Oldalak

Összes oldalmegjelenítés

2010. május 24., hétfő

Útban voltak

Keresztapám 42 éves volt, amikor útra kelt. Útra kelt? Aligha akadt más választása. Ötvenhatot írtunk, s a faluban, ahol erdész volt, lekevert egy hatalmas pofont valamelyik rendőrnek Néhányak szerint elagyabugyálta. A Bakony tölgyei közé bújva már aznap este felrémlett előtte, hogy felebaráti megbocsátásra nemigen számíthat, ezért egy nagyobb erdőkerülés kellékeit dobálta bele hátizsákjába . (Mindegy hova, csak el innen!)  Egy tipikus amerikai nagyvárosban találta magát, ahol téglát hordott puszta kézzel. Ujjai  kisebesedtek, esténként a felesége tette a szájába a vacsorát. A munkából összejött annyi, hogy nyithatott egy hentesboltot (mit mást nyithatott volna egy vadász?), ami megtartotta őket a két gyerekkel együtt, s ez így is maradt földi útja végéig.

Nagybátyám alig több, mint tíz évvel korábban láthatott maga előtt ilyen hosszú utat, amikor az orosz frontról vonszolta magát visszafelé. (Mindegy hogyan, csak hazaérjünk egyszer...!) Hazaért. Várta szerelmetes felesége, szerény hajléka, ahonnan aztán ki is telepítették annak rendje és módja szerint. Persze mire számíthatott egy  efféle katonatiszt abból a "rettenetes" hadseregből? Csak akkor kapaszkodhatott vissza szeretett városába, mikor már úgy gondolták ott fent, ahol szabad volt gondolkodni, hogy belátta hibáit és legközelebb meggondolja kétszer is, beálljon-e háborúsdit játszani. Megtört mozdulatokkal vette le könyökvédőit minden vacsora előtt, amikor a közeli bankból esténként hazabaktatott. Az asztal fölötti áldáshoz azonban soha nem felejtette el hozzátenni a köszönőszavakat, amiért útja végén - hazajutott