Domonkos István

A fotót Grönskarában készítettem Domiról, aki pénteken József Attila-díjat vehetett át Budapesten. Gratula!

 Stockholm 

(2006)

 – Erre is csak őrültek vállalkoznak – állapítja meg Zsuzsa, amikor hajnal négykor ráfordulunk az E 4-es autópályára. Nyolcszáz kilométer áll előttünk, és pillanatnyilag negyvennel csúszkálunk a jégen.

– De mi őrültek vagyunk, nem? – kérdezem.

– Az igaz - nyugtat meg.

Egy mindössze néhány házból álló faluba tartunk. Mondják, ott él. Nem veszi fel ugyan a telefont, levelekre sem válaszol, de a kis faluban esetleg megtaláljuk. Hogy mit csinál ott? Hát zenél. Jazzt játszik. Inkább zenész, mint író. Olyannyira, hogy amikor megérkezett Svédországba, akkor sem írónak kézen fekvő megoldást keresett. Pedig már volt verse, amit „világversnek” neveztek.

Pózok helyett, bement inkább a munkaközvetítőbe, és megkérdezte, hogy a pozanjával mire menne. Hát azzal nem sokra, de fuvolára van kereslet. Az, meg az elmegyógyintézetben vállalt felügyelői állás elég is lesz.

A zene volt mindig is az útlevele. Szabadságot kapott tőle, örömet meg kenyeret. Egy igazi zenésznek a fúvóka mindig ott lapul a zsebében. Most is azt szorította meg, amikor a leleteit megkapta az orvosnál. A zenében jobban hisz, mint a költészetben, mert nagyobb az alkotó szabadsága. Persze a zenész csak akkor lehet önmaga, ha alkalmazkodik a többiekhez. Mert amint azt gondolja, hogy ő a legnagyobb, már meg is bukott.

A versekben csak az igazán nagyok tudják közel engedni magukhoz az embert. Mondjuk József Attila. Vagy az a tíz éves kisfiú, akit a Vajdaságban támogatott. Megjelenés előtt álltak a versei, amikor felrobbant a kezében egy gránát. Ahogy ezt meséli elsírja magát. Akár csak mi. Aztán Dizzy Gillespiről anekdotázgat, s amikor Zsuzsa azt mondja, hogy jazzt játszani a legmagasabb szintű tevékenység a földön, felugrik és össze-vissza csókolja. Csak semmi protokoll. Amikor pedig tovább meséli saját történeteit, teljesen magamra ismerek.

Csak így dedikálhattam otthagyott könyvemet:

Domonkos Istvánnak! Lelkem másik felének. Grönskara, 2006. 11. 02.

Részlet az Az én Európám c. kötetemből (Alexandra Kiadó)

Békássy Ferenc (1893-1915)

Békássy Ferenc egyenruhában. Költészetéről Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Weöres Sándor egyaránt elismeréssel szólt.

A zsennyei Bezerédj-kastély különleges fái között, mi tagadás könnyen  romantikus hangulatba kerül az ember. Könnyen hatalmába keríti az az érzés, hogy véletlenül bensőséges kapcsolatba került a múlt fájdalmával. Különösen akkor törhet ez rá, ha megáll a Borjús-kertben Békássy Ferenc sírjánál, kit apja lovastul temettetett ide. Ide, a költő gyermekkorának helyszínére, ahonnan szülei csupán tíz évvel korábban küldték tanulni Angliába. Hamarosan angolul és magyarul egyaránt verselő, a helyi szellemi életet is alakító, ígéretes pályakezdővé vált. Olyan gondolkodókkal került közeli barátságba, mint Bertrand Russel, Wittgenstein, Virginia és Leonard Woolf, akiket ma már az angol irodalom jelentős alakjaiként ismerhetünk, de szoros barátság fűzte Keynes közgazdászhoz is, akiben a Világbank későbbi megalapítóját tisztelhetjük. Már nagyon jelentős életművel bírt, mikor elérte a szörnyű hír, az első világháború kitörésének híre. Hazája iránti kötelezettségből azonnal hazatért, jelentkezett a frontra, s 1915-ben Dobronuc-ban hősi halált halt.

Huszonkét éves volt.

„ A sors megirigyelte,

  Ma mely vihart arat,

  Kezemből kiverte

  Felajzott lantomat.

  Kardot adott helyette.

  (…)

  S viszem harcizajba,

  A visszás vad morajba,

  Szikrázó lelkemet.”

                    (1915, június)