása miatt. 

http://www.dunatv.hu/sites/dunatv/mini/csodavadaszat/index.html

Fig. 1. és Fig. 2.

Voltaképpen a Fig. 1 és a Fig 2. egy kép-pár. Nemcsak megjelenésükben hasonlatosak, hanem napi szükségszerűségükben is. Az almafogyasztás szervezetünkre gyakorolt jótékony hatásáról már sokat olvashattunk, a másik képen láthatót nem kell fogyasztani. Az így jó, ahogy van.

Nicaragua, 1989.

Három rövid sorozatra ébredtünk az éjszaka kellős közepén. Utána síri csend. Döbbenten feküdtünk az ágyon. Kisvártatva kimerészkedtünk az előtérbe, őrünk sehol. Nehezen lett reggel. Készülődni kezdtünk, ami kevés időt vett igénybe, mert a vízszolgáltatás annyira akadozott, hogy gyakorlatilag leszoktunk a mosakodásról. Az iskola, ahova elszállásoltak bennünket ebben a határ menti kisvárosban, használaton kívül volt már két éve. Már persze lakói voltak, de nem zavartatták magukat miattunk. Igaz, mi is tapintatosak voltunk velük. Rövid idő alatt kialakítottuk az „élni és élni hagyni” békés társadalmát. Tányérunkat és kanalunkat a hűtőszekrényben tartottuk, így a kisebb mobiltelefon nagyságú csótányok és pókok, valamint a gátlás nélkül flangáló egerek és patkányok nem abból fogyasztották el ételmaradékainkat. Rend volt. Illetve ezen a reggelen mégsem gondoltuk így, mert mellénk rendelt fegyveresünk eltűnt az éjszaka, s miután ezt a környéket még mindig rettegésben tartották a kontrák, akik Hondurasból időközönként átugrottak egy kis vérfürdőre, aggasztónak véltük az éjszakai lövöldözés tényét. Társammal feszengve készülődtünk az iskola folyosóján a reggelihez, összeszáradt agyrémeket tettünk egy asztalra, amikor feltépte a bejárati ajtót egy fegyveres. Jó darabig csak a sziluettjét láttuk az éppen felkelő nap ellenfényében, aztán őrünk tántorogva belerogyott az előtér egyik foteljébe, ahol azonnal el is aludt. Pár percig próbáltuk leküzdeni hányingerünket a belőle áradó pálinkaszag miatt, aztán felálltam, és óvatosan elvettem tőle fegyverét, amivel részegen egy kicsit nagyképűsködött az éjszaka a sarki ivóban. Felszabadultan röhögcsélve csináltunk egymásról képeket a fegyverrel kezünkben, majd elunva leültünk reggelizni. Őrünk bakancsát már addigra egy egér méregette tétován, majd felszaladt a velünk szemben lévő fotelbe, annak közepén kényelembe helyezte magát, és várakozón nézett ránk. Társam az első falatot lenyelve megszólalt:

- Nézz oda! Ez meg itt mindjárt szivarra gyújt!

Hollandia

A barátomtól kaptuk kölcsön a lakást. A szuterén két helységből állt mindösszesen. A nagyobbat úgy neveztük el, hogy „ágyas-kajás”, a kisebbet úgy, hogy „vizes-budis”. Furcsa volt, hogy percenként húz el szemmagasságban egy bringakerék vagy igyekszik valahová egy láb. Ösztönösen nyúltunk volna a függöny után, de a világnak ezen a fertályán csak ritka esetben szerelnek fel függönyt az ablakokhoz. A „vizes-budis” parányi, ablaktalan, intim hely volt. A nagyobbikban azonban akadtak problémák. Az ember nem titkolja, hogy eszik, alszik vagy TV-t néz, de két hét alatt másfajta szükségszerűség is gyakran eszébe jut. Na, de az ágy éppen az ablak alatt van. Még éjszaka is megvilágította az utcai lámpatest. Hát, igen. Pont azért nem használnak a hajós népek függönyt, hogy amikor az ember a tengeren van, a falu rajta tudja tartani a szemét az asszonyon. Ahogyan most rajtunk. Eleinte zavart nagyon. Próbáltam testemmel takarni minden láthatót. Jobb, ha az én fenekemet bámulja az utca, mintha a feleségemét. Pedig, szerintem, neki még tetszett is a hajós népeknek ez a szokása.

Szülinapi virág

Emlékszem, hajnalodott. Gondolataim egyre világosabbak lettek. Derengett néhány részlet, de azért elég erős filmszakadás áldozata voltam. Meg a cseresznyepálinkáé. Fogadásból, korsóba töltve, egy hajtásra. Ez tuti megvolt, erre emlékeztem … Aztán már csak arra, hogy hajnalban a katonai rendészünkkel akartam mindenképpen bunyózni. Haver volt, többször elhúzódott az ütések elől, aztán nekitámasztott a laktanya mellett egy fának, s ott hagyott. Egy lila kis virággal szemezve, görnyedve ébredeztem. Lila volt, mint anyámnak az a kalapja, amit úgy utáltam. Hirtelen belém hasított, mit szólna anyám, ha így látna. Megrémültem a gondolattól. Megráztam magam. S akkor eszembe jutott, hogy nekem a vonaton kellene most ülnöm. Hiszen eltávozást kaptam anyám születésnapjára.

