Az én Európám

Ma került boltokba a huszadik könyvem, Az én Európám. Most vagyok túl a negyvenhatodik átlapozásnál. Először átpörgettem rettegve, hogy minden oldal a helyén van-e (kötészet). Ezután következtek a képek (itt bocsájtanám előre, a hibákat - kis kivételtől eltekintve, kizárólag a gépmester követheti el),  utána átnéztem kicsit lassabban, gyönyörködve, majd megint elölről, kapkodva, az ellenségeim szemét használva. Amikor idáig  eljutottam, akkor koccintást provokáltam ki feleségemnél. Az est folyamán pedig újabb és újabb „szemüvegeket” tettem fel, mert esz a fene, hogy az olvasó, a kiadóigazgató, a főszerkesztő, a szomszédom, a barátom, a cinikus kollégám (esetleg Barack Obama) szemével milyen a cucc. Hogy ennyi? Dehogy! Hát milyen a szerkezete? Milyen az íve? Mit kell majd (persze, ha lesz egyáltalán következő) másképpen csinálni? Ha kora este még tetszett is, éjfél körül már biztosan ezer hiba lesz benne (mind a másé).  Esetleg érlelődni látszik majd egy elhatározás, hogy én ezt a szakmát most már végleg abbahagyom. Ha mégis folytatom, az csak azért van, hogy irigyeimnek ne legyen hibátlan a karácsonya. Meg különben is. Várjuk csak meg, mennyi fogy belőle! Lehet, hogy bestseller lesz! Miért ne? Ha nem, akkor majd beszélek a szöveg írójával, hogy máskor legyen szíves … Te jó ég! Most jut eszembe! Ebben a könyvben a szöveget is én írtam (szerencsétlen kiadóm!). Most kezdhetem elölről az átlapozást, a hibakeresést. Kellett ez nekem? Ráadásul minap kötöttük meg a megállapodást, miszerint jövő karácsonykor polcon lesz a következő naplóm, Az én Kelet-Európám (nem vagy  Te túl bevállalós, Dezső?). Ennyi betűt megint kinek adunk majd el?  Mindenesetre ideje beszereznem egy Hejesirási szotárt.