Nyolcvankettőt írtunk tán, amikor elmegyógyintézetben töltöttem a karácsonyt. Ne tessék örülni, nem ápoltként. Bár az igazat megvallva, később volt egy kis honvágyam is (vagy mi). A bővérű nővérek, a jól ápolt ápolók és az „akkor túrom az orrom, amikor nekem tetszik” szabadsága engem is magával ragadott. Nem akartam mindenáron kilesni titkaikat, hamar elfogadtak, és fesztelenül voltak előttem esztelenek. Közeledett a karácsony, műsorral készült az intézet okosabbja. Volt közöttük kettő is, akiket kifejezetten színpadra teremtett a Teremtő, csak tán valamelyik chipet nem jó helyre rakta be a végén. Mindegy. Kezdődik az előadás!
Nehezen találok megfelelő helyet a sok izgága között, valaki mindig belelóg a képbe. Végül egészen előre furakodom, amikor hátulról szerényen meghúzza valaki a hajamat. Nem veszem a lapot, ezért egyre erősebben húzza, már inkább tépi. Megfordulok, s abban a pillanatban centiméterekről villan a szemembe egy vaku. Mikor újra látni kezdek, a vaku helyén vigyorgó arcot látok. Felismerem. Napok óta követett a házban, ami inkább szórakoztató volt, mint zavaró, mert állandóan utánzott engem. Most már fényképezőgép is lóg a nyakában, rajta vaku. Velem megegyező magasságú, alkata is hasonlóan csontos. Ugyanúgy dzsekit vett fel, mint én, hasonlóan szűk nadrágot, csak bakancs helyett rajta gumipapucs van. Még arra is ügyelt, hogy fejfedőmet utánozza. Nemrégen vágattam ugyanis tüsire a hajamat, s miután nagyon fázott a fejem, sapkát viseltem állandóan. Nos, ő törülközőt csavart a fejére, és biztosítótűvel rögzítette oldalt. Rámosolyogtam, ő visszamosolygott. Felemeltem a gépemet, ő is felemelte az övét. Meghökkentem. Ugyanolyan gépe volt, mint amivel én kezdtem a szakmát (Zenit-E), rajta ugyanolyan kis fekete orosz vaku, mint amilyet nagynénémtől kaptam hozzá még a gimiben. A színpad felé araszolok, ő utánam. A tövében leguggolok, ő mellém. Filmet cserélek, ő ugyanúgy követi mozdulataimat, csak film nélkül. Tanácstalanul megvakarom a fejemet, és megfeledkezve magamról leveszem a sapkámat. Ő ugyanezt teszi, s amikor kiderül, hogy ma estére már az ő haja is tüsi lett, kitör a nézőtéren a röhögés. Innentől már senki nem veszi komolyan a színpadot. Azt a két marionett figurát figyeli mindenki, amelyikből az egyik én vagyok. Az előadás kezdett romokban heverni. Szellemképemet elkezdték kivonszolni a teremből az ápolók, de ellenállt. Hárman akaszkodtak belé, mígnem leintettem őket, elcsomagoltam a felszerelésemet és kisétáltam az ajtón. Ő utánam.