Trabant

Igényes vevőnek jó karban lévő, kis fogyasztású, keleti fekvésű emlékmű eladó. Az ipartörténeti zarándokhelyként bejáratott alkotás, a múlt századi kisemberek boldogulásának nemzetközi szimbólumaként vált ismertté. Cserénél diesel üzemű, négy kerék meghajtású, nyugati fekvésű emlékművet beszámítok.

Érdeklődni lehet munkaidőben Fehér Mercedesnél, a helyszínen.

A. Tóth Sándor: Labdarúgó, 1930

Mindig volt benne valami titokzatosság. Mint aki éppen most jött haza messzi távolból, s még annyira friss minden élménye, hogy azt ilyen kisvárosi szürkékkel nem lehet megosztani. Pedig akkor már több mint harmincöt éve tanított ugyanabban a gimnáziumban. Igaz, előtte éveket élt Párizsban, s talán lélekben még mindig ott járt.

- Este hatkor rajzszakkört tartok a régi színház épületében – mondta, s azzal letette a padra első házi feladatomat, s már vette is kezébe az előttem ülőét. A szokottnál is kevesebb értelem lehetett a szememben, mert hozzá tette: - Semmit nem kell hozzál, csak ne késs!

Hétfő volt, s vívóedzésem lett volna aznap este, de nem mertem nem elmenni a szakkörre. Úgy tízen ültek ott, s már mindnyájan benne voltak valamiféle vázlatban. Mert persze, elkéstem jócskán, amihez, valljuk be, egy ilyen zsebkendőnyi kisvárosban kétségtelen tehetség kell. Vagy pofátlanság. Vagy nemtörődömség. Azt hiszem, ez bennem mind együttvolt. Meg talán inkább bosszantott, hogy néhány rajzlapon futkározó festékfolt miatt, most ülhetek itt a többi áporodott Picasso között. Kicsit őt is habókosnak tartottam, hogy komolyan vette azt az utcarészletet, amit előző nap csak azért kapkodtam össze, mert ez volt a legkönnyebben megoldható a házi feladatok sorában. Na, mindegy. Egy órát kibírok.

Végül is, mondjuk úgy tíz alkalmat bírhattam ki. Nem haragudott, hogy nem mentem többet. Bár szigorú tanár volt, olyan szigorú, amilyet művészembertől nem vártunk volna, mégis nagyon nagyvonalú. Az elkövetkezendő négy évben egyetlen egyszer nem tette szóvá, hogy faképnél hagytam a művészetet. Sőt, változatlanul megtisztelt figyelmével továbbra is, amiért én nem adtam neki semmit cserébe. Pedig sokat kaptam tőle. Nagyon sokat. Beleláthattam abba, hogy egy művészember hogyan gondolkodik a világról, mit vesz észre benne, s hogyan helyezi el benne magát. Mert útjairól sokat mesélt. Azt is mindig inkább csak úgy magának, mint aki az élményeit azért ismételgeti, nehogy elfelejtse. Ilyenkor az osztály feje fölött elnézve a szemközti falat bámulta. Története helyszínén járt inkább, mint a tanteremben.

Tudni lehetett, hogy ismert festő, benne van a Ki kicsodában is talán, de mi csak mosolyogtunk csokornyakkendős, öltönyös alakján. Az nem az a kor volt, amelyben értékelte volna bárki is, ha valakinek finom stílusa van. A viharkabát, meg a lóden még mindig egyértelműbb volt, mint egy boka felett harangozó pantalló, a maga kétsoros zakójával.

Több, állítólag hat nyelvet beszélt, s nem ritkán fura vendégei voltak. Ilyenkor kinyílt, megváltozott a gesztikulációja, még mosolyogni is láttuk egyszer. Bár ezt tanártársai alig hitték volna el nekünk.

 Néhány évtized múltán Lourdes-ba vetett jósorom, s egy idős alkotó, Thuronyi István műtermében beszélgetünk példaképeiről. Nagy formátumú figuráktól tesz elém nyomatokat, olyanoktól, akik hatottak rá. Aztán szépen lassan kezdek lecsúszni a székről. Vagy inkább leájulni. Az egyik nyomat a tanár úr talán leghíresebb képe, a Labdarúgó, 1930-ból.

- A tanítványa voltam - hallom viszont cérnavékony hangomat.

- Büszke lehetsz rá! Párizsban voltunk jó barátok, még a harmincas években. Együtt tanultunk festeni. Persze, ő mindig előttem járt, behozhatatlan volt. Az egyik példaképem a mai napig. Mestere volt a szimmetria és aszimmetria egyensúlyban tartásának.

Tiltott gyümölcs

Béla volt a második. Fogadkozott, de hamar következett Pocok, az unokaöcsém. Aztán Simi bá, a főnököm. A nőgyógyászát be sem vallotta, mert aznap délelőtt már a körzeti megbízott asztaláról is le kellett szednem. Azt mondja, nem érthetek meg egy olyan nőt úgysem, aki édesszájú. Én vagyok a hibás, mert én voltam az első. Rászoktattam és ezzel nem lehet csak úgy leállni. Talán majd fokozatosan. Apránként. Vagy legyek türelemmel, amíg elfogy az összes desszert. Na, a csokit, a lekvárt meg az almát már „levédtem” otthon! Most várok.

Hadak ura

Hajadban behódolt nők illata. Zsákodban messzi föld ajándéka. Zubbonyod kitüntetésektől szakad. Az állomáson neked szól a himnusz. Legenda vagy. A haza legendája. Neked mától mindent szabad. Kivéve egyet:
Ne kérdezd, hogy hol van a  fél kezed!

Szabadság híd

Íme a legkedvesebb hidam. Ragaszkodunk egymáshoz. A lakásunkból éppen rálátok. Reggel köszöntöm a kávémmal a kezemben, este rám pislog lámpáival. Operációm után napokig tartotta bennem a lelket. Ez a kép valamelyik elindulásom előtt készült. Mindig kitalál valamit. Hol felbontatja magát, hol taxisokat rendel oda blokádra, de ha más nem jut eszébe, produkál gyorsan egy felső vezeték szakadást. Most éppen a folyóval súgtak össze, hogy még csak ne is lássam a túlpartot. Ne tűri, hogy elhagyjam a várost. Köt engem ezer szállal. Meggyőződése, hogy itthon a helyem. Hogy mi a híd neve? Szabadság.

Optimizmus

Apám mindig öltönyt hordott. Néha szépet, néha foltosabbat, de mellény és nyakkendő nélkül a sarki fűszeresig sem ment el. Emlékszem reggeli készülődéseire. A gatya után jött a harisnya (harisnyatartóval persze), s csak a végén bújtatta végig pantallója szárain gojzervarrott cipőit. A kakaót már állva, ingujjban fogyasztotta. Utolsóként a maszkot illesztette fel arcára, mielőtt kilépett volna kisvárosi lakásunk ajtaján. Minden felnőtt viselt ilyet akkoriban. Csak a tekintetekből ismerték meg egymást a hasonszőrűek.

Balatonfelvidék

Először a fotelemet vitették el (úgy mond áthúzatni), aztán eltűnt a dohányzóasztal is. Maradt az erkély. Ott meg zavarta a szomszéd asztmás kislányát. Leköltöztünk ide a nyaralóba. De itt is pöröl velem az asszony, hogy délben már annyira megül, hogy nem lehet látni egyik faltól a másikig. Hát, akkor jöjjön a völgy felé néző udvar. Onnan meg felszóltak, hogy az autók egész nap ködlámpával közlekednek miattam. Nem tagadom. Erős dohányos vagyok, na.

Esélyegyenlőség

- Ma én kelek fel előbb. – szólalt meg reggel a bal láb.
- Szó sem lehet róla! Milyen volt a tegnapunk is? – így a jobb.
Hogy a mindennapos vitát eldöntsék, magasra emelték tekintetüket és olyanokhoz fordultak, akik rálátnak felemás helyzetükre.
- Próbáljátok meg együtt! – hangzott a kezek bölcs válasza, s azzal a két cipőt nyomban össze is kötötték.

Pécs 2010

Ránéztem a feleségemre, és megkérdeztem tőle: „Drágám! Adhatom a sampont?” Ebben persze még nem volna semmi különös, csakhogy ez nem a fürdőszobában hangzott el, hanem éjfélkor a Széchenyi téren. Tűzijáték közben. Amit idén nyugodtan nevezhetünk vízijátéknak, mert aki ott volt, az tudja, hogy mennyivel erőteljesebb élmény az utóbbi. Tűzijátékról ugyanis nem szokott az ember úgy hazatérni, hogy ég az alsónadrágja, ezzel ellentétben a vízijátékban az nyer, akinek ez a kis intim ruhadarabja is azonos állagú a felöltőjével. Azt hiszem az éjszaka többen voltunk, akik nagyon elöl végeztünk a versenyben. Persze közülünk az az abszolút győztes, aki nem csak a bakancsát és a kabátját tartja még mindig a radiátoron, hanem homlokát és arcüregét is a kamillateás gőz fölött időzteti hajnal óta. Mindegy. Ilyen tisztára mosva még nem kezdtem új évet soha.